Afféle válságtanácsot tartott a szarvasmarha-tenyésztők országos választmánya. A feldolgozó tejiparral folytatott ártárgyalásokon ugyanis a tejtermelők rendre alulmaradtak az átvételi ár körüli vitában. Saját számításuk szerint már most átlagosan legalább 47 forintot kellene kapniuk az úgynevezett extra minőségű tejért, az éves átlagnak pedig el kellene érnie az ötven forintot. A feldolgozók azonban csak 43,2 forintot adnak; ez jóval alatta marad a termelők kimutatása szerinti átlagosan 45 forintos önköltségnek.
A választmányi adatok szerint a tejtermelők legfeljebb 15 százaléka nyereséges – alapvetően azok a cégek, amelyeknek saját takarmánytermő területük van. A derékhad – 60-65 százalék – zömmel bérelt takarmánytermő területen gazdálkodik, különösebb nyereség vagy veszteség nélkül. Ám az a 20-25 százalék, amelyik a gabonaár-robbanás után is vásárolni kénytelen a takarmányt, ráfizetéses.
A választmány szerint eljött az ideje, hogy a kormány végre eldöntse: távlatilag szükség van-e a veszteségesek által előállított tejre. Adott esetben e mellett a megfontolás mellett is lehet érvet találni; mindenekelőtt azt, hogy akkor az EU-csatlakozás után esetleg magasabb lehetne az ország termelési kvótája. Amennyiben viszont a kormánynak nem ez a szándéka, akkor a termelők azt szeretnék, fizessen nekik az állam azért, hogy tisztességgel visszavonulhassanak, és be tudják szüntetni a tejtermelést. (Az állami segítség indoka egyébként az lenne, hogy a szövetkezeti állattenyésztő telepek politikai döntés: a kárpótlás, a szövetkezeti részarány-rendezés miatt vesztették el takarmánytermő területeiket. Ezért kell a takarmányt a piacról beszerezniük, s ez a végső oka veszteségeiknek.)
A feldolgozók talán engednének a tej átvételi árából, hogy bővüljön a termelés, hiszen az ipar mintegy 30-40 százalékos kapacitásfeleslegtől szenved. Ám az 1987-90-es évek több mint 200 liternyi éves átlaga után tavalyra – becslések szerint – 136-140 literre csökkent az egy lakosra jutó tejfogyasztás.
Az elsőként érkezett külföldi vevők 1992-ben nem erre számítottak. A fogyasztás visszaesett, a tejtermékek ára rugalmatlan. A tej – akárcsak a kenyér – politikai nyomásra továbbra is “szociálpolitikai cikk” maradt. A lanyha kereslet önmagában is gátolja, hogy a feldolgozók a fogyasztói árakban szabadon érvényesíthessék növekvő termelési költségeiket. A tejipari vállalatoknak tavaly – kevés kivétellel – nem is volt nyereségük.
Bartha István, a Fejértej Parmalat vezérigazgatója szerint a feldolgozók a pangó kereslet és a nyomott fogyasztói árak miatt nem adhatnak többet az alapanyagért – pedig ez még érdekük is lenne, hiszen több tej feldolgozásával leköthetnék kihasználatlan kapacitásaikat. Raktárra viszont nem termelhetnek. A fehérvári cég most előre menekül: a minőségfejlesztési stratégiának megfelelően beruház.
A vezérigazgató szerint a jelenlegi alacsony fogyasztás miatt 1997-98 vízválasztó lesz a tejfeldolgozásban. Az aprók vagy összefognak a nagyokkal (beszállítóként specializálódnak), vagy kihullanak; a nagyok piaci részesedése változatlan termelés mellett is növekszik.
A recesszió máris átrajzolta a belső tejpiac kontúrjait. A nyolcvanas évek végén még 2,5-2,7 milliárd liter tejet állítottak elő, az elmúlt évben már kétmilliárd liter alá, a termelők szerint másfél milliárd literre csökkent a forgalom. Árnyalja a képet, hogy az elmúlt hat esztendő alatt a szarvasmarha-állomány is 1,7 millióról egymillióra csökkent. Tavaly év végén pedig – az éves ingadozással csak részben magyarázható – átmeneti tejhiány alakult ki.
