Kicsit olyan ez a rendszer, mint egy állami kényszerre működő piramisjáték. Itt is, mint minden piramisjátékban, az elsőként beszállók járnak jól, és a később belépők, jelen esetben a későbbi generációk, járnak rosszabbul. A reformelképzelések szerint a vegyes finanszírozású rendszer úgy jön majd létre, hogy két részre osztjuk a jelenlegi nyugdíjjárulékot. Az egyik rész továbbra is a jelenlegi rendszer szerint kerül be- majd kifizetésre, míg a másik rész egyéni tőkeszámlákra kerül.
Ez eddig egyszerű lenne, de probléma csak itt kezdődik. Ugyanis, ha a járulékoknak egy része nem a tb-kasszába, hanem egyéni tőkeszámlákra folyik be, akkor az átmenet évei alatt hiány keletkezik a mindenkori nyugdíjak folyósítása miatt. Az államnak tehát ki kell pótolni ezt a hiányt. De honnan szerzi az állam az ehhez szükséges pénzt? Természetesen kölcsönveszi a lakosságtól, azaz hosszú lejáratú állampapírokat ad el. Ezeknek a papíroknak természetes vevői a hitelpiacon a nyugdíjpénztárak lesznek, amelyek vagyona azokból a járulékrendszerekből származik, amelyeket most nem a tb-hez, hanem egyéni számlákra fizettek a járulékfizetők.
Mindez látszólag jól működik, de van egy kis elvi probléma. Kétszáz évnyi megfigyelés szerint, hosszú távon a hitelpiacon elérhető hozamok alatta maradtak a GDP növekedési ütemének. Ezek szerint, ha a nyugdíjakra fordítható járulékokat csak állampapírokba fektetnék, akkor a hozamok elmaradnának az általános gazdasági növekedés színvonalától, azaz a gazdaság egészéhez képest a nyugdíjak romlanának.
A jó hír az, hogy a nyugdíjpénztárak pénzét nemcsak állampapírokba lehet fektetni. Ha a portfólió egy részét részvényekbe, azaz vállalati tulajdonba fektetik, a kép jelentősen megváltozik. Ugyanis a részvényeken várható nyereség a tőkehiányt tükrözi, azaz egy gazdaságban minél nagyobb a tőkehiány, annál magasabb a részvényeken elérhető nyereség. Az 1800-as évektől napjainkig a megfigyelések azt mutatják, hogy a részvényeken elérhető hozam hosszú távon 5-6 százalékkal meghaladta a gazdaság növekedését, feltéve, hogy a gazdaság normális piaci körülmények között fejlődött. Nyilván nem szorul további bizonyításra, hogy a világban manapság – Kelet-Európában, ezen belül Magyarországon különösen – rendkívül nagy a tőkehiány. Tehát konszolidált gazdasági viszonyokat feltételezve a tőkepiacokon a részvények hozamának lendületes növekedése várható. (Például, ha egy portfólió kétharmadában kötvényekből és egyharmadában részvényekből áll, és feltételezzük azt, hogy a kötvényrészen a portfólió-növekedés 1 százalékkal a GDP alatt, míg a részvényrészén 5 százalékkal a GDP felett lesz, akkor az összportfólió-növekedés 1 százalékkal a GDP felett lesz.) Ez azt jelenti, hogy a nyugdíjakra fordítandó összeg gyorsabban növekszik, mint a gazdaság egésze.
Az eljövendő nyugdíjak színvonalán kívül van egy másik érv is a nyugdíj-portfóliók jelentős részvénytartalma mellett. Ez pedig az, hogy a részvénypiacra befolyó pénz magasabb részvényárakat eredményez, ez pedig alacsonyabb tőkeköltségeket jelent a vállalkozások számára. Az alacsonyabb tőkeköltségek pedig több munkahelyet eredményezhetnek. Ez pedig több járulékbefizetést jelent, azaz magasabb nyugdíjakat a már nyugdíjban lévők számára, azaz akiknek már helyzetüknél fogva nincs lehetőségük arra, hogy nyugdíj-megtakarítást hozzanak létre. Talán éppen azok, akik tűzzel-vassal küzdöttek a tőkefedezeti nyugdíjak megteremtése ellen, egy nap úgy fogják találni, hogy annak ellenére több a felosztani való pénzük, hogy kevesebbet róttak ki. Paradox?
(A szerző befektetési bankár)
