A „matrac” szó az arab „matrah”-ból ered és azt jelenti, „valami, ami a földre van dobva”– az arab kultúrában ugyanis a földre dobott párnákon és takarókon aludtak már sok tízezer évvel ezelőtt is. Tőlük vette át a világ többi része ezt a fekhelyet, és a szót is. Persze eleink még nem is gondolhattak olyan szofisztikált matracokra, mint a maiak, viszont az a kreativitás, amivel kényelmessé tették fekhelyüket, egészen dicséretes.
Így például már az újkőkorszakban is létezett valamiféle előképe a matracnak és az ágynak, legalábbis a neolitikum embere megtette, amit tudott, hogy a fekhelye el legyen emelve a talajtól, hogy távol tartsa magát a törmelékektől, fadaraboktól, kosztól és rovaroktól. Ezek az ős-matracok faleveleket, füvet és hasonlókat tartalmaztak, letakarva állatbőrökkel. Logikus dolog, alighanem ma is ezt csinálná a szabadban éjszakázni kényszerülő modern ember. De az már kevésbé nyilvánvaló megoldás, amit Krisztus előtt 3600 körül a perzsák alkalmaztak: ők kecskebőrből készült tömlőket töltöttek meg vízzel, és ez volt a matracuk, gyakorlatilag a modern vízágy elődjeként. Kicsivel később, Kr.e. 3400 körül az egyiptomiak az otthonuk sarkában felállított, összekötözött pálmaágakból készült fekhelyeken aludtak.
Az ókori rómaiak náddal vagy szénával töltött zsákokra feküdtek, már ami a közembereket illeti, a gazdagabbaknál ugyanis már ekkor megjelent a tollpehellyel megtöltött fekhely. Ez a szokás aztán jó sokáig tartotta magát, kis variálásokkal: később a nád és a széna mellé bekerült a szalma, a borsóhéj, a lószőr, és legfeljebb az változott korszaktól és státusztól függően, hogy mivel takarták le aztán ezt a különféle anyagokkal megtömött zsákot. De a szalmazsák, mint alapgondolat nagyon sokáig megmaradt, még a huszadik század eleji könyvekben is gyakran olvasni szalmazsákos fekhelyekről, pedig sok helyen már a tizennyolcadik század elején felváltotta ezeket az anyagokat a pamut és a gyapjú. A tizennyolcadik század közepén kezdték el beborítani a matracokat vászonnal vagy pamuttal, amelyek ekkorra már sokkal inkább hasonlítottak a maiakra, szögletesebbek lettek, csomózással vagy gombozással voltak egyben tartva, és a ma oly népszerű kókuszrost is ekkor bukkant fel először matractöltelékként.
Az acél tekercsrugót 1857-ben találták fel és kezdték bútoralkatrészként is használni, először csak székpárnák rugózásához, csak majd’ tíz évvel később, 1865-ben szabadalmaztatták a tekercsrugós ágymatrac-szerkezetet. 1871-ben aztán a német Heinrich Westphal kifejlesztette a belső rugózású matracot, a sors furcsa fintoraként azonban ebből a remek, máig ható találmányból nemhogy nem gazdagodott meg, de egy árva vasat sem keresett, és szegénységben élt haláláig. Két évvel később Sir James Paget bemutatta a Neil Arnott tervezte modern vízágyat, amelyet azért fejlesztettek ki, hogy a fekvőbetegek felfekvéseit megelőzzék vele, ám az ötlet még sokáig nem terjedt el igazán. A matracrugók ezután csak egyre finomodtak, és a huszadik század elejére elterjedtek a belső rugózású, kárpitozott matracok, és a matracok belsejében egyre több mesterséges anyag bukkant fel. Az 1950-es évekre megjelentek a habszivacs matracok és párnák is. Az ezt követő évtizedek már sokkal inkább a méretek és szokások változásairól szóltak, a ’90-es években terjedt el a gondolat, hogy az alváshoz minél nagyobb helyünk legyen, 1999-re pedig az egyetlen széles matracot tartalmazó franciaágy lenyomta népszerűségben az addigi vezető dupla ágyat. Mára pedig már tényleg csak a pénztárcánk szab határt az elképzeléseinknek, ha matracról és ágyról van szó.
Kiemelt kép: iStockphoto
