Százhetven éve, 1841. szeptember 12-én született Savanyú Jóska, az utolsó ismert magyar betyár.
A betyárok, az útonálló, fosztogató szegénylegények a XIX. század elején árasztották el az országot. Bár jelentõs részük közönséges kisstílû bûnözõ volt, világukat mégis romantikus köd övezte, s mivel a mindenki által megvetett hatalom üldözte õket, némi rokonszenvet is ébresztettek. A kevés “jó betyár”, a betyárvirtus megtestesítõi körül valóságos legendák alakultak ki, a legnagyobb hírnévre Rózsa Sándor tett szert közülük.
Savanyú Jóska négy évvel azután látta meg a napvilágot, hogy a másik híres bakonyi betyár, Sobri Jóska az õt üldözõ pandúrok gyûrûjében fõbe lõtte magát. Apja számadó volt Veszprém megyében, õ maga is juhászként kezdte életét, de a tisztes szegénység nem vonzotta. Birkalopás miatt kellett a fejét bujdosásra adnia, 1860-ban fegyveres csavargás miatt raboskodott nyolc hónapig a veszprémi fegyházban. Néhány éven belül már rablások miatt is körözték, 1872-ben újra lefogták, de nem tudtak semmit rábizonyítani, 1875-ben súlyos testi sértés miatt ült egy hónapot.
Mûködésének “fénykora” 1878 és 1884 közé esett, bandájával Vas, Zala és Veszprém megyékben egyik rablást a másik után követte el. Nem volt válogatós, lépes mézet ugyanúgy elvitt, mint tehenet és pénzt, áldozatait – a betyárromantikához kevéssé illõ módon – agyba-fõbe verte, olykor meg is kínozta. 1881-ben már gyilkosságba is keveredett, embereivel egy sikertelen rablótámadás során lõttek le egy földbirtokost. A betyár egyre merészebbé vált, a nagyvázsonyi uradalmi pénztárt fényes nappal rabolta ki.
A hatóságok sokáig bottal ütötték nyomát, az alacsony termetû, a szlovák és a német nyelvet is beszélõ Savanyú Jóska sikerrel bujkált a Bakony rengetegében. A vármegyék tehetetlenségét elunva 1883-ban országos körözést adtak ki ellene, a következõ évben ezer forint vérdíjat is kitûztek fejére és statáriumot hirdettek. A betyár végzetét mégsem ez, hanem a bosszúvágy okozta: egy bojtár adta fel, akinek rokonát õ lõtte agyon. Sértett cimborája romantikus regénybe kívánkozó módon altatót kevert a halápi csárdában mulatozó betyár borába, akin ezután rajtaütöttek a csendõrök.
Ügyét 1886-ban tárgyalták, a huszonhét vádpont között két emberölés is szerepelt. Õ mindent tagadott, számos esetben ki is derült, hogy a bûncselekményt csak az õ nevében követték el. Annyi azonban maradt a rovásán, hogy életfogytiglanra ítéljék, amit másodfokon halálbüntetésre változtattak, de a Kúria levette nyakáról a kötelet, visszaállítva az elsõ fokú ítéletet.
Az utolsó magyar betyár húsz évet töltött rács mögött, már jóval túl volt hatvanadik életévén, amikor szabadult. Rövid ideig Pesten, egy kávéházban látványosságként mutogatták, utána szabómûhelyt nyitott. A szabad életet csak egy évig élvezhette: súlyos reuma kínozta, lábát amputálni kellett volna, de õ a fájdalmak és a mûtét elõl 1907. április 9-én a halálba menekült. Sírja Tótvázsonyban turistalátványosság, alakja köré rövid idõ alatt legendák, betyártörténetek szövõdtek.
