Élet-Stílus

Rég nem látott ismerősként tért vissza az emo korszak

Többévnyi kihagyás után egy szeptemberi szombaton koncertet adott az Anti Fitness Club, a Viva TV és a Bravo magazin aranykorának meghatározó együttese. A zenekar megosztó volt: az emberek vagy imádták, vagy tiszta szívből gyűlölték, emiatt pedig érdekes volt látni, mit hoz ki egy nosztalgiakoncert az egykori rajongókból, akik tinikből mára dolgozó felnőttek lettek.

Különös műfaj a nosztalgiakoncert, mert számos esetben nem feltétlenül azért megyünk el rá, mert annyira bírtuk a fellépő zenészeket, és nem is azért, mert mindenáron nagyon magas színvonalú zenét akarunk hallgatni. Az egész sokkal inkább az érzelmekről szól. Pontosan ezért tudott pár éve teltházas koncertet adni a Rapülők, és ezért működik a Queen Adam Lamberttel is: a rajongók életük egy szakaszát azonosítják a zenekarral, aminek a dalait néhány éve vagy évtizede rongyosra hallgatták. És az sem baj, ha már a szövegét sem tudja az előadó dalainak.

A zenekar, amit nem Instáztak

Az Anti Fitness Club (AFC) jó tíz-tizenkét évvel ezelőtt a hazai könnyűzene meghatározó együttese volt. Pont a közösségi média nélküli élet utolsó éveiben, volt viszont myVIP és MSN, a zenéket pedig a tinik infrán küldözgették egyik telefonról a másikra. Az AFC részben a Tokio Hotel körüli nemzetközi hisztériát meglovagolva, részben az akkori tinédzserek körében hódító emo stílus hatására a semmiből több ezer kamasz bálványa lett – és vált legalább ugyanennyi ember gyűlöletének céltáblájává is. A zenekar főleg a megjelenése miatt borzasztó megosztó jelenségnek számított, a vélemények még inkább szélsőségessé válását pedig az is segítette, hogy kategóriájában kimondottan sikeres volt a banda. Sorra zsebelték be a különböző tinimagazinok által odaítélt díjakat, eladtak rengeteg lemezt, a klipjeiket unalomig ismételte a Viva TV, és közben a szövegek, illetve a hangzásvilág is egyre jobban idomultak a rajongói bázis igényeihez – ennek köszönhetően fokozatosan eltűntek a zenekarra a kezdeti időkben jellemző punkosabb elemek.

Fotó: Bielik István / 24.hu

Aztán szépen lassan megjelentek a palettán mások, a közönség felnőtt, az emojelenség kifulladt, a zenekar pedig szinte feltűnés nélkül oszlott fel 2015-ben. Azóta a banda énekese, Molnár Tamás a Jetlag nevű formációban zenél,  Fekete Balázs a ByeAlex és a Sleppben dobol, Varsányi Miklós, a basszusgitáros Angliába költözött, a szólistaként működő Nagy Marek pedig szintén háttérbe vonult.

Semmi nem utalt a visszatérésre, mégis összehoztak a semmiből egy nosztalgiakoncertet szeptember utolsó előtti szombatjára. Az újraegyesülés csak egy estére szólt, pontosabban annak, hogy a 2011-ben kiadott Lélekzet című album előtt tisztelegjenek a rajongókkal együtt. Viszont akkora volt az érdeklődés, hogy a koncert meghirdetése után pár nappal kénytelenek voltak egy ráadás koncertet is szervezni, hogy a későn ébredők is újra felköthessék a kockás sálat. A szervezés végül úgy hozta, hogy a ráadás koncertet pontosan a főkoncertet megelőzően tartották, ugyanabban a teremben, de ez a kis rendszerhiba nem zavart meg senkit, mert végül mindkét eseményen sikerült megtölteni az A38-at – ami helyszínként egyébként sokkal jobban is állt a zenekarnak, mint a Bravo-gálák helyszínei évekkel ezelőtt.

Bár a közönségben végül senki nem öltözött emósnak (sőt, elég bizarr volt belegondolni, hogy a többnyire teljesen átlagosan kinéző koncertezők egy időben emósként feszíthettek szem elé vasalt szénfekete hajjal, kockás pulcsiban), és a zenekar tagjai sem vették elő poénból a fekete körömlakkot, az egész koncert alatt olyan volt az atmoszféra, mintha a banda soha nem oszlott volna fel, és csak a múlt héten váltak volna el a rajongóktól egy másik, ugyanilyen koncert után. Ez egyszerre volt jó és rossz.

