Némely témák mindig időszerűek a modern gazdaságban, még ha éppen kevés szó is esik róluk. Így vagyunk a jóléti állammal is. Emlékezzünk rá: a rendszerváltás első kormánya gyakran hangoztatta a szocialista piacgazdaság jelszavát, a “szoclib” kormányzat pedig az államháztartási reformot tűzte zászlajára, amiből a nyugdíjrendszer átalakításán kívül vajmi kevés valósult meg. Hogy a most hatalmat gyakorló ifjú politikusok mit akarnak és mit fognak kezdeni az egészségügyi és szociális intézményeinkkel, ma még nem tudható. Igaz, a hazai jóléti rendszer súlyos gondjai immár tíz éve foglalkoztatják a szakembereket, a kormányférfiakat és nem utolsósorban a közembereket. Ezért is érdemel figyelmet a Csaba Iván és Tóth István György szerkesztésében megjelent “A jóléti állam politikai gazdaságtana” című tanulmánykötet, amely az egyetemi hallgatókon kívül mindazoknak hasznos, akik szeretnének eligazodni ebben a szerteágazó kérdéskörben. Törekvésüket segítheti a főleg angolszász szerzők által írt, és a fejlett országok példáival bőven megtűzdelt 12 tanulmány, de kiváltképp a szerkesztők bevezető dolgozata.
“Amíg bizonyos címeken ki-ki annyit tulajdonít magának, amennyit csak bír, bármekkora lehet a bőség, az mind kevesebb közt oszlik meg, a többieknek pedig a nyomorúság marad” – olvashatjuk Morus Tamás csaknem félévezrede írt Utópiájában. Nem járunk messze az igazságtól azt állítva, hogy a jóléti állam – mutatis mutandis – ezt a piacgazdaságra máig is érvényes igazságtalanságot, egyenlőtlenséget kívánja a maga eszközeivel, módszereivel korrigálni, mérsékelve az esélyegyenlőtlenségeket.
De éppen az eszközök, a módszerek, s leginkább az elméletek tekintetében hiányzik a szakértők – és a politikusok – körében az egyetértés. Ezért is reménytelen vállalkozás a jóléti állam egységesen elismert fogalmának meghatározása. A tanulmányok alapján e nehézségek ellenére is körvonalazhatók azonban a jóléti államot jellemző némely közös vonások. A teljesség igénye nélkül ide sorolhatjuk a következőket: a piacgazdaság keretei között működik; hozzájárul a tőkés viszonyok fenntartásához és legitimálásához, eközben korlátozza a piaci mozgások hatókörét; az állami beavatkozás különféle formáit alkalmazza; jóléti programjainak megfelelően tevékenyen él a megtermelt jövedelmek újraelosztásának módszerével; feladatainak végrehajtására széles körű intézményrendszert hoz létre.
Ezen általános jellemzők mögött országonként is lényeges ideológiai és szemléletbeli ellentétek, eltérő gyakorlati megoldások húzódnak meg. A rendszerezésre törekvő kutatók a jóléti államnak három típusát különböztetik meg: a liberális, a konzervatív és a szociáldemokrata jóléti rezsimet. Eszerint a liberális állam a szociális juttatásoknál a rászorultságot tartja meghatározónak, a szociáldemokraták viszont állampolgári jogon nyújtanak támogatásokat – az előbbiben a piac, az utóbbiban az állami adminisztráció szerepe a döntő. A liberálisok a magánbiztosítást részesítik előnyben, a szocialisták e feladatokat inkább az államra bízzák. És a megkülönböztető jegyek felsorolását még hosszan folytathatnánk, megjegyezve, hogy a konzervatív modell valahol az említett két típus között helyezkedik el. Persze nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy egyetlen állam sem felel meg a meghatározás minden kritériumának, és így nem illeszthető be pontosan egyik skatulyába sem. Persze ettől még a gazdaságilag fejlett országok jóléti államnak tekintendők, amelyeknek talán legfőbb gondja az állami beavatkozás, valamint a mindig is szűkösen rendelkezésre álló erőforrások elosztási arányainak lehetőleg optimális meghatározása. Ez azonban rendkívül sokrétű és összetett feladat. Így nem meglepő, hogy időnként csaknem mindenütt napirendre kerül a jóléti állam erélyesebb vagy szelídebb bírálata, sőt teljes csődjének hangoztatása. Némelyek szerint a jóléti állam válsága a kapitalista fejlődés logikájából következik, míg mások ezért az államtól függő klientúrát teszik felelőssé. Sokan pedig úgy vélik: a modellt fenyegető kihívások a posztindusztriális társadalmak gondjaival magyarázhatók.
Nos, a jóléti államot fenyegető valós veszélyek ellenére minden jel szerint – s ez e könyv egyik fő következtetése – a különféle országokban előbb-utóbb meg fogják találni azokat a gyógymódokat, amelyek orvosolni tudják e társadalmak betegségeit. Ezért is korai volna temetni a jóléti államot.
Ami pedig kis hazánkat illeti: ajánlatos volna megkülönböztetett figyelmet szentelni a számos országban napirenden lévő szociális reformoknak. De azt is jó volna szem előtt tartani, hogy a gazdasági kényszerűségekből avagy politikai megfontolásokból megnyirbált szociális jogok és juttatások okozta érdekkonfliktusokat a bölcs és tapasztalt kormányok a társadalmi megegyezés szüntelen keresésével tudják csak megoldani. Fokozott óvatosságot, megfontoltságot kíván tehát a lakosság elemi érdekeit érintő társadalombiztosítás minden érdemi módosítása. Erről szólva végül is igazat kell adnunk a két szerkesztőnek abban, hogy “ez a kötet hasznos forrást jelenthet a magyar szociálpolitikai rendszer tanulmányozásához, valamint a lehetséges fejlődési irányok megfontolásához”. Reménykedjünk: a döntéshozók is hasznos tudnivalókat merítenek majd e kötetből. (A jóléti állam politikai gazdaságtana, szerkesztette Csaba Iván és Tóth István György, 278 oldal; Osiris-Láthatatlan Kollégium, 1999.)
