Németh Gina tavaly ilyenkor még Máltán dolgozott felszolgálóként, nem így tervezte az idei nyarat. Addig akart kint maradni, amíg össze nem jön a pénz egy saját mentőkutyára és a szükséges vizsgáira, hogy a legkeményebb természeti katasztrófáknál segíthessen. Tavaly év végi, váratlan, nagy műtétje miatt jött haza – mentőkutya és pénz nélkül, de örül, hogy legalább él. Káposztásmegyeri barátságos albérletében mesél élete legnehezebb időszakáról.
Nagyon szerettem volna Afrikába menni és sikerült is elkísérnem egy orvoscsoportot. Két hetet töltöttem ott, de a visszautazáskor kezdtem legyengülni és mire Máltára értem, nem voltam magamnál. Három napig feküdtem, nem emlékszem, ettem-e, mit csináltam. Olyan állapotba kerültem, kértem, vigyenek kórházba. Onnan csak annyi van meg, hogy egy ápolónő sír mellettem. Állítólag, akkor már szervezték, hogy Londonba visznek, de úgy látta, nem fogom túlélni. Van még egy kép, hogy csövek állnak ki belőlem, aztán már csak a műtét után napokkal tértem magamhoz
– idézi homályos emlékeit Gina, miközben óriásplüssel birkózó kölyökkutyáját simogatja.
A rosszullét kezdetén még azt hitte, a maláriagyógyszer viselte meg, de hamar kiderült, öröklött betegsége miatt lett rosszul, amely 10 éve kezdődött.
Fotók: Berecz Valter
„Ha lenne több időm”
12 évesen érezte, hogy beteg, szülei nem hitték el.
Ha láz kell nekik, lázat kapnak. Beraktam a csap alá a lázmérőt és mindig lázam volt. Anyuék sem hülyék, tudták, mi történik, de belátták, hogy ha ennyire be akarom bizonyítani, hogy beteg vagyok, akkor elmegyünk vérvételre
– mondja nevetve.
Az eredmény alapján azt hitték az orvosok, hepatitis-C, azonnal kórházba fektették. Két hétig a család arra készült, hogy Ginát elveszítik.
12 évesen is felfogja az ember, hogy ha a szülei mellette sírnak, akkor nagy a baj. Azt mondták, ez egy olyan állapot, hogy nincs sok hátra. Akkor, ahogy hallottam a kórházba beszűrődő motorhangokat, arra gondoltam, ha lenne több időm, még vadulnék és megtanulnék motorozni.
Úgy voltam vele, ha azt mondják, van egy hetem, hát van egy hetem, csak ne legyek rosszul. Nekem az úgy nem volt élet, hogy folyton hányingerem volt, gyenge voltam. Tudtam, hogy ennek akár az is lehet a vége, hogy a májam feladja. Csak arra nem számítottam, hogy kapok még egy esélyt. Nem értettem, miért? Elment az apukám és egy nagyon kedves barátom, én pedig maradhatok
Kapott időt. Kiderült, hogy rossz volt a diagnózis. Hónapok teltek el azonban addig, míg megtalálták a valódi betegségét, a Wilson-kórt. Ekkor gyógyszereket kapott, de nem bírta. Kamaszként, szülei tudta nélkül, azzal is számolva, hogy az életébe kerülhet, úgy döntött, nem szedi a tablettákat.
– mondja szinte szégyenkezve.
Édesapja négy éve, egy horvátországi nyaraláson kapott agyvérzést, amikor neki gyűjtött volna kagylót, barátja pedig ősszel halt meg balesetben.
Halk pittyenésre felugrik és gyógyszereket vesz be. Most fel sem merül, hogy kidobja a tablettákat, igaz, ezektől nem is érzi magát rosszul.
Fekete májat kapott?
A londoni műtétről Gina édesanyja úgy értesült, hogy felhívták, azonnal utazzon ki, most még talán el tud köszönni.
Anyu és a 20 éves öcsém úgy indultak útnak, hogy még soha életükben nem repültek, anyu retteg is a repüléstől és angolul is épp csak valamit beszéltek. Elképesztően nehéz lehetett nekik. És amikor engem meglátott, azt mondta, olyan állapotban voltam, hogy csak a fogaimról ismert meg.
Az operáció után sem könnyebbülhettek meg a hozzátartozók, több komplikáció is felmerült és sokáig nem volt tiszta Gina tudata:
Amikor felébredtem és végre tudtam beszélni anyukámékkal, panaszkodtam, hogy két napja itt senki rám se néz, hiába kiabálok. De kicsim, 5 napja altatásban vagy – mondta anya mosolyogva. Aztán egy darabig nem éreztem a testem, olyan volt, mintha csak a lelkem lenne jelen, pedig láttam a testem. Persze nagy fájdalmaim is voltak, és arra is emlékszem, hogy elviselhetetlen szomjúságot éreztem, kértem, hogy adjanak inni vagy inkább kapcsoljanak le a gépről. Amikor vizet kaptam végre, akkor sem változott semmi. Iszonyú volt.
Sokáig aludni sem tudott, és ha becsukta a szemét, folyton afrikai embereket látott maga körül és törzsi zenét hallott. Szerinte ez azért is különös, mert egy orvos azt kérdezte tőle, akarja-e tudni, hogy a mája mondjuk fekete-e, aztán szabadkozott, hogy nem úgy érti, de Gina úgy érzi, nem véletlen az elszólás és az ő látomása.
Ginát egy hónap után engedték ki a kórházból. Nem az öröm volt a meghatározó érzése. Félt, mert mint mondja, hozzászokott, hogy életveszélyben van, és a gépek tartják életben, azok nélkül, azt hitte nem tud létezni. Három hónapig lábadozott Londonban, míg végre áprilisban hazarepülhetett Magyarországra.
Új tervek
Gina egyelőre nem élhet olyan aktív életet, mint korábban. Óvatosnak kell lennie a sporttal, és bár 14 évesen megtanult motorozni, még Amerikába is elment, hogy a versenypályán is minél jobban helytálljon. Ennek a hobbijának egyelőre nem hódolhat, nem elég erős hozzá. Most másik szerelme, a rajz tölti ki ideje nagy részét. Gyakorlatilag ezzel keres jelenleg pénzt. Fotózni is imád, de egykori gépét be kellett áldoznia a máltai útért, most egy újra gyűjt annak reményében, hogy az is munkaeszköze lesz. A kutya sem csak házikedvenc. Terápiákra készül vele.
Zara egy hónapja él velem. Amikor ajánlották őt, hamar kiderült, hogy ugyanazon a napon született, mint az apukám és a barátom. Azt gondoltam, nem kérdés, hogy ő hozzám tartozik.
Most tehát Zara az új terv. Emellett szeretne foglalkozni a szervátültetésekkel is, szeretné, ha változna a magyar szemlélet.
Meg is fogom köszönni a hozzátartozóknak, de még nem készültem fel rá, hogy megtudjam, kinek a mája mentett meg.
Átértékelte az életét, kicsit befékez. Azt mondja, Máltán például két munkahelyen dolgozott egyszerre 13-14 órákat, egyre fáradtabban, kialvatlanul.
Nem szólhat többé az életem csak a pénzkeresésről, boldogtalanná tesz, nem vezet sehova. Szeretném mélyebben megélni, élvezni a jelent, nem görcsölni egy bizonytalan jövőért. Örülni kell, hogy egyáltalán itt lehetek.
