Nem volt könnyű dolga Schröder német kancellárnak, az Európai Unió soros elnökének. Az eredeti, önmagában is gyötrelmes feladat, az unió 2000-től 2006-ig terjedő új pénzügyi, agrár és szervezeti kereteinek – az úgynevezett Agenda 2000-nek – az elfogadtatásán túl nyakába szakadt a közösség több mint négy évtizedes történelmének legkínosabb válsága is. Gyorsan el kellett tüntetnie azt a romhalmazt, amelyet a szervezet korrupcióval és felelőtlenséggel vádolt “kormányának”, az Európai Bizottságnak kényszerű távozása jelentett. Ez azért is kényes feladat volt, mert a lemondást kikényszerítő jelentés mögött felsejlett az a koncepció, hogy a finoman szólván laza ügyintézés gyakorlata mögött egy “déli”, mediterrán – a “francia” szót mindenki óvakodott kiejteni – magatartáskultúra húzódik meg, mintegy az “északi”, német-angol-skandináv gazdasági-pénzügyi korrektség megvetendő ellentéteként.
Szerencsére – és persze nem véletlenül – a színfalak mögött ott várakozott a megfelelő ember, a megfelelő helyen, a megfelelő időpontban. Romano Prodi volt olasz miniszterelnök a maga rendkívüli gazdasági képzettségével és politikai-közigazgatási tapasztalatával. Egy professzor, aki “délről” érkezett, de “északi” karakterrel és megkérdőjelezhetetlen politikai integritással. Kiválóan alkalmas arra, hogy – a vidám felelőtlenség kultuszának véget vetve – legyömöszölje a szükséges menedzsment-reformokat a vonakodók torkán.
A német kancellárnak szerencséje volt. Prodi megválasztása után – amelyhez kevesebb mint egy óra kellett -, hozzáfoghatott voltaképpeni taktikai feladatához: megértetni a tagállamokkal, hogy a német gazdasági gondok mit sem változtatnak a lényegen. Azon, hogy immár nem a bonni köztársaság, hanem a Berlini Köztársaság (így, nagybetűvel) az unió vezető gazdasági hatalma. Hiszen az, hogy alig néhány hónappal a Bonnból Berlinbe költözés előtt a régi-új fővárost választották a rendkívüli csúcs színhelyéül, az a német gazdaság- és külpolitika új típusú öntudatának szándékolt szimbóluma is volt. El a franciás Rajna-vidékről a régi központ felé, távolabb Párizstól, mint Varsótól. Elérni, hogy Berlin váljék egy olyan reform kiindulópontjává, amely pénzügyi bázist teremthet új tagok befogadásához a német határoktól keletre, s ezzel a Berlini Köztársaságot (a NATO-kiterjesztés párhuzamaként) gazdaságföldrajzilag is az unió keleti pereméről annak centrumába helyezni.
A romeltakarítás és Prodi trónra emelése után Schröder megerősödve kezdhetett hozzá az igazi alkuhoz, az Agenda 2000 elfogadtatásához. Módszerének lényege az volt, hogy az ellentétes érdekű partnerekkel négyszemközt folytatott hosszú megbeszéléseket. Ez a módszer az egyre fáradó, de humorérzékük töredékét még megőrző delegátusok körében a “gyóntatószék hadművelet” nevet kapta. Schröder szigorú “atyának” bizonyult: figyelmeztette partnereit, hogy hat hónapos elnökségének hátralévő ideje alatt felfüggeszt minden megbeszélést az Agenda 2000-ről, ha nem születik kiegyezés a németek számára presztízskérdést jelentő berlini csúcson.
A közösség legnagyobb finanszírozójának félreérthetetlen nyomása alatt zajlott tehát az ilyenkor hagyományos alku, amelyen jó néhány nyelven és számos változatban hangzott el Thatcher asszony 1984-es, immár klasszikus csatakiáltása: “A pénzemet akarom!”
A már Berlin előtt kimunkált keret így érintetlen maradt: 2000 és 2006 között befagyasztják a költségvetést a jelenlegi szinten, benne az agrártámogatásokat is. A britek nagyrészt megtartják a Vaslady által kiharcolt visszatérítést, a németek pénztárcájából alig emelnek ki kevesebbet, a franciák agrárpozíciói érintetlenek maradnak, s a legkevésbé fejlett tagországokat támogató alapok sem változnak lényegesen. Az alku tejről, gabonáról, marhahúsról “csak” e kereteken belül mozoghatott, hiszen – mint Fischer német külügyminiszter megjegyezte, “így is nagyon sok pénzről van szó.”
Az “északi szél” mindenesetre eltakarította a kompromittált Európai Bizottság kínos személyi örökségét, és feltehetően meg is változtatja majd az erőviszonyokat e testület és az Európai Parlament között, az utóbbi javára. Ám, mihelyst pénzről van szó, a régi reflexek és alkumódszerek makacsul érvényre jutnak. És amíg így lesz, amíg megannyi Mrs. Thatcher ül a karosszékekben, addig a brüsszeli előszobában csatlakozásra várók aligha számíthatnak olyan uniós költségvetésre, amely biztos pénzügyi fedezetet nyújt a szervezet kibővítésére. Ezt a mostani találkozó sem adta meg. Határozott belépési időpont továbbra sincs, Berlinben a realista szakértők 2004-2005 “tájékát” rebesgették. Ami pedig a Fischer által emlegetett “sok pénzt” illeti, a küszöbön toporgók megbízható számokat nem kaphattak, főképpen országokra lebontva nem. Ami némileg megfogható: a következő hét évben a tíz tagjelölt összesen kevesebb mint 22 milliárd euróra számíthat. 2002-ig több pénz nincs. Azután is csak a majdani bekerülők számára és csupán a felvétel után. Maradt hát ez a levegőben, lebegőben. Összehasonlításul: 1997-ben egyetlen év alatt csak Görögország és Portugália 7 milliárdhoz jutott.
Berlinben a szél északról fújt, de keletre nem.