A decentralizált privatizációval a tejpiac szerkezete is alaposan átalakult. A Tejipari Tröszt 1990-es megszűnése után függetlenné vált a 15 állami tejipari vállalat, amelyek a termelés 87 százalékát adták. Ezekből a decentralizálás hatására rövidesen 36 cég alakult. A privatizáció 1992-ben kezdődött. A legzsírosabb “falatokat” külföldi, zömmel az EU-ban is erős, sőt egyéb kelet-európai érdekeltséggel is rendelkező multinacionális társaságok szerezték meg, hallgatólagosan felosztva egymás között a piacot. Az első hullámban a tejipari hatalmasság, a majd’ másfél milliárd dolláros éves forgalmú olasz Parmalat és az ír Avonmore vett céget. Azután, a piac látványos zsugorodásával, a befektetők megfontoltabbá váltak, két-három évet vártak.
Szabó Márton, az Agrárgazdasági Kutató és Informatikai Intézet (AKII) szakértője szerint ezzel magyarázható, hogy a tejiparban a külföldi tulajdon aránya még ma is kevesebb, mint negyven százalék – tehát elmarad az élelmiszer-gazdaság közel ötven százalékos átlagától.
A legnagyobb vállalat, a Hajdútej a holland Nutriciához került. Fő profilja a tejpor és a gyermektápszer. A második legnagyobb Fejér és Komárom megyei Tejipari vállalatot, a Fejértejet a Parmalat vásárolta meg. A sajtjairól ismert Veszprémtej a közel kétmilliárd dollár forgalmú francia tejes óriásé, Bograiné lett. A legnagyobb piac miatt csábító Budapesti Tejipari Vállalat kelet-pesti gyárát a tejipari szuperhatalom, az ötmilliárd dolláros árbevételű Danone gyümölcsjoghurt-birodalommá alakította, a budafoki sajtüzemet a holland ERU szerezte meg. Az elsők között – talán nem túl szerencsés helykiválasztással – talált gazdára a Közép-magyarországi Tejipari Vállalat pásztói tejüzeme, amelyet az ír szövetkezeti tulajdonban lévő Avonmore vett meg, és a frisstejpiacon tette meghatározóvá.
A tejipar szürke eminenciása a legnagyobb, piaci részesedésű Baranya-csoport. A névadó Baranyatej, valamint a Győrtej, a Kapostej és a Bácstej tulajdonosa formálisan magyar, ám információink szerint valójában holland érdekeltségű pénzügyi befektető: az ABN-Amro Bank áll a háttérében. Szabó Márton úgy értékeli, hogy e társaság kilátásait nehéz megítélni. A magyar tejipari csoport pénzügyi gondjai miatt lehet, hogy a bank túlad ezen az érdekeltségén.
A piac átalakulása azonban ezzel nem fejeződött be. A külföldiek lépéselőnye már a startnál óriási volt, hiszen azonnal fejlesztésbe kezdtek. A nyereséget általában azóta is visszaforgatják. A kisrészvényes tejtermelők viszont napi finanszírozási gondjaik miatt (inkább előbb, mint utóbb) megválnak résztulajdonuktól, már csak azért is, mert a folyamatos tőkeemelések következtében részesedésük egyre csökken. Ahogy a külföldiek is tervezték: cégen belül mindenütt övék lett vagy lesz a többség. A szakemberek szerint – ha nem avatkozik közbe az állam a harmonikusabb tulajdonosi szerkezet kialakítása érdekében – nemcsak a kisebbségi részek, hanem a tisztán tejtermelői tulajdonban lévő vállalatok is hamarosan külföldi kézben összpontosulnak. Márpedig, stratégiai élelmiszercikkről lévén szó, a szakértő szerint ez veszélyes lehet.
