Szokatlanul korán, közel háromnegyed évvel MNB-alelnöki mandátuma lejárta előtt tette közhírré, hogy nem kívánja az újabb, ezúttal már hat évre szóló esetleges jelölését elfogadni. Mi volt az oka ennek a sietségnek?
– A CIB-ben addig meglévő 13,2 százalékos tulajdoni részesedést 1997 őszén 95 százalékosra növelő Banca Commerciale Italiana vezetői a múlt év végén kerestek meg, hogy legyek a bank egyik vezérigazgató-helyettese. Néhány hetes gondolkodás után, december közepén elfogadtam az ajánlatot. Egyúttal közöltem az MNB elnökével, hogy a szeptember 5-én lejáró megbízatásomat a továbbiakban nem kívánom betölteni, már persze amennyiben valakinek szándékában állt volna mandátumom meghosszabbítását javasolni. Az olaszok szerették volna, ha már 1998 elején átmegyek a CIB-be, ám én úgy véltem: egyrészt még sok elintéznivalóm van, másrészt tartozom annyival a jegybanknak, hogy a kinevezésem idejét kitöltöm. Abban maradtunk, hogy távozásom tényét csak egy későbbi, előre meg nem határozott időpontban hozzuk nyilvánosságra. De mivel ez a hír igen hamar elterjedt, azt tartottam korrektnek a saját munkatársaimmal szemben, hogy velük is közlöm ezt a döntést. Egyébként szerintem nincs különösebb jelentősége annak, hogy mikor tettem meg ezt a bejelentést.
Próbálta marasztalni a jegybank elnöke?
– Igen.
Milyen szakmai érvek szóltak a váltás mellett?
– Az irányításom alá tartozó területeken, a nemzetközi szervezetekkel – az Európai Unióval és az OECD-vel – való kapcsolattartást, illetve a szabályozási feladatokat illetően az első számú felelős nem az MNB; ez a munka természetéből és a kormányzati munkamegosztás rendjéből következik. Nekem pedig igen sok vitám volt a társszervekkel. Nehezen ment az együttműködés, s az igazat megvallva, belefáradtam az állandó csatározásokba. Mivel a következő hat év egy igen összetett feladat, jelesül az uniós csatlakozás jegyében telik majd, el kellett gondolkodnom azon, van-e elegendő erőm ezt az iszapbirkózást folytatni. Végül a távozás mellett döntöttem.
Pedig a kormányváltás elvileg változtathatott ezeken a munkafeltételeken.
– Nem igazán. Az említett problémák ugyanis nem a minisztereken múlnak, hanem az alájuk tartozó tisztviselőkön. S ebben a vonatkozásban nem látok olyan mozgást, amely döntésem megváltoztatására késztetne.
Melyek azok a munkák, amelyek elvégzésére elégedetten gondol vissza?
– Ha egész életemben semmi mást nem csináltam volna, mint hogy je-lentős mértékben részt vettem Magyarország OECD-csatlakozásának megvalósításában, már azt mondhatnám: nem éltem hiába. Persze ezt a sikert nem egyedül értem el, igaz, a két kezem elegendő arra, hogy megszámoljam, kiknek volt érdeme a belépésben. Jelentős eredménynek tekintem az 1995 végén elfogadott devizatörvényt is, amelynek megalkotásából szintén kivettem a részem.
Van-e Önben hiányérzet, esetleg olyan félbehagyott munka, amelyet még szeretett volna befejezni?
– Alapvetően a tőkepiac szabályozottsága tekintetében érzem úgy, hogy lett volna még teendőm. Tulajdonképpen drámai, ahogyan a hitelintézeti és az értékpapírtörvény, illetve az azokhoz kapcsolódó szabályozások készültek az elmúlt években. Ezek olyan nagy törvényalkotási feladatok, amelyeket nem lehet egy-két hónap alatt letudni. Más országokban egy-egy nagy törvénymódosítással – mondjuk az univerzális bankrendszerre vonatkozó szabályok kidolgozásával – évekig vagy évtizedekig bíbelődnek a szakemberek, igen széles körben. Ebben a vonatkozásban minden szónak és vesszőnek különleges, pénzben mérhető jelentősége van. Nem csoda, hogy az itthoni kapkodás miatt maradtak „lyukak” az említett törvényekben, egyes területek, tevékenységek pedig nincsenek jól szabályozva.
Egyértelmű volt, hogy a kereskedelmi banki szektorban helyezkedik el?
– Döntésem mögött nem voltak ilyen tudatos megfontolások. A CIB megkeresése csak felerősítette az esetleges távozásommal kapcsolatos gondolatokat. Azért döntöttem a CIB mellett, mert szerintem az ország egyik legjobb hitelintézete, s ami legalább ennyire fontos, vannak perspektívái. A fő tulajdonos rendkívül ambiciózus, s feltett szándéka, hogy a bankból valóban egy nagy és erős belföldi hitelintézetet alakítson ki. Ez pedig olyan feladat, amelyben van kihívás a számomra. Természetesen a munkahelyválasztásomban döntő szempont volt az is, hogy ismerem a bankot, hiszen korábban másfél évig dolgoztam már ott, s meglehetősen kellemes emlékeim vannak arról az időszakról.
Bodnár Zoltán 39 éves, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem állam- és jogtudományi karán 1983-ban szerzett diplomát, majd 1989-ig ott is maradt tanítani. Adjunktusként fél évre csatlakozott az MSZMP Központi Bizottság szakértői gárdájához, majd – immár docensként – visszatért az egyetemre. 1991 és 1993 között az MNB-ben dolgozott, először főosztályvezető-helyettesként, majd ügyvezető igazgatóként, illetve elnöki tanácsadóként. Onnan a CIB ügyvezetői igazgatói székébe vezetett az útja, ahonnan másfél év után, 1995 áprilisában tért vissza a jegybankba. Néhány hónapig ismét ügyvezető igazgató volt, 1995 szeptemberétől pedig három éven át az MNB alelnöki tisztét látta el. Néhány napja a CIB vezérigazgató-helyettese.
