Európának egész sor elsőrangú érdeke van, amely velünk egyáltalán semmiféle vagy csak rendkívül távoli kapcsolatban áll. Így Európa gyakran keveredik olyan konfliktusokba, amelyek lényegükben számunkra teljesen idegenek – jelentette ki 1796-ban George Washington. Azóta eltelt röpke kétszáz év, s közben pedig nagyot fordult a történelem kereke. S így ma már joggal állíthatja A nagy sakktábla című könyvében Zbigniew Brzezinski, hogy “Amerika egy olyan univerzum közepén áll, amelynek végső soron egyetlen központja van, nevezetesen fővárosa: Washington. A hatalmi játékot itt kell játszani, éspedig az Amerikán belüli szabályok szerint”. Mi több: a történelemben először alakult egy olyan állam, amely a világon bárhol érvényesíteni tudja akaratát. Amerika az utóbbi alig több mint fél század alatt vált gazdasági, katonai, technológiai, kulturális felsőbbrendűségének köszönhetően, na meg a másik szuperhatalom, a Szovjetunió összeomlásának hatására “a történelemben először tényleges világhatalommá”.
A NYERŐ STRATÉGIA KERESÉSE. A tekintélyes – Carter elnöksége alatt még a nemzetbiztonsági főtanácsadó tisztjét is betöltő – lengyel származású politológus véleményére mostanság is érdemes odafigyelni. Könyvében legelsősorban arra keresi a választ, milyen politikát is kell folytatnia Amerikának, hogy megőrizze világhatalmi elsőbbségét. S a következőkben véli megtalálni: jól kell tudni játszani az Európa és Ázsia együttesét összefogó hatalmas eurázsiai sakktáblán, amelyen tovább folytatódik a globális elsőbbségért folyó küzdelem. Ezen a táblán persze több játékos van jelen, az európai partnerek közül a jeles politológus főként Franciaországnak és Németországnak tulajdonít fontosabb szerepet. Anglia viszont – szerinte – “nyugdíjas geostratégiai játékos, ül ragyogó babérjain, s nagyrészt kivonult a nagy európai kalandból… ”
Na már most ahhoz, hogy a világ vitathatatlanul legerősebb állama úrrá legyen a hatalmát veszélyeztető konfliktusokon, és érvényesíteni tudja a létfontosságú érdekeit – átfogó geopolitikai koncepcióra van szüksége. Ezt fogalmazza meg a nagyhírű szakember. Munkájának jellegéről álljon itt egy markáns megjegyzése: “Ősi birodalmak könyörtelenebb korát idéző kifejezésekkel élve a birodalmi stratégiának három kulcsfontosságú tényezője van: elejét venni a vazallusok közti bárminemű paktálásnak, fenntartani függő helyzetüket, megvédelmezni a szövetségeseket, és elérni, hogy továbbra is szófogadóak legyenek.”
Persze ma már ezek a tényezők (kissé?) másképpen festenek. Ezért is a legfontosabb számunkra, milyen Európa kívánatos az Egyesült Államok számára. E tekintetben van okunk a derűlátásra. A válasz ugyanis így szól: Amerikának egyértelművé kell tennie, hogy Európát hosszú távon elfogadja globális partnernek. Ehhez Európának egységessé és erőssé kell válnia. Ezért Amerika messzemenően támogatja a NATO – és az Európai Unió – bővítését is. Az egységes Európa ugyanis egy kiszélesített és megerősített NATO-val az amerikai befolyás szilárd biztosítéka lehet.
Brzezinski geostratégiai elgondolása természetesen nem korlátozódik vén kontinensünkre, hanem térségenként sorra veszi a világ feltételezett feszültséggócait, az államok közötti ellentéteket, számításba véve a történelmi hagyományokat. Értelemszerűen nagy figyelmet fordít olyan “fekete lyukakra”, mint Oroszország vagy Kína. Az általa kívánatosnak tartott, Amerika üdvét is szolgáló világkép azonban túlságosan elvont ahhoz, hogy valósággá váljon. Az illusztris egyetemi professzor józanságát, mértéktartását bizonyítja ugyanakkor az az állítása, hogy Amerika nem tarthatja meg az idők végezetéig szuperhatalmi szerepét, s ezért is reméli: a következő néhány évtized elteltével kialakulhat egy olyan globális együttműködési rendszer, amely fokozatosan átveheti a világ stabilitásáért és békéjéért viselt felelősség súlyos terhét.
A felelősségről szólva azonban joggal hiányolható, hogy a könyvben kifejtett geostratégia teljesen figyelmen kívül hagyja az olyan közismert globális problémákat, mint a környezetszennyezés, a túlnépesedés és az emberiség mintegy kétharmadának egyre fokozódó elnyomorodása, mintha ezekre a konfliktusforrásokra nem vonatkozna az első igazi szuperhatalom “illetékessége”.
A HÁTORSZÁG EREJE. Végül megjegyzendő: Amerika globális hatalmának fennmaradására irányuló minden geostratégia kudarcot vallhat akkor, ha nem élvezi a “hátország” támogatását. És ez annál is fontosabb, mert az amerikai közvéleményben mindmáig él az izolacionizmus – és provincializmus – szelleme. Az amerikai polgár csak akkor hajlandó vérét – és pénzét – ködös, idegen célokra áldozni, ha szabadságát közvetlen veszély fenyegeti. A “gonosz birodalmának” eltűnése, na meg a vietnami háború gyászos emléke pedig nem kedvez a költséges birodalmi beavatkozásoknak. Már csak ezért is kizárólag a globális hatalom és az ezzel járó terhes felelősség másokkal történő megosztása enyhítheti a világ legerősebb államának nyomasztó magányosságát. –