Fotó: Bielik István / 24.hu

Az mindenképp örömteli, hogy ha már újra összetrombitálták a rajongókat, a zenekar nem vette félvállról az eseményt és egy nagyon komolyan összerakott showt tettek színpadra, még úgyis, hogy a szintén ByeAlex zenekarából érkező Poór András személyében egy beugró basszusgitárossal kellett végigdarálniuk kétszer másfél órát.

Talán túlságosan is daráltak, mert így nem igazán jutott idő a közönségre. Általában nem tesz jót egy koncertnek, ha a zenészek csak az időt húzzák két dal között, és zavartalanul fecsegnek a semmiről, de egy ilyen érzelmi töltetű eseményen – mert a vérbeli rajongóknak biztosan az volt – talán belefért volna ebből több is. Persze a zenekar részéről is érthető a dolog, hiszen egy egész életművet kellett belesűríteni egy nagyon feszes setlistbe, de ettől még sokszor olyan hangulata volt az eseménynek, mintha nem egy kivételes eseményen lenne az ember, hanem a Spotify-on hallgatna zenét.

A kissé hosszúra nyúlt bemelegítés után akkor lehetett érezni a kibontakozást a felek részéről, amikor felcsendült a zenekar leghíresebb dala, a Még vár ránk ez a föld, ami egyébként rendesen megelőzte a korát. Ha a klímaválság egy évtizeddel előbb öltött volna ennyira ijesztő méretet, egyértelműen a zöldmozgalmak himnusza lett volna a dal, de most is simán az akciók zászlajára lehetne tűzni, mert a témája nem is lehetne aktuálisabb.

Innentől nem volt megállás, a közönség és a banda is egyre jobban elkapta a fonalat, elhangzott az összes zúzós, lázadó dal, a szerelmes balladák és a depresszív szakítós számok, egy ponton előkerült az akusztikus gitár is, a közönség pedig végig bulizott másfél órát úgy, mintha még most is mindenki Anti Fitness Clubot hallgatna minden szabad percében. Ami azért valószínűleg nincs így. A setlist egyébként tényleg kivételesen jól sikerült, annak ellenére is, hogy az Anti Fitness Clubnak is vannak töltelék dalai, amik közel sem égtek bele annyira a köztudatba, de ezek nélkül mégsem lehet koncertet rendezni.

Felcsendült a banda utolsó nagy dobása is, a Mennyország, aztán a bulinak olyan hirtelen vége szakadt, ahogy elkezdődött, mintha csak egy tucatkoncert lett volna a sok közül, és jövő héten folytatás ugyanitt, ugyanekkor. Talán pont ezért lengették be sejtelmesen, hogy a nagy sikerre való tekintettel elképzelhető, hogy lesznek még ehhez hasonló nosztalgiabulik, így a nagy összeborulásokra is lesz még idő.

Fotó: Bielik István / 24.hu

De ha a jövőbeli koncertek is kilenc rész bulizásból és egy rész érzelgésből álnak, az sem zavar majd senkit – azzal együtt sem, hogy ilyen helyzetben utóbbi már nem is lenne nagyon indokolt. Akik annak idején imádták a zenekart, így is feltétel nélkül elmennek a következő koncertre is, az egykor utálkozó emberek pedig ugyanúgy a fejüket fogják majd, hogy mégis mi szükség van erre.

Ahogy a ma már új dalokat nem készítő, csak nosztalgiából összeálló formációk sem szereznek túl sok új rajongót, valószínűleg az AFC is bebetonozta a táborát, de mint ahogy azt az idő is bizonyítja, ez egy elég stabil tábor, ami most már inkább érzelmi alapon határozza meg a rajongását, mintsem a dalok mondanivalója, vagy a zene miatt.  De ők elmennek majd a következő bulira is és ugyanúgy végigordítják a dalokat, a világ létező összes fájdalmát átélve a dalszövegekben. Csak a szöveg mögött most már egészen mást élnek meg az élet nagy fájdalmaként, nem azt, hogy a kiszemelt fiú, vagy lány éppen nem ír vissza MSN-en.

Kiemelt kép: Bielik István / 24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.