Némi egyszerűsítéssel két csoportba sorolhatók a globalizációról szóló egyre szaporodó újságcikkek, tanulmányok, könyvek. Az elsőbe tartozó “hivatalos” szerzők arról győzködik a polgárokat, hogy a globalizációval elérkezhet az emberiség aranykora. A másik nézet képviselői szerint viszont a gazdaság nemzetközivé válása elkerülhetetlen istencsapása. E bonyolult témáról egyébként már csaknem mindent elmondtak (ahogyan mindennek az ellenkezőjét is), mégis figyelmet érdemel ez a kötet, amelynek kissé hatásvadász alcíme – Támadás a demokrácia és a jólét ellen – is jelzi: a szerzők nem éppen a globalizáció áldásait kívánják közkinccsé tenni.
Érdemes azonban időt szánni e könyv elolvasására, még ha számos megállapítása nem csupán vitatható, de vitatandó is. Ugyanakkor elismerendő a nehéz és bonyolult kérdések szellemes, közérthető tárgyalása, a gördülékeny stílus, ami elvárható a tehetséges tollforgatóktól, akik munkájukkal nem a tudományt szándékoznak gazdagítani, hanem – mint már sikerült is – több nyelvre is lefordított milliós példányszámban kiadott bestsellert írni.
GLOBALIZÁCIÓ TÖBB SÍKON. Mi is lehetett a szerzők célja? Idézetek, érdekes hivatkozások, esetek, történetek tömkelegével igazolni mindazokat a már sokszor elhangzott – és többnyire jogos – vádakat, bírálatokat, amelyekkel manapság a globalizációt elmarasztalni szokás. Így hangsúlyozzák a munkanélküliség jelentős növekedését, emberek millióinak megfosztását állásuktól, a szociális biztonságtól, a társadalom kettészakadását a csekély számú gazdagokra és a lecsúszottak, elnyomorodottak, a “felesleges emberek” óriási táborára. Bőven foglalkoznak a szervezett bűnözés, a drogkereskedelem világméretű, gyors elterjedésével is. Mindezekért a bajokért és bűnökért a szerzők is legfőképpen a neoliberális gazdasági elméletet követő kormányok mellett a mind nagyobb hatalomra és befolyásra törő multikat teszik felelőssé. Ugyanakkor idézik a nemrég leköszönt ENSZ-főtitkár egy érdekes megállapítását is: “Nemcsak egy globalizáció van, hanem sok, például az információé, a drogoké, a járványoké, a környezeté és természetesen és mindenekelőtt a pénzügyeké. Sok bonyodalmat okoz az is, hogy az egyes globalizációk nagyon eltérő sebességgel folynak”.
Ha pedig így van, számunkra az a lényeges kérdés: miként is állunk a globalizációval Európában? Ezért méltányolnunk kell, hogy a német hírlapírók fejtegetéseik alátámasztására “bizonyítékaikat” nagyrészt Európából, azon belül is Németországból, Ausztriából hozzák. Egy példa: “Mára Németországban a lakosságnak legalább az egynegyede mondott búcsút a jólétnek, jelenleg az alsóbb középosztály szakad le és szegényedik el szépen lassan. Európa még mindig leggazdagabb társadalma elsősorban a fiatalságát hagyja elkallódni”.
Valójában tehát helyes eltűnődni: vajon képes-e a vén kontinens védekezni az elkerülhetetlen globalizáció legsúlyosabb következménye, s párhuzamosan az egyedüli szuperhatalom, az Egyesült Államok meghatározó gazdasági súlya ellen. A legizgalmasabb probléma tehát az, milyen szerepet tölthet be és milyen befolyást gyakorolhat a világméretű folyamatokra az Európai Unió. Számunkra sem kétséges: eljövendő uniós tagságunk útján fogunk majd csak istenigazából részesülni a globalizáció minden áldásából és átkából. Nos, a szerzők erőteljesen bírálják a “brüsszeli tanácsuralom” túlzott hatalmát. Állítják: “Brüsszel nélkül ma már nem történik semmi az európai politikában”. Következésképpen határozottan kiállnak a közösség reformja mellett, hogy az uniót kivezessék a bürokratikus zsákutcából.
HIÁNYZÓ SZEMPONT: AZ EU BŐVÍTÉSE. Fontos megjegyzés: a könyv megírásakor, 1996-ban Európa számos országában még a neoliberális, konzervatív és kereszténydemokrata pártok voltak uralmon. Bizonyára nem véletlen, hogy a német újságírók nézetei éppen Tony Blair “harmadikutas” elgondolásaihoz állnak közel, amelyek magukban foglalnák a munkanélküliség elleni fellépést, a nemzetközi intézmények megnyitását, legfőképpen pedig az állam szerepének átértékelését és még sok mást, mindazt, ami felidézheti az Erhard-féle jóléti állam számos “modernizált” vonását.
Csak sajnálhatjuk, hogy a jeles zsurnaliszták egyetlen szót sem vesztegetnek az unió keleti bővítésének kérdéseire. Igaz ugyan, hogy befogadásunk időpontját a legilletékesebbek “lebegtetik”, de így is hasznos lehet elgondolkodni e könyv egyik fontos megjegyzésén: “Az öreg kontinens polgárainak mielőbb dönteniük kell, az európai örökség két nagy áramlata közül melyik alakítsa jövőjüket: a demokratikus, amely az 1789-es esztendő Párizsáig nyúlik vissza, vagy a totalitárius, amely az 1933-as esztendő Berlinében győzött”. Ez a merész szembeállítás bizonyára túlzottan borúlátó, ami viszont bennünket illet, érdemes befejezésként megemlíteni a rendszerváltás előtti utolsó miniszterelnökünknek tulajdonított mondást, miszerint “belépésünk az unióba olyan jelentőségű lépés lesz, mint a kereszténység felvétele Szent István korában”. Remélhetően azonban nem kell ezer évet várni, hogy e vélekedés beigazolódjon. –
