Tudom, képtelen vállalkozásnak tűnik a német és a magyar gazdaság összehasonlítása. Más világ, más színvonal, más társadalmi feltételek. Néha azonban nem lehet ellenállni a kísértésnek. Kormányunk (és személyesen a miniszterelnök) e napokban azon fáradozik, hogy visszaillessze az ördögszarvakat Bokros Lajos homlokára. Nagyvonalúan szemléli annak az egyensúlynak a fokozatos billenését, amely éppen a hírhedett “csomag” szülötte volt. Ugyanezekben a napokban Schröder német kancellár, (akinek keresztneve ugyan Gerhard) útjára bocsátott egy gazdasági tervet, amely egy hasonló kényszerhelyzetre hasonló gazdaságfilozófia mentén reagál, mint annak idején a Bokros-csomag. Holott persze Gerhard kényszere nem olyan gyötrelmes, mint annak idején a Lajosé volt.
Gerhard Schröder, a maga csomagjáról egyenesen azt mondta, hogy az “paradigmaváltást” jelent. S miután a paradigma filozófiai értelemben egy adott korszak tudományos világképét jelenti – ez meglehetősen radikális definíció. Azt mondja, hogy a német kormány most másképpen néz szembe a világgal.
LELASSULT A LOKOMOTÍV. A kényszer, amely a váltást halaszthatatlanná tette az, hogy miközben Németország továbbra is a kontinens legnagyobb gazdasági hatalma maradt, növekedési lendülete megtorpant. A legendás “lokomotív” lelassult. És a munkanélküliség (igaz, gyakorlatilag nulla infláció mellett) 10 százalék körül ingadozik.
A tizenhat esztendeig kormányzó konzervatív Kohl-kabinetnek nagyon is elfogadható magyarázata volt a lassulásra és az egyensúly megingására. A távol-keleti és oroszországi krízisen túlmenően mindenekelőtt a német egyesítés irtózatos terhei. (A német újraegyesítés finanszírozási költségeinek méretét jellemzi, hogy csak a kamatok fizetésére még az idén is az adókból származó teljes jövedelem csaknem negyedrészét kell fordítani.)
A német gazdaság rendkívüli erejét mutatja, hogy eddig mindezt nemcsak elviselte megroppanás nélkül, hanem közben érintetlenül fenntartotta Európa (és talán a világ) legsűrűbbre szőtt szociális hálóját.
Amikor a szociáldemokraták ellenzékben voltak, a maguk tömegbázisát féltve ők is érinthetetlennek ítélték ezt a hálót, ellenezték a radikális változástól irtózó Kohl-szisztéma igen félénk reformterveit is. Ellenzékből nem ejtettek persze szót fordulatról a győzelmükhöz vezető választási kampányban sem.
Érdekes párhuzam. Mint ahogy érdekes az is, hogy akárcsak annak idején nálunk, kilenc hónapig tartott a huzavona és a fogak csikorgatása, míg végre a valóság legyőzte a retorikát. A vörös-zöld koalíciót vezető szociáldemokraták rádöbbentek, hogy elkövetkezett a társadalmi számla megfizetésének ideje. Egyebek között előbb meg kellett buknia Oskar Lafontaine pénzügyminiszternek ahhoz, hogy Schröder bejelenthesse a Német Szövetségi Köztársaság történelmének legkeményebb megszorító csomagját.
A legnagyobb példányszámú német bulvárlap, a Bild Zeitung másnap ezzel a főcímmel nyitott: “Megnyúznak valamennyiünket”. A következő év költségvetési kiadásaiból 30 milliárd márkát, az egészhez viszonyítva 1,5 százalékot hasítanak le. A vállalati adókat 2001-től kezdve (a helyi adók nélkül) 40 százalékról 25-re szállítják le, aminek révén a vállalkozások 8 milliárd márkát takarítanak meg. A másik oldalon a nyugdíjakat és a munkanélküliségi járadékot a következő két évben már nem az átlagos béremelkedés, hanem csak a rendkívül alacsony infláció mértékével növelik. Ez azt jelenti, hogy 2000-ben a nyugdíjak csak 0,7 százalékkal emelkednek.
A szociális hálót szigorúan ritkító csomagnak vannak olyan “finomra hangolt” elemei, amelyek enyhítik a rendkívül széles tömegekre nehezedő megszorítások fájdalmas keménységét. És persze az elhamarkodott párhuzamokat kétségessé teszi, hogy mindez rendkívül magas jövedelmi szinten történik, s ezért nem teremt valós létbizonytalanságot. Ez azonban nem változtat azon, hogy “Schröder Lajos paradigmaváltása” vállalja a konfliktust a német szociáldemokrácia hagyományos szavazóbázisával. Abban a reményben, hogy megindul a gazdasági lokomotív és munkahelyet lehet teremteni a négymillió munkanélküli jó részének.
MEGELŐZŐ HADMŰVELET. Az igazi tanulság az időzítés. Az, hogy a fordulatról nem katasztrófahelyzetben döntöttek. Mintha megfogadnák a világ talán legsikeresebb pénzügyi stratégájának, az amerikai bankrendszer elnökének, Greenspannak a figyelmeztetését arról, hogy a gazdaságvezetésben “mindig időben kell megelőző lépéseket tenni és nem tétlenül megvárni, amíg a dolgok ellenőrizhetetlenné válnak”.
Sapienti sat. A bölcsnek ennyi is elég. Bármennyire is sántítsanak a párhuzamok. –
