A stúdióban dolgoztam, amikor megjelent Halston. A földre dobott egy lila sifonanyagot, vágott rajta egyet-kettőt szabásminta, méretezés és öltések nélkül, és amikor elkészült, ráadta a modellre, akire tökéletesen illeszkedett az anyag. Soha életemben nem láttam ennél lenyűgözőbb dolgot.
Ezt az a Chado Ralph Rucci meséli az Ultrasuede: In Search Of Halston című dokumentumfilmben, aki pályafutását gyakornokként a Halstonnál kezdte a hetvenes években. Bár mondatai elfogultnak hangzanak, nem volt egyedül a divattervező méltatásával: Liza Minnelli például azóta is legjobb barátjaként emlegeti a férfit, akinek a csillogó fellépőruháit is köszönheti. Azt mondja, Halston amiatt lett ennyire sikeres, mert tudta, mire van szükségük az embereknek. A márkanév a hetvenes évektől kezdve egyet jelentett a megfizethető divattal, mivel a tervező ügyesen kombinált hétköznapi és luxuselemeket. Két kedvenc anyaga volt, a sifon és az ultrasuede, ami egy mikroszálas anyag, a velúrbőr mesterséges változata. Utóbbit ő tette népszerűvé, ugyanis megmutatta, bár luxushatást kelt, mégis egyszerű bánni vele. Idén a Netflix bemutatott egy minisorozatot, aminek Ewan McGregor a főszereplője – az alkotással a 24.hu-n már foglalkoztunk. Most elbeszélések, interjúk alapján bemutatjuk, pontosan mi tette naggyá Halstont.
Roy Halston Frowick már gyerekként tudta, hogy ruhákkal szeretne foglalkozni, amihez jól jött a kézügyessége, valamint kiemelkedő vizuális látásmódja, továbbá a divat iránti érzékenysége is. Anyja megtanította varrni, cserébe neki, illetve nővéreinek kezdett kalapokat készíteni. Családja praktikus okokból születése óta csak Halstonnak szólította: nagybátyját ugyanis szintén Roynak hívták. Az ötvenes években, miután elvégzett egy művészeti egyetemet, megnyitotta a kalapszalonját Chicagóban, ahol saját tervezésű darabjait árulta. Pár évvel később New Yorkba költözött, és a Bergdorf Goodman luxusáruházban kapott munkát, ott árulta kalapjait abban az időben, amikor a nők még igényelték ezt a kiegészítőt – a hatvanas évek közepére ugyanis unalmassá váltak a kalapok, és szépen lassan ki is mentek a divatból.
1961-ben viszont még nagyon is kelendő árucikknek számított, ezt Jackie Kennedy is jól tudta, ezért is választotta Halston pillbox nevű kalapját férje elnöki beiktatásának eseményére. Ennek köszönhetően Halston azonnal berobbant a köztudatba, minden amerikai nő az ő kalapjára vágyott, ami hosszú évekre elegendő muníciót adott a karrierjéhez.
Nagyon vicces, mert a kalap kicsi volt Jackie Kennedy fejére, akit viszont ez egyáltalán nem zavart. A beiktatáson viszont majdnem lefújta a fejéről a szél, és ahogy a kezével megtartotta, behorpadt a kalap. A hamisítványokon is mind ott van ez a horpadás, nagyon ügyesen sikerült lemásolniuk
– mondta még 1966-ban a Vogue-nak.
A Halston előtti időszámítás
A hetvenes évek elején az Államokban a tömött, több rétegű, minél bonyolultabban felépített ruhák és szettek voltak népszerűek. Bár ma már a divatvárosok közé soroljuk New Yorkot is, pár évtizede még egyértelműen Európa diktálta a divatot, azon belül is Franciaország. A párizsi divattervezők lenézték, nem tisztelték az amerikai kollégáikat. Ezt változtatta meg Halston, aki a pillbox kalap után női ruhák tervezésébe fogott. A Vogue egykori főszerkesztője, André Leon Talley szerint Halston kedvenc mondása a „kevesebb az több” volt, így bár ruhái látszatra egyszerűnek tűntek, kivitelezésük közel sem volt az – ez a munkamódszer akkor ritkaságnak számított. Letisztult, egyszerű, monokróm és strapabíró terveket készített, amikkel betöltött egy piaci rést: kielégítette a kényelemre vágyó amerikai nők kívánságait. A minimalista ruhák sokkal szélesebb réteget értek el pusztán amiatt, mert egyszerűek és divatosak voltak.
1972-ben mutatta be a 704-es modell névre hallgató ruhát, amit a már említett ultrasuede anyagból készített. Halston azt nyilatkozta, sosem volt a szavak embere, emiatt kampányfotói sokszor szöveg nélkül készültek el – parfümjét is csak annak üvegével adta el. A ruhadarabjait sem szerette elnevezni, így jobb híján megmaradtak a számokból álló munkacímek. Az ultrasuede-et nem ő találta fel (annak ellenére, hogy a sorozatban így állítják be), korábban más márkák is használtak már épp amiatt, mert vízlepergető. Halston egy összegombolható, ballonkabáthoz hasonló ruhát tervezett, a hangsúly pedig ismételten az egyszerűségen van, ahogy a tisztítása sem igényel különösebb odafigyelést. A darab akkora siker lett a nőknél, hogy rögtön hatvanezret adtak el belőle.
