Istenkísértő vállalkozás egy ismert történésznek megírni saját korának, az általa is megélt korszaknak a történetét. Berend T. Iván vállalta a veszélyt. A történelemnek e kötetben – címe Terelőúton, és Közép- és Kelet-Európa utolsó fél évszázadát fogja át – tárgyalt fejezete életemben kezdődött és zárult le: néha majdnem elviselhetetlen és félelmetes volt, de mindig rendkívül izgalmas és érdekfeszítő – fogalmaz a szerző. Ez bizonyára igaz, miként az is, hogy Berend kora eseményeinek nem puszta passzív szemlélője, hanem egyúttal tevékeny közéleti szereplője is volt, például mint a közgazdaság-tudományi egyetem rektora, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, sőt a rendszerváltást megelőző két évben az akkor (még) egyeduralkodó párt Központi Bizottságának tagja. Tegyük hozzá: mindemellett a magyar reformközgazdászok támogatója is.
Mindez azt igazolhatja, hogy a jeles történész a ma már bőségben rendelkezésre álló történeti források, adatok, dokumentumok, memoárok ismeretében képes is lehet régiónk legutóbbi ötven éve történetének megírására. Persze – nem vitatva jó szándékát, hogy e munkáját is sine ira et studio, azaz harag és részrehajlás nélkül kívánta elvégezni – ő sem lehet mentes az elfogultságtól. Mivel pedig maga a téma amúgy is rendkívül kényes, számolnia kell éles támadásokkal is. Annál is inkább, mert ahogy egy legutóbbi történésztanácskozáson elhangzott: napjainkban ismét teret nyert a tudományban a “mérhetetlen politikacentrikusság”.
EGY TÁBORBA ZÁRVA. Ez a hosszadalmas bevezetés arra szolgált, hogy jelezze e vállalkozás időszerűségét és fontosságát, valamint azt is, hogy egy történeti munka értékelésénél a benne lévő tények mellett ajánlatos a szerzővel, magával a történésszel megismerkedni. Ezért azt is tudnunk kell, hogy Berend, aki mint az University of California professzora, immár éppen tíz éve hazájától jó messze, Los Angelesben él, és e könyvét 1996-ban az angliai Cambridge-ben jelentette meg. Most tehát ennek magyar fordítását olvashatjuk. Ez is magyarázhatja a hazai tájékozottabb olvasó számára jól ismert tények és események túl részletes kifejtését. (Ide kívánkozik azonban egy apró megjegyzés. Régiónk történetéről szóló valóban úttörő vállalkozás Fejtő Ferenc 1952-ben elkezdett, majd 1979-ben “végső” formát nyert “A népi demokráciák története” című, Franciaországban írt és számos kiadást megért munkája volt. Magyarul ezt csupán 1991-ben adták ki. Feltűnő, hogy Berend e könyvre még egy szerény hivatkozást sem vesztegetett.)
Nos, ami a lényeget illeti: a Berend-kötet érdemi és tartalmi értékelése, bírálata nyilván a hivatásos szaktörténészek feladata lesz. Ezért a recenzens, úgy is, mint kortárs, legfeljebb néhány szerény észrevételt tehet. Kezdjük azzal, hogy a szerző fejtegetései, elemzései – és ez dicsérendő – nem korlátozódnak “alapszakmájára”, a gazdaságtörténetre, bőségesen foglalkozik a politikai viszonyokkal, az ideológiával, a kultúrával, az oktatással, a szociális körülményekkel, hasonlóan mint egyik előző munkájában, a Válságos évtizedek címet viselő könyvben. De szót kell ejteni az itt tárgyalt közép- és kelet-európai régió ma is időszerű problémájáról is. A könyv világosan igazolja, hogy a “létező szocializmus” ide sorolt országai ugyan alkothattak egy földrajzi régiót, de valójában a II. világháború utáni szovjet megszálláson, illetve a Szovjetunió politikai, gazdasági elnyomásán, befolyásán kívül semmi sem hozta össze ezeket egy valódi közösségbe. A szóban forgó országok nyelve, vallása, kultúrája, gazdasági fejlettsége, történelmi hagyományai ugyanis erőteljesen különböztek. Ez pedig mára sem változott.
SZAKASZOLÁS. Összefüggésben mindezzel Berend adós maradt a válasszal: a sokat emlegetett kényszerpálya mellett mekkora volt az egyes országok lehetséges mozgástere. Mert hogy volt ilyen, az aligha kétséges. Gondoljunk csak Tito Jugoszláviájának Sztálinnal való szakítására, avagy Románia “önálló” külpolitikájára, hogy Kádár “legvidámabb barakkját” ne is említsük. Hiányzik a válasz arra is, hogy az 1990-ben véget ért “szocialista modernizációs kísérlet” – ahogyan a szerző e folyamatot nevezi – járt-e valamiféle tartós eredménnyel.
E színvonalas mű ugyanakkor bizonyítja: térségünk utóbbi fél évszázada minden bűne és hibája mellett közel sem egységes, azonosan megítélendő korszak (például kommunista pártdiktatúra), még akkor sem, ha például a demokrácia hiánya, az egypárti uralom, az ellenzék üldözése és még sok más elmarasztalandó vonása a rendszer bukásáig meg is maradt.
A könyv legfontosabb tanulsága tehát az: csakis az elmúlt ötven év történetének árnyalt megközelítése felel meg a történelmi igazságnak, és csak ez adhat magyarázatot az utóbbi tíz év számos nem várt jelenségére is. Igaz – József Attila szavaival -, “a múltat be kell vallani”, de az is bizonyos: a múltat “eltörölni” nem lehet. Már csak azért sem, mert a múlt – akár tetszik, akár nem – óhatatlanul tovább él az emberek magatartásában, gondolkodásmódjában, ismereteiben, és nem utolsósorban a politikai kultúrában. –
