Régóta erős a kereskedelmi nyomás az európai uniós gázipar megnyitására. A nagy gázfogyasztók úgy érvelnek, hogy a liberalizációval csökkennének az árak, és javulna az európai termelés versenyképessége. Az Egyesült Államokra, Kanadára és Nagy-Britanniára hivatkoznak, ahol a kereskedelmi és ipari gázpiacokon a verseny áresést hozott.
A monopólium védelmezői (mindenekelőtt a Gaz de France) viszont arra hivatkoznak, hogy minden példa sántít. Amerika és Anglia is önellátó földgázból, miközben a legtöbb európai ország az orosz, algériai, norvégiai és líbiai gázmezőkről származó importtól függ. Érvelésük szerint csak az országos gázipari vállalatoknak van akkora erejük, hogy olyan partnerekkel tárgyaljanak, mint a világóriás orosz Gazprom. Hozzáteszik, hogy a termelők nem fogják az új gázmezők és csővezetékek fejlesztéséhez szükséges dollármilliárdokat befektetni, ha nem lehetnek biztosak abban, hogy országos ellátóknak szállíthatnak, 20-30 éves szerződések alapján.
A statisztikák mindenesetre azt igazolják, hogy az európai piac bővül, de egyre inkább exportfüggő. Az eddigi uniós viták az 1995-ös adatok alapján folytak. Az EU gázfogyasztása 4,7 százalékkal emelkedett 1995-ben – jóval gyorsabban, mint más energiafajták felhasználása. Ennek kevesebb mint kétharmadát termelték ki az unión belül; a külső import 10,6 százalékkal nőtt. Ez a kettős tendencia folytatódni fog. A gáznak az EU energiapiacán belüli részesedése a jelenlegi 19 százalékról 2010-re 26 százalékra fog emelkedni.
A liberalizáció hívei nem az adatokat, hanem az azokból levont következtetéseket vitatják. Európát, érvelnek, hatalmas gázmezők veszik körül; ha sok vásárlónak sok termelővel lenne szerződése, az csak javítaná az ellátás biztonságát. A liberalizációpártiak szerint az alacsonyabb árak miatt megugrana a kereslet, ez pedig mind az unión belüli, mind az azon kívüli termelőket kitermelésük fokozására kényszerítené.
A legnagyobb gondot az jelenti, hogy mi legyen a több százmilliárd dollár értékű “vidd vagy fizess” szerződéssel. Ezek arra kötelezik az európai gázszolgáltatókat, hogy akkor is kifizessék a (még) drága gázt a nagy kitermelőknek, ha már olcsóbb alternatív források is nyíltak.
A probléma megoldása igen kemény diónak bizonyulhat. Ezzel kapcsolatban még egy európai fogyasztói adó ötlete felvetődött; a szerződéseket ennek bevételéből vásárolnák vissza. Az ötletgazdák szerint a liberalizációt követő árcsökkenés ellensúlyozná az adót. Mások szerint viszont egy ilyen adó bevezetése politikailag lehetetlen.
Az EU gáziparának egyenlőtlen fejlettsége is nehezíti az összes tagállamra érvényes, egységes direktíva bevezetését. Egyes országok, például Spanyolország és Portugália, csak a közelmúltban kezdték meg az országos gázhálózat kiépítését, tehát a direktívának a piacok bővüléséig meg kellene engednie a monopóliumok fennmaradását. A dokumentum végső formája aligha születhet meg 1997 nyara előtt.
