Az emberek többsége tágra nyílt szemekkel, tátott szájjal hőkölt hátra szembesülve azzal, hogy négyzetcentiről-négyzetcentire felmért, dokumentált, fotózott és felosztott bolygónkon egy nemzetközi kutatócsoport megtalálta a nyolcadik kontinenst, Zélandiát. Vagy a hetediket, attól függ, Amerikát hánynak vesszük. A maga nemében van ez olyan kaliberű hír, mint ha életet fedeztek volna fel a Marson, vagy hogy kamunak bélyegezve rögtön negligáljuk.
Kontinensben az ördög
Zélandia területe 4,9 millió négyzetkilométer, ami az indiai szubkontinens vagy az Arab-félsziget méretének felel meg, 94 százaléka víz alatt fekszik. Nem olyan rég, 1995-ben “fedezték fel”, pontosabban egyes tudósok akkor kezdtek el lobbizni önálló kontinenssé nyilvánításáért.
Most annyi történt, hogy egy nemzetközi tudóscsoport összegyűjtötte a törekvésüket alátámasztó bizonyítékokat, és az Amerikai Geológiai Társaság “népszerűsítő tudomány” kategóriájába tartozó magazinjában újfent a nyilvánosság elé tárta – mondta el a 24.hu-nak Karátson Dávid, az ELTE TTK Természetföldrajzi Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára.
A kontinens fogalmát látszólag egyszerű definiálni, de a részletek között szunnyad az ördög. A hétköznapi értelmezés szerint ugye egy nagy szárazföld, még az sem szükséges, hogy mindenhol tenger határolja, hiszen a két Amerika – bár keskeny földhídon át, de – összefügg (igaz, külön kőzetlemez hordozza őket). A méret sem számít, pontosabban közmegegyezés kérdése, miként a hétmillió négyzetkilométeres Ausztráliát kontinensnek, a kétmillió négyzetkilométeres Grönlandot pedig szigetnek tekintjük.
Mindez benne van a tudományos definícióban is, ám abban adott kőzetlemez kora és összetétele is szerepet játszik, és a kettő összefügg. Tudjuk, hogy a földünk mélyebb részén keletkező köpenyáramlatok, illetve elsősorban az óceánközépi hátságok mentén feláramló magma széttolja és folyamatos mozgásban tartja a rajtuk “úszó” szilárd kőzetlemezeket – mint a Tisza a jeget és a csegei kompot egy-két hete.
Matuzsálemek és a tenger
Kétféle kőzetlemez létezik: az óceáni és a kontinentális. Az óceáni kőzetlemez anyaga – mely az említett hátságok mentén keletkezik – sűrűbb, mint a kontinentálisé, ezért “ütközéskor” rendre alámerül és nagy mélységekben visszaolvad, míg utóbbi tutajozik tovább. Innen pedig már egyértelmű, hogy az óceáni kőzet nemcsak nehezebb, sűrűbb, hanem a folyamatos megújulás miatt jóval fiatalabb is: a legkorosabb is csak a földtörténeti jura időszakban, kevesebb mint 200 millió éve keletkezett.
Ezzel szemben a kontinentális lemezek kőzeteinek kora akár több milliárd év is lehet. Ezért találhatjuk meg rajtuk az élet legősibb nyomait is, és ezért termelhetünk ki például karbon időszaki, több mint 300 millió éve keletkezett feketeszenet.
Logikusan tehát a kontinensek peremét változó mértékben, de mindig víz borítja, ezek az úgynevezett selfterületek, avagy kontinentális „talapzatok” – magyarázza Karátson Dávid. Visszautalva az előző bekezdésre, ha valaki egy tengeri olajfúrótorony mellett hajózik el, szinte mindig biztos lehet benne, alatta kontinentális self terül el. Ígérjük, az utolsó, de a kontinens kritériuma az is, hogy kiemelkedjen Földünk geoid formája definiálta szintből, magyarán szólva a tengerszintből.
Zélandia a tények szorításában
Zélandia múltjáról tudjuk, hogy a déli félteke mai kontinenseit, az Arab-félszigetet és Indiát egyesítő szuperkontinens, Gondwana része volt. Mikor Gondwana kisebb darabokra hasadt, Zélandia Ausztráliával tartott, majd a kréta időszakban lehasadt róla, de nem nagyon távolodott el tőle. Érdekesség, hogy egy újabban kialakult törésvonal épp hősünk területének közepét szeli át, északkelet-délnyugat irányban, és északi részét előbbi, a délit utóbbi irányba csúsztatja el szép lassan. A déli rész már nem is az Ausztrália-, hanem a Pacifikus-kőzetlemezhez tartozik.
No, és akkor tegyük a kontinens elméleti sablonját Zélandiára, és nézzük pontról pontra.
- Tény, hogy kontinentális kéregből áll, ami azonban a kréta időszakban jelentősen elvékonyodott.
- Területének épp ezért csak hat százaléka emelkedik a mai tengerszint fölé, szárazulatait csak Új-Zéland, Új-Kaledónia és néhány még kisebb sziget képviseli. Mintha a klasszikus kontinens fordítottja lenne aprócska szárazfölddel és óriási selffel.
- A környezetéből ugyan kiemelkedik, de a szigeteknek látszó hegycsúcsokat kivéve Zélandiát ezer méter mély víz borítja, ennyivel alacsonyabb egyetlen alkalommal sem volt a világtengerek szintje.
- Ezzel szemben a jelenleg kontinensként ismert földdarabokon soha nem fordult elő, hogy akár csak területük fele is víz alá kerüljön.
- A mérete sem meggyőző, bár ez nyilvánvalóan konszenzus kérdése.
- A jelek arra utalnak, Zélandia az egykori Gondwana selfterülete lehetett.
Zélandia egy mikrokontinens
Bárhogy csűrjük-csavarjuk, Zélandia csak annyira kontinens, mint amennyire nem az. Ha a nagy tengerborítástól eltekintünk is, kisebb mérete miatt a helyes kifejezés Karátson Dávid szerint csak az eddig is használt mikrokontinens, paramétereit tekintve Zélandia sokkal inkább ebbe a kategóriába esik.
A kérdés mostani fókuszba helyezésével – minden rosszindulat nélkül – tudósok egy csoportja kívánt eljutni a nyilvánossághoz. Ezt bizonyítja az is, hogy a “felminősítés” mellé nem hoztak új érvet, csupán az eddigieket szedték csokorba. Tanulmányuk pedig nem a vitán felül egyik legrangosabb geológiai társaság valamelyik szaklapjában, hanem a vállaltan a közvélemény számára készített magazinjában jelent meg.
De végül is ki tudja, mit hoz a jövő. Ahogy a csillagászok szegény Plútó bolygók klubjába szóló tagságiját 76 év után visszavették, még az is lehet, hogy a jövő földtantudósai egyszer majd adnak egy esélyt Zélandiának is a “nagyok között”.
(Kiemelt kép: Europress Fotóügynökség)
