Az internet végtelenül mély, de sokkal kevésbé objektív és hiteles információkat közlő lexikonában számos magyarázatot találunk az április 1-jei bolondozások, bolondok napja eredetére. Tényleg van ott minden az ősi Rómától a keltákon, az időjáráson és Jézus Krisztuson keresztül a kora-újkori francia királyig – a Múlt-kor.hu egész részletes gyűjtést közölt az elméletekről.
Senkivel nem akarjuk a bolondját járatni, ezért szakember segítségét kértük: Koltay Erika néprajzkutatóval, múzeumpedagógussal, a Néprajzi Múzeum munkatársával beszélgettünk.
Talicskamag és szárított hó
A szokás eredete a múlt ködébe vész, a magyarázatok többsége nem több, mint találgatás. A legvalószínűbb, hogy egy kelta tavaszköszöntő hagyományból származik, Angliából, Franciaországból, Németországból vannak adataink, hogy április 1. az ugratás napja.
– mondja a szakember.
Az viszont biztos, hogy nagyapáink, dédapáink tréfálkoztak április elsején. Nem össznépi, közösségi szinten járatták egymással a bolondját, hanem személyesen ugratták a másikat. Főleg a gyerekeket. Koltay Erika saját gyermekkorából idéz, amikor bolondok napján mindig nagypapája “áldozatául” esett.
Rendszeres volt ilyenkor, hogy amikor látogatóba mentek hozzá, egy vízzel teli lábost tett az ajtó fölé, és ahogy benyitottak, az egész a nyakukba szakadt- természetesen a papa legnagyobb örömére.
Bolond mind a kettő!
A XX. század utolsó éveitől inkább csak gyerekek közt megy a csúfolódás, és az iskolákban tartanak fordított napokat. Akár hiszi valaki, akár nem, a néprajz körébe tartozik, és április 1. ihlette azt a mondókát is, amit többségünk valamilyen változatban vagy részletében még ma is kívülről fúj:
Április bolondja, május szamara
felnézett a toronyba,
megnézte, hogy hány óra,
fél 12, szamár mind a kettő!
És persze a média. Nyugaton már a XVIII. századi első újságokkal megjelentek az április elsejei tréfás, átverős hírek, amik ma már Magyarországon is általánosak ezen a napon.
Praktikum a babonaság mögött
Magyarországon a tavasz kezdete mindig is jeles időszak volt, az ehhez kapcsolódó hitvilág és népszokások igen gazdagok – még akkor is, ha eredetileg hiányzott belőlük az április elsejei bolondozás. A tél a sötétség, a koplalás, a didergés, a szűkös készletekre való tekintettel a szorongás és reménytelenség időszaka volt, amitől a tavasz megszabadulást, egyfajta újjászületés lehetőségét jelentett.
Koltay Erika vég nélkül sorolja a tavaszi hiedelmeket, szokásokat, érdekességeket, most csak egyetlen egy kiragadott példára van helyünk: a Szent György napja környékén esedékes tejbemérésre. Egyrészt azért választottuk, mert talán kevesen ismerik, másrészt, és ez a lényegesebb: egy nagyon komoly tényre világít rá.
Országszerte tehát Szent György napján – vagy annak környékén – hajtották ki az állatokat téli szállásaikról a legelőre, hogy majd csak az őszi hidegekkel térjenek vissza. A gazda ilyenkor gyakorlatilag vagyona nagy részét, családja megélhetését bízta a juhászra, gulyásra. Meg kellett adni a módját, ez csak természetes, hatalmas ünneplés volt. És nagy kockázat.
Távol kell tartani a rontást
Ilyenkor aktivizálták magukat a környék boszorkányai is, hogy rontást, átkot akasszanak az jószágra – úgy mondták, elviszi a tehén hasznát. Ezért a kihajtás előtt szentelt krétával vagy a karácsonyi asztalon szentelménnyé vált fokhagymával – ami egyébként torokgyulladás kezelésére is alkalmas volt – keresztet rajzoltak az istálló ajtófélfájára. Másnap ekevason vagy a gazdasszony kötényén hajtották át az állatot, zöld ággal veregették, így remélték levenni, illetve megelőzni az esetleg rajta lévő rontást.
Miért volt erre szükség? A tejbemérés miatt – és itt jön a praktikum. A pásztor fizetségének egy része az állatok folyamatos nyári fejéséből készített sajt volt, a többi a gazdát illette. No, de egy tehén “hozamát” nem lehet szabványosítani, ezért mielőtt átadták volna a pásztoroknak, minden egyes tehenet “hivatalosan”, a szerződő felek jelenlétében megfejtek.
Senkinek nem ér lesajnáló mosolyra húzni az arcát. Abban a korban, amikor állatorvos nem létezett, a betegségek mögött általánosan elfogadott módon gonosz lények mesterkedése vagy Isten akarata állt, mindenki ugyanezt tette, mi is így cselekedtünk volna.
Harmatszedés és kiszebaba
Nem bírjuk ki, még két érdekesség tavaszkezdésre, a rossz elűzésére. Több vidékünkön szokásban volt tavaszi hajnalokon a harmatszedés. A gazdasszony kora reggel – sokszor pucéran – kiment rétre, mezőre, vagy a vetésre, a füvön végighúzta a kötényét vagy egy lepedőt, miközben ezeket mondta:
Mind szedem! Vaját viszem, tejét nem! Vaját viszem, tejét nem!
Az így gyűjtött harmatvizet több módon használták fel, például a tejescsuporba csavarták a textilből, de csepegtetett belőle a kenyértésztába is: “Visznek is, hagynak is!”
A megelőzésre jó példa a kiszézés szokása. A kisze többnyire egy menyecskének öltöztetett szalmababa, amit a lányok, asszonyok énekszóval végig vittek a faluban, majd kivitték a faluból, ahol elégették, vagy ahol volt a közelben folyó, patak, abba dobták bele. A kisze ének fontos sora pontosan rávilágít a szokás lényegére.
Kivittük a betegséget, behoztuk az egészséget!
Nem szorul magyarázatra.
