El kell ismerni, a Takarékibank – ernyője alatt jelenileg 223 takarékszövetkezettel – cseppet sincs könnyű helyzetben. S nem csupán azért, mert több mint kétszáz tagintézményével fölöttébb nehéz megfelelnie az országos igényeknek, hanem azért sem, mert a rá is érvényes tőzsdekényszer a német Deutsche Genossenschaftsbank (DG Bank) mellett a takarékszövetkezetek tulajdonosi érdekeit is csorbíthatja.
A Takarékbank amúgy az 1996. májusi, mintegy 330 millió forintos nyilvános kibocsátása miatt esik az értékpapírtörvény szóban forgó kötelezettségének hatálya alá. Ám még az 1997-es privatizációjakor az új és régi tulajdonosok megerősítették a takarékszövetkezeteknek speciális vétójogokat biztosító szavazatelsőbbségi részvények szerepét. Majd ezt követően a jelenleg a jegyzett tőke 23 százalékát kezében tartó tulajdonosi kör olyan szindikátusi szerződést kötött a DG Bankkal, amely 2001-től két éven át opciós jogot biztosít számukra többségi tulajdonuk visszaszerzésére. Ez az opciós jog ráadásul új szerződés keretében újabb öt esztendőre még meg is hosszabbítható.
Ez a magyarázata annak, hogy a Takarékbank a tőzsdekényszer alóli felmentését kérte a börzénél – fogalmazott a Figyelőnek Hernádi Zsolt vezérigazgató. (Amit nyilván meg is kap.) Így a jogszabályban előírt nyilvános börzei színrelépés alternatívája a hitelintézet számára az, hogy zárt körűvé nyilvánítja magát. Ezen elhatározást persze mindenekelőtt a részvényesekkel egyenként, majd azt követően a társaság közgyűlésével is jóvá kell hagyatni. Kétségtelenül ennek nyomán is le kell majd mondaniuk a tulajdonosoknak bizonyos jogaikról, de semmiképpen sem olyan mértékben, mintha tőzsdeképessé alakítanák – az alapszabállyal együtt – a társaságot.
Különösképpen körültekintést és folyamatos egyeztetést igényel a Takarékbank számára a 223 takarékszövetkezet, amelyek gyakorlatilag az egész országot behálózzák. Amikor a két évvel ezelőtti privatizációkor a DG Bank névértéken 532 százalékos árfolyamot fizetett a hitelintézetért, nyomós érvként éppen a szerteágazó, a helyi viszonyokat jól kihasználó kis egységek által alkotott láncolatot említette. Az más lapra tartozik, hogy talán éppen a szétszórtságuk és sokáig fennálló önállóságuk az, ami nem ritkán a szokásosnál is több nehézségeket okozhat az együttműködésben – mind a takarékszövetkezetek, mind az “ernyőbank” számára.
Mi sem bizonyítja azonban jobban a folyamatos integrációs törekvéseket, mint az idén január elsejétől valamennyi takarékszövetkezetre érvényes, úgynevezett minimális termékkör bevezetése (lásd külön írásunkat), amelyről az Országos Takarékszövetkezeti Szövetség (OTSZ) tavaly decemberi közgyűlése döntött. Az országos takarékszövetkezeti kínálatot egyébként alapvetően abban egységesítették, hogy ezentúl minden vidéki egységnek kötelessége elfogadni az integráció belső, csak a hálózat automatáiban használható kártyáját. Egyúttal kötelezővé tették minden ügyfél számára a folyószámla létesítését. A termékkör amúgy olyannyira egységes, hogy az Országos Betétbiztosítási Alap (OBA) szintén újévtől használatos betétregiszterében (Figyelő, 1999/1. szám) már ,,egy füst alatt” ellenőrizhető bármely takarékszövetkezet konstrukciójáról, hogy az az OBA által védett-e vagy sem.
Ezen a ponton érdemes néhány szó erejéig megállni, már csak azért is, mert a takarékszövetkezeti integráció szervezeti formája – szintén tavaly – valamelyest megváltozott. Gyakorlatilag ugyanis egyesült az OTSZ és az Országos Takarékszöveti Intézményvédelmi Alap (OTIVA), közgyűlésüket egyszerre tartják, noha egyelőre önálló jogi személyként működnek. Az OTIVA korábbi döntés-előkészítési és válságkezelési hatásköre átszállt az OTSZ-re, az OTIVA pedig mintegy biztonsági testületként és pénzügyi koordinációs alapként funkcionál.
Ezzel párhuzamosan az integrációhoz tartozó takarékszövetkezetek száma is állandóan ,,mozgásban van”. Míg a privatizáció idején még 232-en voltak, a múlt év első hónapjában már csak 225-en, jelenleg pedig 223-an. Az érintett takarékszövetkezetek azonban nem szűnnek meg, hanem beolvadnak valamelyik nagyobb társukba. Ez a jelenség persze egyáltalán nem meglepő, elegendő csupán a hitelintézeti törvény tőkekövetelményeire utalni. A jogszabály a szóban forgó intézmények számára 1999 végére 40 millió, 2001. december 31-re 60 millió, 2003 utolsó napjára pedig 100 millió forintban határozza meg a minimálisan szükséges saját tőke nagyságát.
Ha egy takarékszövetkezet életképesnek minősül, akkor is modernizálásra kényszerülhet – most elsősorban annak az informatikai rendszernek a bevezetése formájában, amelynek kialakítását körülbelül fél éve kezdték meg a Takinfónál. Eddig négy egységben vezették be próbaüzemszerűen az új szisztémát: Szigetváron, Nagyvázsonyban, Mohácson és Algyőn. A sikeres teszteléseket követően – immár ,,élesben” – márciusban újabb öt takarékszövetkezetben indul a rendszer.
Az informatikai fejlesztés mellett egy másik kardinális pont lehet a vidéki OTSZ-tagok jövőjét illetően a nemzetközi EC/MC kártyák startja. Igaz, mindeddig csupán 63 takarékszövetkezet vállalta az ilyen logót viselő plasztiklapocskák értékesítését, a Takarékbank vezérigazgatója mégis bizakodó. Már csak azért is, mert – szemben a ma meglévő, takarékszövetkezetes kártyákkal – az EC/MC jelűeket az ügyfelek az ország szinte valamennyi termináljában, sőt, külföldön is használhatják.
A folyamatosan végrehajtandó modernizáció hasznát különösen a kis- és közepes vállalkozások láthatják majd, amelyek közül a kevésbé méreteseknek éppen az integráció tagjai számítanak az első számú finanszírozási forrásnak. E kör “testesebb” képviselőit zömében az OTP Bank finanszírozza, s innentől kezdve már más hitelintézet számára gyakorlatilag hozzáférhetetlen is a szektor. Itt elég példaként akár a tőkepótló hiteleket említeni, amelyeknek eddig a takarékszövetkezetek adták ki mintegy 30 százalékát. Igaz, összegszerűen ezek általában kisebb kölcsönökből álltak, hiszen együttesen csupán 6 százalékát tették ki a teljes kihelyezett állománynak.
Az idei évre egyébiránt a Takarékbank és az ernyője alá tartozó szövetkezetek elsősorban a kis- és közepes vállalkozókat, valamint az önkormányzatokat veszik célba. Ugyanakkor – engedett némi betekintést terveikbe a vezérigazgató – komolyan fontolgatják egy budapesti lakossági leánybank beindítását, 60-70 elemű fiókhálózattal. A 4-5 milliárd forintos költségigénnyel tervezett kis hitelintézet fiókjaiban – hasonlóan az integrációhoz – egységesített termékeket kínálnának.
