Szerintem ugyan nem mindegy, hogy csak a demokrácia egyik fontos hozadékát, az új önkormányzatokat tesszük bűnbakká a hiányért, vagy a központi költségvetést is hibáztatjuk; hézagot pótló ötletekre mindenképpen szükség van. A pénzügyminiszter belefáradt a küzdelembe, és lemondott. Az valószínűtlen, hogy eztán sokkal bőkezűbb lesz a szociálpolitika – valóban nincs miből. De bizonyos tanulságok talán levonhatók az eddigi kudarcokból.
Jó lenne kicsit kevesebb kapkodás – mert így lassan állandósul egy teljesen bénító válságtudat. Az utolsó két hétben volt szó társadalombiztosítási adóról, kórházi és vizitdíjról, fogyasztási- és forgalmiadó-emelésről, “túlápolás” címen beszedhető hárommilliárdról, a kötelező biztosítási díj emeléséről, a magánbiztosítókkal kötött szerződések azonnali módosításáról, egészségügyi adóról és sok minden másról. Az ötletek egy része még bele is tartozhatna a szociálpolitikai rendszerek valódi reformjába. E kapkodások miatt azonban teljesen összekeveredik a krízishelyzet kezelése a hosszú távú reformokkal, és még a racionális tervek is hiteltelenné válnak. Egyetlen példa: a női nyugdíjkorhatár a sajtóban szellőztetett emelése – 1997-ben 56, 1998-ban 57 évre – azt jelentené, hogy az 1996-ban 54 éves nőknél azonnal 3 évvel emelkedik a korhatár. Lehet, hogy mire ezek a sorok nyomdába kerülnek, már rájön a kormány, hogy az évenként egy évvel való emelés abszurd – a nyugtalanságot azonban már a hírrel sikerült növelni.
Jó lenne máshol is szétnézni, nemcsak a már adófizető polgárok zsebében. Az ország nagyobb része tudja, hogy miközben a kisebb vállalkozók valóban vergődnek, a nagyobbak minimális részt vállalnak a közterhekből. Komolyan lehetne venni azt, amit Pitti Zoltán, az APEH elnöke nemrégiben hangsúlyozott: “az áfa-rendszerben még hatalmas tartalékok rejlenek, amennyiben sikerül az áfa-kört zárni és a számlaadási fegyelmet és hitelességet javítani”. A lakáskamatok differenciált és igazságos emelése épp úgy terv maradt, mint a gyógyszerárrés mérséklése.
Jó lenne azután valamivel demokratikusabb reformizmus. Eddig a Pénzügyminisztérium önmagát tartotta az egyetlen mérvadó kútforrásnak – más javaslatok előtt zárt maradt. Ismét egyetlen példa. A nyugdíjönkormányzat évek óta javasolja, hogy a nyugdíjplafont, ami 1992 óta változatlanul bruttó 75 000 forint, emeljék fel, legalább 90 000 forintra. Ebből 1996-ban bejött volna 5-6 milliárd többlet. Nem a legszegényebbeket terhelné, viszont a jövőre nyugdíjba menők már hasznot látnának belőle. A PM lefelé nivelláló nyugdíjelképzelésébe azonban ez nem illik bele, a javaslatot tehát a kormány évek óta elutasítja. A prekoncepcionált ellenállás miatt zuhantak drámaian az új nyugdíjak.
A polgárok tűrőképességét nem lehet folyvást maximálisan próbára tenni. Eddig még nem számította ki senki, hogy mennyi többletterhet jelent együttesen a szegényebb, az átlag körül, illetve az a fölött élő családok számára mindaz, ami már eddig eldőlt: a családi pótlék megvonása, illetve csökkentése, a nulla kulcsos adósáv megszüntetése és a 48 százalékos kulcs bevezetése, az új szemétdíj, a gyorsuló áremelkedés, kivált az energia és gyógyszer esetében stb. Mindezt tetézi a bizonytalanság és kiszámíthatatlanság erősödő érzése. Úgy tűnik, iránytű nélkül hajózunk. Azt hiszem, jobban kellene félni a zátonyoktól.