A magyar tulajdonú tejipari vállatok azonban öröklött forgótőkehiánnyal küzdenek. A kárpótlási jegyekkel tulajdonossá lett tejtermelő szövetkezetek azonban nem tudják a szükséges tőkeemelést elvégezni, a termékszerkezetet, a termelést korszerűsíteni. A nyomott piacon a túlélési árversenyben lemaradnak a multikkal szemben, s veszteség helyett inkább túladnak tulajdonukon. Ez a sors vár a magyar kézben maradt, elsősorban a termelői tulajdonban lévő tejfeldolgozók zömére.
Ilyen például a tizenöt céget tömörítő Duna-Tisza Közi Tejfeldolgozók Egyesülete. E cégek zöme nemcsak az alapanyagért birkózik olykor egymással is, hanem a felesleges kapacitás és az egyre kisebb kereslet is nyomasztja őket. A fejlesztésben elmaradtak; alapellátásra beállt, korszerűtlen termékszerkezetük sem segít abban, hogy kitörjenek az ördögi körből. A következő egy-két évben elkerülhetetlen üzembezárások elsősorban ezt a kört fenyegetik. Pedig helyük, szerepük is lehetne a piacon. Ehhez Szabó Márton szerint össze kellene fogniuk, amit az állam ösztönözhetne is. Közös disztribúciós rendszerrel, közösen kialakított és forgalmazott, például nagyobb kézimunka-igényes, márkás termékek gyártásával megtalálhatnák a piaci réseket. A kis tejüzemek nagy lehetősége a bérmunka, a nagyoknak nem kifizetődő kistérségi ellátás is.
A privatizáció sikeréről megoszlik a szakma véleménye. Vitathatatlan azonban, hogy a külföldi tőkét, szakmai befektetőket be kellett engedni a magánosításba. Nekik köszönhető a termékek (a technológia és a csomagolás) ugrásszerű minőségi fejlődése – és egyáltalán: maga a verseny. A fejlesztéshez szükség volt a külföldi tőkére, tapasztalatokra. A feldolgozóipar külföldi-magyar tulajdoni arányát azonban célszerű lenne egyensúlyban tartani. A magyarországi tejfeldolgozásban jelenleg kevesebb mint tíz százalékos tejtermelői tulajdon azonban igencsak elmarad a Dániában 98, a Hollandiában mintegy 90, de Németországban is több mint ötvenszázalékos termelői tulajdontól. Ennek fő oka az, hogy a kárpótlási jegyek kiadása késett, és a gazdák, szövetkezetek kimaradtak a privatizáció zöméből. Kevés megszerzett tejipari részesedésüket pedig a saját napi finanszírozási nehézségeik miatt általában eladták. Ezen az is keveset változtat, hogy a megmaradt három állami cég: a Zalatej Tejipari Rt., a Szegedi Tejipari Rt., valamint a Mosónmagyaróvári Sajtüzem részben tejtermelői tulajdonba került.
Kérdés, hogy mikor billen fel a magyar és külföldi érdekeltségű cégek közötti ma még meglévő egyensúlya. A világon a fejlődés iránya a tejiparban is a koncentrációé. Igen valószínű, hogy a belpiacon már jelen lévő tőkeerős multinacionális cégek könnyedén átvészelik a szűk esztendőket. A feldolgozás néhányuk kezében koncentrálódik. Ők nagyobb áldozatok árán is kivárhatják az életszínvonal emelkedését, a fogyasztás növekedését, hiszen nagy beruházásaikkal hosszabb távra terveztek. A kereskedelem átalakulása, a láncok elterjedése is nekik segít, hiszen disztribúciós rendszerük is hasonló, kapcsolódó – a kis nemzeti vállalatoknak csak a kevésbé jövedelmező piaci rések maradnak.
A tejfeldolgozás szükségszerű koncentrációján azonban vélhetően az sem változtat majd, hogy a magyar tejtermelő lobby folyamatosan hangoztatja egyébként jogos aggályait, mint ahogyan az sem, hogy az egykor volt termelésnél végső soron biztosan sokkal kisebb lesz Magyarország EU-tejkvótája.
