Sírhattak a tb-vezetők, átkozódhattak a szakszervezeti funkcionáriusok, fenyegetőzhetett a leváltott exkormánypárt: a tb-önkormányzatok mentek, a kormánybiztos jött, ahogy azt az immár vezető kormánypárt hajdan megígérte. Az viszont egyelőre rejtély, mi fog történni az ismét állami kézre került két biztosítónál; ezeket ugyanis – egyes híresztelésekkel ellentétben – nem szüntették meg, sőt.
A lehetséges jövőről az is sok mindent elárul, miféle érveket használtak a szembenálló felek az ominózus önkormányzatok sorsáról kialakult heves vitában. A kormánypárti politikusok jobbára a “végképp eltörölni” álláspontjára helyezkedtek; az ezt tápláló megállapítások azonban csak részben állják meg a helyüket, s nem feltétlenül teremtenek jogalapot e testületek felszámolásához. Azok gazdálkodása, finoman fogalmazva, valóban hagyott kívánnivalót maga után – talán elég itt utalni a nyugdíjbiztosításiak utolsó nagystílű tranzakciójára, amelyen közvetve több száz milliót buktak a járulékfizetők. Az efféle visszásságokat azonban az állami számvevők alaposan kivizsgálták, s a gondok orvoslására nem a megszüntetést javallották. Amiként az Alkotmánybíróság sem látott elég okot erre, bár az önkormányzatok legitimitását kétségbe vonta.
Félreértés ne essék, nem az elcsapott testületeket sírjuk vissza. Ám pusztán az állami felügyelet alá helyezés aligha orvosolja automatikusan a gazdálkodási hiányosságokat, miként a legitimitás hiányát sem pótolja egy kormánybiztos kinevezése. Amúgy a megszüntetéshez elég indok lett volna az is, ha a legitim Országgyűlés többsége úgy foglal állást: ezek a mondvacsinált intézmények feleslegesek, így kiiktatásuk üdvösnek mutatkozik. Az “önkormányzatiság” hívei pedig védjék meg magukat és pozíciójukat, ha tudják.
Hát persze, hogy nem tudják. Azon érvük, hogy távozásukkal “a járulékfizetők elveszítik a járulékok felhasználása feletti kontroll lehetőségét” elég gyenge lábakon áll. E grémiumokban ugyanis – a delegálás áldásos következményeként – olyan érdekképviseleti szervezetek emberei ültek, amelyek csak a kisebbségét képviselték a járulékfizetőknek. De még e kisebbség tagjait sem kérdezte meg senki, hogy kedvenc szakszervezetük bürokratáira szeretnék-e bízni társadalombiztosítási érdekeik védelmét. Ehhez képest egy összparlamenti felügyelet maga lett volna a legitimitás paradicsoma. A kormány, mi több, közvetlenül a kormányfő alá rendelés viszont – amire a kormánybiztosi teendőket ellátó politikai államtitkár státusa utal – már kevésbé szívderítő.
Nagyobb gond, hogy sehol sem látszanak a mulaszthatatlan egészségbiztosítási reform körvonalai. Mert az adó- és járulékbehajtás egységesítése még nem az. Az ilyen fiskális trükkök talán lelkesíthetik a pénzügyi tárca és az adóhivatal apparátusát, ám az egészségügy finanszírozási gondjain fikarcnyit sem javítanak. A biztosítók új gazdái hamar rá fognak jönni, hogy a fennálló szerkezetben ugyanúgy és ugyanarra folyik el a rendszerből a pénz, s képződik a deficit. Méghozzá az idén már nem csupán a korábban is betegeskedő egészségbiztosítónál, hanem – a reform nem várt sikere folytán – a nyugdíjbiztosítónál is.
Egyre többen vélik úgy, hogy – a mai monopolhelyzetet felszámolva – egymással is versengő pénztárakra kellene bízni az egészségügyi finanszírozást. Mégpedig egy olyan reform keretében, amelynek nyomán a szolgáltatói oldalon is valódi verseny jöhet létre a különböző tulajdonban lévő gyógyító intézmények között. Mert a mostani felállás nem hatékony, eredendően veszteséges, s még amorális is abban az értelemben, hogy megfosztja az egyént döntési jogától. Kérdés, az új kormánynak – merthogy a tb bajait még az erős állam sem képes orvosolni – lesz-e elég bátorsága a társadalombiztosítás valódi társadalmasításához.
