Miközben 1995-1996-ban a költségvetési politika alárendelődött a monetáris fegyelem és az árfolyamrendszer fenntarthatóságának, addig 1997-től kezdődően fokozatos fellazulás figyelhető meg. Az államháztartás finanszírozási igénye tavaly változatlan volt 1997-hez képest, de a privatizáció nélkül számított GFS-egyenleg és az elsődleges egyenleg számottevően romlott. Ezzel párhuzamosan növekedett az államháztartás közvetlen keresleti hatását nagyjából tükröző operacionális deficit is. A költségvetési politika expanzív jellege még egyértelműbb, ha figyelembe vesszük, hogy 1998-ban az utóbbi három egyenleg közel azonos volt az 1995-ös megfelelőivel, miközben a két év között a GDP reál-növekedésében 3,5 százalékos és az inflációban 14,5 százalékpontos eltérés mutatkozott. Az elmúlt két év gyorsuló GDP-növekedése által teremtett többletbevételt az államháztartási alrendszerek folyó kiadásaik növelésére használták fel, ennek következtében az állami újraelosztás és jövedelemcentralizáció mértékének csökkenése is megtorpant.
Ezek a folyamatok és az ebből eredő makrogazdasági következmények önmagukban is szükségessé teszik a költségvetési politika korrekcióját. Ezen hosszabb távú trendekhez járulnak hozzá a rövid távú és az államháztartási folyamatokat kedvezőtlenül érintő tényezők. Az egyik ilyen elem, hogy az 1999-es költségvetési tervek már a készítésük idején várhatónál is optimistább makrogazdasági sarokszámokkal operáltak, s a bevételek jól meghatározható (és elsősorban a közvetett adóbevételeket érintő) köre egyértelműen felültervezett lett.
Ráadásul a makrogazdasági folyamatok közül egyrészt a tervezettnél lassúbb reál GDP-növekedés, másrészt a gyorsabb dezinfláció a bevételeknek a korábban vártnál is nagyobb részének kiesésével járhat, miközben egyes államháztartási kiadási rendszerek (amelyek közül 1999-ben elsősorban az agrártámogatási, a gyógyszer-finanszírozási hat erőteljesen) szerkezeti problémái, halogatott reformja és a kedvezőtlen sokkok (természeti csapások, a szomszédos háború) addicionális nyomást jelentenek a folyó kiadásokra. Eközben az elkerülhetetlen monetáris szigor miatt mérsékelt kamatcsökkenés, illetve a feltörekvő – és ezen belül a közép- és kelet-európai – gazdaságok korábbinál magasabb kockázati prémiuma gátolja a kamatkiadások csökkenését.
Fenyegető ikerdeficit
A fiskális pozíció romlását jelző közép- és rövid távú tényezők mellett milyen makrogazdasági megfontolások indokolják a költségvetési korrekciót akkor, amikor az 1998 őszén feltételezettől eltérő makrogazdasági pálya, illetve az államháztartás első negyedéves mutatói ellenére is a változatlan költségvetési politika szükségességét jelző nyilatkozatok jelennek meg?
A kiigazítást egyrészt indokolja, hogy a szűk árfolyamsáv és a jelentős tőkepiaci nyitottság mellett amúgy is mérsékelt mozgástérrel rendelkező monetáris politika hatékonyságát korlátozza a prociklikus költségvetési politika. A feltörekvő régiók magasabb kockázati prémiuma és a befektetők erőteljesebb kockázatkerülése, illetve a laza fiskális és jövedelempolitika nyomán, valamint a folyó fizetési mérleg hiányának kordában tartása érdekében a jegybank rövid távon csak a reálkamatlábak növekedését eredményező politikát folytathat. Ennek azonban negatív hatása van a GDP növekedésére, az output költségére, miközben ismételten növeli a spekulatív tranzakciók arányát a tőkebeáramláson belül.
Annak ellenére, hogy 1998-ban a folyómérleg deficitjének duzzadása mögött elsősorban a magánszektor jövedelem-felhasználásának növekedése állt, a költségvetés expanzív jellege előrevetíti az ikerdeficit jelenségének ismételt felerősödését. Az államháztartás nettó megtakarítói pozíciójának romlása növekvő mértékben járulhat hozzá a folyómérleg hiányához az államháztartás által generált keresleti hatás növekedésén, valamint a makrogazdasági kilátásokkal és gazdaságpolitikával kapcsolatos romló várakozások nyomán a jövedelemmérleg 1998-as kiugróan magas (és vélhetően egyedi tényezők által is okozott) hiányának fennmaradásán át. Ugyanakkor 1998-ban a folyó fizetési mérleg hiánya elérte a zökkenőmentesen finanszírozható sáv szélét, és további növelésére csak nagyon korlátozott lehetőség van.
Ráadásul a folyómérleg finanszírozhatósági korlátját figyelembe véve a költségvetési politikának választania kell: vagy engedi a magánszektor jövedelem-felhasználásának növekedését (és erre alapozza a reál GDP-növekedést), korrigálva az államháztartás nettó pozícióját, vagy pedig háttérbe szorítja a magánberuházások és fogyasztás bővülését, s fenntartja az államháztartás keresleti hatását. A magánszektor és az államháztartás nettó megtakarítói pozíciójának együttes romlása ugyanis nem megvalósítható, mert ez gyorsan a folyómérleg hiányának fenntarthatatlan és finanszírozhatatlan elszaladását idézné elő.
