A versenyre és az európai uniós csatlakozásra való felkészülés sikerének esélyeiről megoszlanak a vélemények az ágazatban. Az optimista forgatókönyv alapján a kis- és közepes vállalkozások egyre nagyobb teret nyernek maguknak a piacon azzal, hogy megerősödik beszállítói státusuk a jelentős fejlesztéseket végrehajtó külföldi befektetők mellett. Pozitív példaként említhető a szombathelyi Marc Cipőgyártó Kft.: itt az új svájci és német tulajdonosok az elmúlt években mintegy 700 millió forintot fordítottak beruházásra, s a cég már most is idehaza készíttet cipőfelsőrészeket az egykori téesz-melléküzemágakban. Szakértők szerint a különleges minőségű, kisszériás bérmunka térnyerése esélyt adhat a hazai termelők talpon maradásának, hiszen erre tartós igényük lehet a külföldi kooperációs partnereknek. Ez a jövőkép ugyan a jelenleginél kisebb, de hatékony bőr- és cipőipart prognosztizál. Az ezredforduló táján ez a változat bővülő termeléssel és exporttal, ugyanakkor a foglalkoztatottak számának csökkenésével kalkulál (Figyelő, 1996/28. szám).
A pesszimista szcenárió azzal számol, hogy a belső gazdasági körülmények nem javulnak, a honi cipőipar termékei iránti kereslet pedig nem nő a közeljövőben. Emiatt a vállalkozások, tevékenységük fenntartása érdekében – akár vagyonuk felélése árán is – elvállalják a bérmunkát. Idővel azonban a külföldiek számára egyre drágább lesz a magyar munka, ezért előbb-utóbb az olcsóbb országokba helyezik át termelésüket. Ma a honi cipő-ipart egyebek mellett ugyanis azért is bízzák meg bérmunkával, mert az ágazatban dolgozók bérszínvonala 40 százalékkal a magyar ipari átlag alatt van, ami nyilvánvalóan nem tartható fenn sokáig. Az iparág alacsony profitrátája és a térség bérmunka-túlkínálata miatt a működőtőke beáramlása helyett az import növekedése lesz jellemző. A hazai cégek csődbe mennek, felszámolás vár rájuk, s termelési kapacitásuk a hosszadalmas jogi procedúra közben teljesen leépül; emiatt minimálisra zsugorodik a szakágazat – vélik a pesszimista változatnak nagyobb esélyt adó szakértők.
A helyzet mindenesetre meglehetősen ellentmondásos. A nyolcvanas évek vége óta folyamatosan nő a kivitel, miközben a belföldi értékesítés csökken. Az ágazat termelési és értékesítési volumenindexei – az 1993-94-es enyhe növekedés után – 1995-ben 17 százalékos, tavaly pedig 3 százalékos visszaesést mutattak. Az exporthányad 55,4 százalékos (ezen belül a bőrcserzés és -kikészítés 42 százalék, a bőrkonfekcionálás 69 százalék, a cipőgyártás 56 százalék), ami jóval magasabb a 37,4 százalékos feldolgozóipari átlagnál. Így alakulhatott ki az a helyzet, hogy a hazai boltokban a cipők kétharmada, háromnegyede importból származik, tehát a honi termelők csak a maradékon osztozhatnak. S ha hozzátesszük, hogy a lábbeliknél 90-95, a bőrgyártásban pedig 65-70 százalékos a bérmunka-konstrukcióban megvalósuló export (lásd grafikonunkat), nem nehéz következtetni az alágazat kiszolgáltatottsági indexére. Rá-adásul igen magas az export és az import relációs koncentrációja, tehát e téren is erős a függőségi viszony. A kivitel 76 százaléka az Európai Unióba kerül; Németország 17,3, Olaszország 17, Ausztria pedig 10,6 százalékkal részesedett tavaly a magyar bőr- és cipőexportból. Az importnak 72 százaléka való az unió államaiból – ennek 45,3 százaléka Németországból, 22,4 százaléka Olaszországból, 7 százaléka Ausztriából került 1996-ban a magyar boltokba.
A 22-23 ezer embert foglalkoztató alágazatban ma félezernél több vállalatot tartanak nyilván, s az iparágban egynegyedesre tehető a külföldi tulajdon aránya. A cégek csaknem fele húsznál kevesebb dolgozónak ad munkát; ezek a kisüzemek az ágazat termelésének 10-15 százalékát állítják elő. A privatizáció két vállalattól eltekintve befejeződött, a mezőnyt a külföldi tulajdonban lévő nagy és tőkeerős vállalatok uralják. (Vagyonértékét tekintve a még eladásra váró Tisza Cipő Rt. és Simontornyai Bőrgyár Rt. az alágazat egyharmadát teszi ki.) A külföldi kézen lévő nagyokon kívül legfeljebb a kötelezettségeiktől korábban megszabadított és évek óta stabil bérmunka-partnerrel rendelkező, hazai tulajdonú kisebb cégek fejlesztik tevékenységüket, s vannak jelen a belföldi piacon – magyarán ők az igazán versenyképesek.
