Aldous Huxley: Szép új világ (1932)
Ha disztópia, akkor Orwell zseniális 1984-e mellett Huxley regénye az, ami egyszerűen megkerülhetetlen, és nem csak azért, mert ez volt az egyik legkorábbi. És persze, a címből sejthetően ez a szép új világ talán új ugyan, de egyáltalán nem szép. Bár ez ízlés dolga, persze, diktatúra van, de az élet egészen kellemes: jólét és nyugalom van, a fogyasztói társadalom csúcsra jár, a szórakoztatóipar és az állam együtt valósítja meg a kenyér és cirkusz ősi elvét. Ha valakinek mégsem annyira jó, arra pedig ott a szóma, ez a mindent ködös derűvé simító antidepresszáns, ami szinte alapvetőbb, mint a víz. Huxley regénye azért is különleges, mert, míg a legtöbb hasonló történet a konzervatív értékeket forgatja ki önmagukból, addig itt szabadságelvű tételekből lesz kifordult, embertelen szabály: például a kötelező fogamzásgátlás és az azzal járó szabad, tárgyiasult szex. Kötődni minimum kínos, de inkább tilos, szülni állatias, érezni felesleges.
Suzanne Collins: Az éhezők viadala (2008-2010)
Collins trilógiája már jóval későbbi darab, a közelmúlt egyik legismertebb, legsikeresebb regénysorozata, a disztópiák és az ifjúsági irodalom manapság oly népszerű határmezsgyéjéről. Bár a könyveknek vannak hiányosságai, ám két okból mégis muszáj helyet kapniuk egy efféle listán. Egyrészt legtöbb bajukat úgyis kiköszörülték a szintén hatalmas sikerrel futott – bár kissé túlnyújtott – mozifilmek. Másrészt mert a bennük megrajzolt világ remekül ötvöz egészen archaikus elemeket a szupermodern technológiával, beemelve egy nagyon fontos elemet, éspedig a tömegmédiát, ezt a kétélű fegyvert, ami a diktatúra fenntartásának és megdöntésének ugyanúgy eszköze lehet. Panem az egykori Amerikai Egyesült Államok romjain jött létre egy véres polgárháború során, melynek végén az országot tizenkét kizsákmányolt körzetre és a haszonélvező Kapitóliumra osztották fel, utóbbi az esztelen pompa és fogyasztás Mekkája, míg a körzetekben gyakorlatilag éheznek. Ha pedig ez nem volna elég, minden évben kénytelenek kiállítani körzetenként egy-egy fiatalt, akik az Éhezők viadala című versenyben, ami gyakorlatilag egy véres valóságshow, azért küzdenek, hogy egyenként lemészárolják egymást.
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje (1985)
Ebben a műfajban sok a feledhetetlen klasszikus, Atwood regénye is az, ebből egyébként már második évadát tapossa a briliáns, többszörösen díjazott tévésorozat. Margaret Atwood erősen Orwell-inspirálta regénye szintén az egykori Egyesült Államokban játszódik, ám ezt a területet most Gileád Köztársaságnak nevezik, berendezkedése pedig teokratikus diktatúra, éspedig egy igen konzervatív fajta. A rendszer gyakorlatilag a nők szaporítószervei köré épült fel: mivel a sugárszennyezés és egyéb környezeti ártalmak miatt a gyerekszületések száma brutálisan lecsökkent, a termékeny nő a legfőbb nemzeti kincs. A termékeny nők kevés kivételtől eltekintve szolgálólányok lesznek: egy bibliai történetre alapozva az ország legbefolyásosabb terméketlen házaspárjaihoz kerülnek, hogy a feleség helyett gyermeket szüljön a férjnek. Ehhez átnevelő tábor jár, ahol a fejükbe verik a rendet, ha pedig bárkinek bármi nem tetszik, arra halál vár: vagy gyors, ha felakasztják, vagy lassú, ha a sugárfertőzött Telepekre száműzik. A regény legerősebb, egyben legijesztőbb vonása, hogy sokkal, sokkal hihetőbb, mint bármelyik hasonló disztópia: a rendszer kiépülésének lépései bármelyikünk számára ismerősek lehetnek.
P. D. James: Az ember gyereke (1992)
Atwood regényéhez meglehetősen hasonló világképet fest James is: itt is a gyerekszületések körül forognak az események. Pontosabban a nem-születések körül: 2021-et írunk, és huszonöt éve nem született egy gyerek sem. Mivel az emberiség kihalása reális félelmet szül, az angol társadalom is átalakult: rettegő idősek és kegyetlenkedő fiatalok feszülnek egymásnak, amiből aztán diktatúra épült – ami ellen, ahogy az a hasonló disztópiáknál lenni szokott, titkos ellenállás szerveződik, ami igyekszik megtenni mindent a rendszer megdöntéséért. A regényből Alfonso Cuarón filmet is készített, még ha meglehetős szabadsággal is: nagyon sok közös pont nincs is a regénnyel, ő inkább azt a folyamatot emelte ki, ahogy a többi, még nagyobb káoszban élő országból Britanniába menekülők elleni gyűlöletkeltés kialakul.
Ernest Cline: Ready Player One (2011)
Van a listán fogyasztás kultúrája, terméketlenség kultúrája – ez itt pedig az elmenekülésé. A 2045-ben játszódó regényben bemutatott világ lakói ugyanis mindent inkább akarnak, mint a valósággal szembesülni: miért is akarnának, lepusztult, fertőző, elszegényedett, túlnépesedett világ ez, nincsen benne túl sok öröm. Így aztán aki csak teheti – és tulajdonképpen mindenki teheti –, az OASIS nevű virtuális világba menekül, és ott éli az életének jelentős részét: ott ismerkedik, alkot, ott teljesedik ki. Ám az OASIS alkotója egy nap meghal, és hagyatéka részeként telerakta az OASIS-t kihívásokkal melyek célja, hogy egy-egy infódarabkát adjon a végső feladványhoz. Aki pedig azt megfejti, megörökli vagyonát és az egész virtuális világot. Ehhez a popkultúra és az alkotó életének beható ismerete szükséges, főhősünk pedig az egyik legelkötelezettebb kutatója e kettőnek – nem csoda, hogy ő lesz az első, aki megfejti a sok feladvány közül az elsőt. Ezzel azonban komoly veszélybe sodorja magát: vannak ugyanis, akik mindent megtennének azért, hogy rátegyék a kezüket az alkotó hagyatékára. Furcsa disztópia ez, de a végkicsengése pozitív, érdemes nekiesni a könyvnek is, és a belőle készült, szuperlátványos mozifilmnek is.