Érzékeny pénzügyi egyenleg
A folyómérleg deficitjének finanszírozható keretek között tartása mellett talán még fontosabb érv a költségvetési korrekció mellett a pénzügyi mérleg alakulása, mivel a költségvetési folyamatok és politika hatásai a tőkeáramlások hazai nyitottsága mellett gyorsabban hatnak a pénzügyi egyenlegre, mint a folyómérlegére. A fő problémát a pénzügyi mérlegen belül a rövid távú tőkeáramlások részesedésének növekedése jelentheti, ami tovább erősítheti a tőkeáramlások volatilitását, növelheti a folyómérleg-hiány finanszírozásának kockázatosságát, és a tőkemozgásokat erőteljesen befolyásoló külső sokkok negatív hatásait. A rövid lejáratú tőkebeáramlásból eredő inflációs, a folyómérleget áttételesen rontó hatások semlegesítése további problémát jelent a monetáris hatóság számára, és a sterilizálási lépések újabb fiskális terhekkel járhatnak.
A laza fiskális, illetve szigorú monetáris politikát tartalmazó mix hatására – különösen a szűk árfolyamsáv miatti csekély árfolyamkockázattal párosulva – a magyar gazdaság is könnyen az elmúlt években számos feltörekvő gazdaságban megfigyelt pályára kerülhet. Ennek lényege, hogy az államháztartás magas finanszírozási szükséglete jelentős keresletet támaszthat a magánszektor nettó megtakarításai iránt, amit csak a reálhozamok magas szinten tartásával lehet biztosítani. Emiatt még erőteljesebben borul fel a kamatparitás, ami addicionális tőkebeáramlást, a belföldi kereslet bővülését és a folyómérleg romlását, vagy a sterilizációs kényszer felerősödését váltja ki, jelentékeny nyomást gyakorolva az árfolyam alakulására is.
Így a költségvetési korrekció azért is szükséges, hogy fenntartható legyen az árfolyamrendszer hitelessége, s hatékonyan érvényesüljön annak dezinflációs hatása. Ehhez elkerülhetetlen, hogy a költségvetési egyenleg és a termelékenység növekedésével korrigált jövedelemkiáramlás konzisztens legyen a központi paritás leértékelésének meghirdetett ütemével, valamint érvényesüljön a fiskális és monetáris politikák egymással és az árfolyamrendszer paramétereivel konzisztens jellege. A konzisztencia 1995 és 1997 között érvényesült is, ám 1997-től kezdődően a monetáris politika magára maradt és egyedül igyekezett a külső és belső egyensúlyi célokat elérni a saját eszközeivel. Ez azonban csak átmenetileg biztosítható, és a költségvetési és jövedelempolitikai alkalmazkodás elmaradása kedvezőtlenül befolyásolja az árfolyam-politika hitelességét, valamint a fenntartható növekedéssel kapcsolatos várakozásokat.
Végül – de nem utolsósorban – a változatlan feltételek mellett várhatóan magasabb államháztartási deficit összességében kedvezőtlenül érintené a gazdaság növekedését. A magasabb hiánnyal párhuzamosan erősödő keresleti hatás által teremtett pozitív reál GDP-növekedési hatást több mint semlegesítené az említett kedvezőtlen makrogazdasági tényezők hatása: így a beruházásokat már most is visszafogó magas reálkamatlábak, a gazdaságpolitika és az árfolyamrendszer hitelességének csökkenése, a növekvő hiány inflációs következménye.
Kurtítható folyó tételek
Jelen cikk terjedelmét meghaladja azon bevételi és kiadási területek felsorolása, ahol a korrekciót meg kellene és lehetne valósítani, de néhány, a korrekció során figyelembe veendő áltanos elvet célszerű megfogalmazni. Egyrészt a korrekciónak meghatározó módon az elsődleges egyenlegre kell támaszkodnia, és ezen belül is elsősorban a folyó kiadásoknál van kiigazítási lehetőség: azaz többlet privatizációs bevételekkel csak a kieső elsődleges bevételek kisebb részét lehet pótolni.
Másrészt ha a korrekcióval a költségvetés nem akar tartósan kedvezőtlen növekedési hatásokat kiváltani, akkor bármennyire is a tőkekiadások lefaragása tűnik a gazdaságilag és politikailag is legolcsóbb megoldásnak, a kiigazítási folyamat során el kell kerülni a felhalmozási kiadások amúgy is alacsony szintjének további mérséklését. Emellett a korrekciónak – miközben zömében a költségvetésre koncentrálhat – több elemében ki kell terjednie a többi államháztartási alrendszerre is.
A jelenlegi folyamatok alapján 1999-re a gazdasági növekedés és a makrogazdasági egyensúlytalanságok alakulásában több forgatókönyv képzelhető el. Változatlan exogén kondíciók és gazdaságpolitika mellett várhatóan alacsonyabb lesz a reál GDP-növekedés romló államháztartási és külső pozíció mellett. Ugyanakkor a tervezett növekedés elérése érdekében a kieső külső keresletet pótló fiskális politika mellett elérhető a növekedési cél, de sokkal kedvezőtlenebb államháztartási, illetve fenntarthatatlan folyómérleg mellett. A költségvetési kiigazítás mellett javuló államháztartási és külső pozíció valamivel mérsékeltebb növekedéssel párosulna.
A gazdaságpolitikai döntéshozók érthető módon szeretik az elkerülhetetlen korrekciókat minél későbbre halasztani a rövid távon érvényesülő költségek csökkentése érdekében. Jelenleg azonban egyértelműen a minél gyorsabb korrekció a kedvezőbb megoldás.
(A szerző a Pénzügykutató Rt. munkatársa)