További tőkebevonás nélkül a meglévő termelőkapacitások szakemberek szerint 3-6 év múlva leépülnek, fenntartásuk nem lesz indokolt. A szakmacsoport alapgondja a nagyfokú eladósodottság, de a magyar tulajdonban lévő cégek esetében nemcsak a likvid forrás és a forgóeszköz hiányzik a versenyképes termeléshez, hanem a korszerű technikai és piaci ismeretek is – vélik a kutatók. Várszegi Árpád, a Bőr- és Cipőipari Egyesülés igazgatóhelyettese elsősorban az önálló terméktervezést, az aktív marketing- és reklámtevékenységet hiányolja, s azt, hogy igen kevesen alakították ki saját termékeik arculatát. Márpedig ezek a talpon maradás és a versenyképessé válás alapvető kritériumai.
Az EU-csatlakozás szempontjából a minőségi (gyártási, forgalmazási, termékszabvány- és minőségbiztosítási) előírások, valamint a környezetvédelmi követelményszint elérése a legfontosabb. Ehhez azonban jelentős fejlesztésekre és technológiaváltásra lenne szükség. A Tisza Cipőgyár például egyebek mellett a másfél millió ecu-s PHARE-segélyből (1 ecu jelenleg 209,77 forint) igyekszik megújulni, és méltó társa lenni az egyelőre csak bérmunkát adó partnerének, a német Salamander cégnek. Egyes szakértők úgy vélik: a régi kooperációs kapcsolatból még frigy is lehet, ha kiírják a martfűi gyár privatizációs pályázatát.
Más a helyzet a Simontornyai Bőrgyár Rt.-vel, amelyet az egyszerűsített privatizáció második hullámában hirdettek meg. A társaság, amely 1780 óta működik, nyers marhabőröket dolgoz fel. Tavalyi árbevétele meghaladta az 1,3 milliárd forintot, aminek közel 70 százaléka a német piaci értékesítésből származott – a többit a belföldi eladások hozták. A cég 1994-ben 95 millió forintos veszteséget, egy évvel később 4 milliós nyereséget, tavaly pedig ismét 70 milliós veszteséget könyvelhetett el. Termelőeszközeinek színvonala a hetvenes éveket idézi. A vizes üzem gépei 15 évesek, európai színvonalon működnek, a száraz üzem műszaki állapota azonban körülbelül 35 százalékos. Az eszközök nyilvántartott értéke 1,23 milliárd forint, a kötelezettségeké 818 millió, s a termelésből származó környezeti kár is jelentős. Az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. a 95,69 százalékos tulajdoni hányadát 20 millió forintos limitáron kínálja. Azt azonban egyelőre homály fedi, hogy a kötelezettségeket és a környezeti károk elhárítását ki vállalja – a nyertesek vagy az állam. Az utóbbi azt jelentené, hogy az eladó esélyt ad a kalandortőkének.
A bérmunkát nem végző Finombőrgyártó Rt. – nyugat-európai mintára – a szennyező bőrkikészítési fázisokat a FÁK-országokba telepítené. A társaság hazai alapanyagot dolgoz fel. Ez a lehetőség azonban sokak számára nem adatik meg, mert belföldön állandósult a nyersbőrhiány. Ennek oka, hogy a kereskedelmi monopóliumok megszűnésével ma bárki vásárolhat nyersbőrt Magyarországon, de csak készpénzért. A felvásárlásban az egy hétre előre fizető olaszoké a vezető szerep, a 60-90 napos fizetési határidővel dolgozó magyarok pedig – iparvédelem híján – jobbára hoppon maradnak. (A szomszédos, volt KGST-államokban már mindenhol exportadót vetettek ki, vagy egyenesen megtiltották a nyersbőr kivitelét.)
A hazai bőr- és cipőipar jövőjét hosszabb távon az határozhatja meg, hogy lesz-e a közepesnél magasabb színvonalú, munkaigényességet követelő, tartós bérmunka, illetve az, hogy növelhető-e a sajátanyagos termelés. Csak e két úton emelhető ugyanis a profitráta, a versenyképesség, ami biztosíthatná az alágazat európai integrációját. Ha pedig a magyar termelők egyik lehetőséggel sem tudnak élni, aligha kerülhetik el a felszámolást.
