Isztambul belvárosától másfél-két órás út vezet Törökország egyik rejtett kincséhez, a nemzetközi turisták által alig ismert Rumelifeneri községhez, amelynek híres világítótornya, várroma és Boszporuszra néző kilátása remek kirándulóprogramot ígér. A túrára a Couchsurfing, azaz a kanapészörfösök török közösségének egyik lelkes tagja invitált néhány társammal együtt.
A grillezett kukorica illatú Taksim téren találkoztam alkalmi útitársaimmal, akik között akadtak turisták a szélrózsa minden irányából, és többen Isztambulból is. Még egyikünk sem járt a megcélzott vidéken, a gyülekezőnél derült ki, hogy maga a szervező sem. Utazás a metró, aztán egy busz végállomásáig. A hosszú zötyögés közben végig látszik, ahogy kiérünk a városból: szépen lassan tehenek és falusi házak váltják fel az addig látott elit egyetemeket, villákat és yachtkikötőket.
A távolsági busz Rumelifeneri “főterén” tett le minket. Az aprócska élelmiszerbolt melletti többgenerációs családi büfé remekül megalapozta a hangulatunkat. Kapható volt az összes török különlegesség, de még friss tyúktojás is. Mi igazi házi készítésű sajtos török palacsintával és ayrannal (enyhén sós, joghurtos ital) a gyomrunkban indultunk a világítótorony keresésére.
Persze nem kellett sokat keresni, a helyiek útbaigazítottak minket, és ötperces séta után megleltük a kikötő melletti tornyot, amely a Boszporusz és a Fekete-tenger találkozásánál található, gyönyörű kilátással. A világítótorony belsejében van egy legendás népi hős, Sari Saltuk Dede sírja. Ezt meg tudtuk nézni ingyenesen, azonban az épület felső részébe már nem engedték fel a látogatókat biztonsági okokból.
A csoport török tagjainak javaslatára a világítótorony melletti étteremben ebédeltünk. Mi voltunk az egyedüli turisták, a tengerre néző hatalmas terasz többi asztalnál hangos közösségi élet zajlott. Az elénk tett étlapon angol felirat, de még ár sem szerepelt – ami állítólag teljesen rendben van, ha vidéken ül be valahova az ember. Az árról tehát mindenképpen meg kell alkudni a rendeléskor, ám az étel feledteti a kellemetlenségeket. Ha már kikötővárosban voltunk, halat rendeltünk, és nagyon jól tettük. A szemünk láttára érkezett meg egy horgásztól a friss szállítmány az ebédhez, ennél frissebbet és finomabbat nehezen kap az ember máshol.
A világítótoronytól 15 perces sétára található egy gyönyörű várrom a 17. századból. Nem lehet eltévedni, ha az ember a part nyomvonalát követi, közben pedig belekóstolhatunk a török vidéki életbe is. Minden csendes, lassú, és nyugodt. Az újabb építésű házak között az ősi falu tradicionális épületei is feltűnnek. Érdekes belesni az udvarokba, látni a lovaskocsiról áruló zöldségest, a sok kóbormacskát, kóborkutyát és más állatokat az utcákon, akik hatalmas köztiszteletnek örvendenek. Alföldi szememnek a tengerparton heverésző tehenek látványa volt a legérdekesebb.
Hamar feltűnik a várrom. Gyönyörű, csendes, igazi nyugtató hely. Állítólag utoljára rendőrségnek használták, de már emberöltők óta üresen áll, szabadon és ingyenesen látogatható. Végigsétálhatunk a vár falán a két torony között, ahonnan festői kilátás nyílik a tengerre. Bemehetünk a vár udvarába is, amely ottjártunkkor épp egy esküvői fotózás helyszíne volt.
A buszmegállóhoz visszafelé sétálva megálltunk a helyi pékségnél is. A hatalmas kemencében sülő kenyérfélék és más finomságok illata már messziről megcsapja az ember orrát, a kirakatban sorakozó termékek pedig egyenesen becsalogatják a gyanútlan fáradt turistát. A kiszolgáló maga a pék volt, aki kérésre örömmel megmutatta, hogy hol készülnek a kenyerek. Vittünk is egyet a vacsorához.
Ha valaki szeretne kiszakadni Isztambul hatalmas pörgéséből, és többet szeretne látni a mindenki által végignézett – egyébként csodálatos – látnivalóknál, érdemes beletervezni az utazásba egy fél napos kiruccanást Rumelifeneri-hez.
