Egy nemzet körülbelül olyan nagy és jelentős, mint az egyetemei. Az egyetemek a nemzet központi idegrendszerének idegdúcai, ahonnan az idegek serkentik az intellektuális, ipari és politikai életet. Vezető szerepük nélkül egy nemzet tovább élhet a tehetetlenségi nyomaték, a lendület révén, de fejlődése fokozatosan lelassul és alulmarad a rivális nemzetek versenyében.
A fenti gondolatot – a főiskolákat is egyetemszámba véve – pontosan fél évszázada fogalmazta meg C. MacDuffee, az Amerikai Matematikai Társaság akkori elnöke. Az oktatási színvonal és hatékonyság, illetve a gazdasági növekedés kapcsolatának szorosságát azóta sokan bizonyították. Nem kétséges, hogy egy nagyobb egységbe, jelesül az Európai Unióba igyekezvén az oktatás – és ezen belül különösen a felsőoktatás – minősége nálunk is különös jelentőséggel bír.
A múltat illetően hazánk komoly tradíciókkal, világszerte elismert eredményekkel büszkélkedhet. A jelen és a jövő elképzelései a kormányzat részéről konformak ugyan az objektív célokkal, ám a valós gyakorlat elképesztő összevisszaságok alig áttekinthető halmaza. A magyar felsőoktatásban nyilván rejtőzködik megannyi pazarlás, ám az intézményeket, s különösen az oktatói kart ért méltánytalanságok, méltóságrombolások lényegesen nagyobbak ennél.
Most épp a “kik marják el a kötelező tanártovábbképzés jogát” című játék zajlik. Természetesen bizottságok döntenek majd. Természetesen pályázatok alapján. A többit már ismerjük. Barátkozhatunk majd új szervezetnevekkel, a minőséget azonban mennyiséggel pótolni nem lehet. Sőt, a mennyiség erodálja a minőséget.
Próbáljunk meg egy gondolatkísérletet felvázolni, amelynek célja részben a túlélési reflexek, részben a belterjes – a legmagasabb felsőoktatási fórumokban is tetten érhető – lobbyk visszaszorítása. Kezdjük az oktató árával, hogy minél előbb túl legyünk rajta. Nagyjából harmincas diszkrét-intim mintám van arra vonatkozóan, hogy egy multi honi igazgatója a hasonló feladatú, azonos cégnél dolgozó nyugati kollégája jövedelmének hány százalékát élvezi. Negyven százalékát. Induljunk ki abból, hogy egy vezető oktató a nyugat-európai, vagy amerikai társához képest kapjon huszonöt százalékot. Ez mai áron félmillió forint bruttó havi fizetés. Dolgozzanak a vezető oktatók mellett PhD-s diákok asszisztensként, ennek ötödéért. A szerkezetre viszonylag hamar át lehetne állni.
Lássuk a költségeket. Ami nyugaton nem az egyetemeken jelenik meg kiadásként (kollégium, hallgatói juttatás, nyelvoktatás, sport és így tovább), az a komparatív elemzésnél nálunk se ott szerepeljen. Észre fogjuk venni, hogy elég olcsó a mi drága képzésünk. Az intézményi – tudományágankénti, szakmánkénti – normákat ne hazai ad hoc bizottságok állítsák össze (lásd pályázati tapasztalatok), ezt vegyük át inkább a külföldi átlagokból.
Legyenek kutató és nem kutató egyetemek. Kizárt, hogy a felduzzadt felsőoktatás minden egyede képes a folyamatos, minőségi kutatásra. Ne minden intézmény kapja meg tehát – szinte automatikusan – a PhD képzés jogát. Ne az intézményeket akkreditálják csak, hanem a már tantárgyi irányelveknek és standardokon nyugvó curriculumok tanárait is. Ne ad hoc bizottságok döntsenek, ki taníthat kémiát, biológiát, mikroökonómiát, mechanikát – ezt a szakma által megbízottak majd megmondják. Ha egy vezető oktató óraszáma a kutató egyetemen x, akkor a nem kutató intézményben legyen 2x. Ha egy kutatós professzor kutatási pénzt nyer el, az óraszáma legyen x/2, de csak a bére felét kapja. Ez a séma a felsőoktatási intézet mögött álló tulajdonosi szerkezettől függetlenül, könnyen alkalmazható.
Ma a szaktárca vezetése integrációs ügyben majdnem ugyanazt teszi, mint a felsőoktatási intézményeké. Előbbi beetet és éheztet egyszerre; az egyetemek vezetése beetet és éhezik. Amúgy a felsőoktatás abszolút megosztott e kérdésben. No de az állami egyetemek integrációját a nyugati államok keményen véghezvitték. Igaz, állják is a büdzsé 90 százalékát (hol vagyunk mi már ettől), így az ottani egyetemek nem kényszerülnek abba a helyzetbe, hogy vállalatszerű gazdálkodás velük szemben az elvárás, miközben az ehhez szükséges eszközöktől el vannak tiltva. Az integráció, ha valós – egyébként semmi értelme – a párhuzamosságokat jórészt megszüntetné, ami persze számos érdeksérelemmel járna. A döntést viszont meg kell hozni, s nem négyéves ciklusokon belül, illetve azok között tologatni. Ez nem az oda-vissza táncolás esete. Arra ott van a kilencvenes évek eddigi létszám- és bérpolitikája. Sok az oktató. Csökken a reálbérük. Leépítés. Még kevesebb a reálbér. Hallgatói létszámexpanzió. Még kevesebb a reálbér. A vezető oktatók kaphatnak különleges illetménypótlékot, ha húsz pontot teljesítenek. Nem kapnak. Az oktatók négy éven át 19 százalékot kapnak. Szóval ettől kellene elszakadni.
Öt-tíz évre tehető, amíg a PhD-sek első nagyobb hulláma már vezető oktatóként is hadra fogható lesz. A Washingtoni Konszenzus első pontja is kimondja, hogy az államigazgatásról és a hadügyről az oktatás és az egészségügy felé kell vinni a forrásokat, persze releváns stratégiával és kellő átütő erővel. Rajta hát!
(A szerző a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem tanára, a Magyar Közgazdasági Társaság elnöke)