Hal Rubenstein divatszakértő és író szerint azért robbant be ekkora erővel a köztudatba Halston, mert inkluzívvá tette a divatot, azaz a korábbinál sokkal szélesebb vásárlói réteg számára tette elérhetővé. Szó szerint divatot kínált (amit ő maga teremtett meg), Halston neve eközben nemcsak Amerikában, de Párizsban is elterjedt, ugyanis a történelemben először amerikai divattervezőként meghívták a versailles-i kastélyba, hogy néhány másik ikonikus tervezővel (Yves Saint Laurent, Hubert de Givenchy) együtt mutassa be legújabb kollekcióját. Liza Minnelli és Andy Warhol is megjelent az egyedülálló eseményen, amit a The Battle of Versailles divatbemutatónak neveztek el. Az esemény jótékonysági célú volt: a palota felújítására kalapoztak pénzt.
A dokumentumfilm beszámolói szerint szenvedélyesen szerette a munkáját, ismerősei nem láttak embert annyit dolgozni, mint Halstont. Azt is kiemelték egykori kollegái, hogy olyan magával ragadó volt a személyisége, hogy ha a kollekcióival kapcsolatban kérdezték, sosem a saját teljesítményéről beszélt, helyette azokról a nőkről áradozott, akik életet visznek a ruháiba azzal, hogy hordják azokat.
Jelentősége a divatban
Frowickre ma úgy tekintenek, mint a tervező, aki demokratizálta a divatot, azaz (a személyre szabott szolgáltatásokkal szemben álló) konfekciógyártással elérhetővé tette azt nemcsak a felsőosztály, de konkrétan bárki számára. Halston különböző bőrszínű és származású modelleket alkalmazott, ebben úttörő volt – ahogy abban is, hogy az elsők készített uniszex kollekciót, amit a férfiak és nők egyaránt hordhattak. Pár év alatt milliókat érő birodalmat hozott létre a Norton Simon vállalatóriás segítségével, aminek akkor tizenhat millió dollárért adta el a márkáját – azzal a kikötéssel, hogy továbbra is ő felel a kreatív részért, vagyis a tervezésért és a kivitelezésért. A Norton Simonhoz tartozott a Max Factor sminkcég is, aminek segítségével Halston kiadta első parfümjét – a dokumentumfilm szerint két és fél évig tervezte –, ami megközelítőleg nyolcvanöt millió dollár bevételt hozott. A parfüm után már szőnyegeket, bőröndöket, táskákat, hétköznapi ruhákat tartalmazó kollekciókat is árultak a nevével, illetve egyenruhákat tervezett a Braniff Airways repülőgép-társaság számára is.
A nyolcvanas években bevállalt egy (akkor népszerűtlen) üzleti döntést, és tömeges termeléssel kiterjesztette a birodalmát. Ehhez a menőnek aligha nevezhető JCPenney áruházláncot választották a befektetőivel, aminek számtalan kollekciót tervezett, hogy túlzás nélkül minden háztartásba eljuthasson. Ez persze mai szemmel nem tűnik korszakalkotónak, ám akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy az átlagember is megengedhessen magának divatos darabokat. Vetélytársainak (és a tehetős vásárlóknak) értelmezhetetlen volt, hogy Halston egy alacsony árkategóriájú üzletlánccal szerződött, nem pedig a divatvilágban „elfogadott” és megszokott Macy’s vagy Bergdorf Goodman üzletekkel.
Studio 54 és a hattyúk
Miután felkapták a nevét, Halston hírességekkel vette körbe magát, a kapcsolat pedig win-win helyzet volt: ruhákat tervezett nekik, ők pedig nemcsak hordták, de együtt is mutatkoztak vele, így egymás (üzleti) malmába hajtották a vizet. Legtöbbször ugyanazokkal a szupermodellekkel dolgozott, így szinte minden kampányát és kollekcióját a már jól bevált csapaton mutatta be. Modelljeit magával vitte az utazásaira, bulizni is együtt jártak. A klikkben olyan tagok voltak, mint Pat Cleveland, Anjelica Huston vagy Beverly Johnson, akiknek ragadványnevük is lett, ők lettek a Halstonettes. Halston ezen a ponton már nagy kanállal falta az életet, az akkor legmenőbb szórakozóhely, a Studio 54 bejáratott tagja volt Liza Minnellivel, Diana Ross-szal, Cherrel és Warhollal együtt. Sőt, egyszer elintézte, hogy Bianca Jagger, Mick Jagger exfelesége egy olyan fehér lovon vonulhasson be születésnapján a klubba, amit egy meztelen férfi vezetett be az épületbe. Egy másik alkalommal hattyúkkal árasztotta el a klubot. Az otthonában rendszeresen tartott partikat, az emeletre vezető lépcsőről pedig esztétikai okokból lemaradt a korlát – a dokumentumfilm szerint, aki többet ivott a kelleténél, az nem biztos, hogy le is jutott épségben.
A klubkultúra pár év alatt beszippantotta, közösségi élete pedig a munka rovására ment. Évente legalább tíz kollekciót kellett terveznie, melyeknél elvárás volt, hogy korszakalkotók legyenek. A hatalmas nyomás miatt, valamint, hogy levezesse a feszültséget, Halston az alkohol és a drogok felé fordult. Bekerült egy ördögi körbe, a munkában megbízhatatlanná és kezelhetetlenné vált, így a vállalat úgy döntött, lecseréli egy másik tervezőre.
Halston évente állítólag több ezer dollárt költött orchideákra, amiből több száz volt az otthonában. Ha már a házánál tartunk, az épületet és a belső tereket a rendkívül összetett alaprajzairól híres Paul Rudolph építész tervezte, és már csak azért is érdemes rákeresni a fotókra a Google-ben, mert elképesztően látványos, egyúttal hűen tükrözi Halston személyiségét. A falon különböző polaroid fotók lógnak bekeretezve, az egyiken Bianca Jagger borotválja a hónalját. Halston 1988-ban tudta meg, hogy HIV-pozitív, két évvel később AIDS-betegségben halt meg.
