Most lettem ötvenéves, nyáron töltöttem be. Meg is ünnepeltük egy jó kétnapos bulival – mivel a balesetem épp a születésnapom utáni napon történt. Ezért is ünneplek két napig. Mindkettőt megünneplem. Ajándékot sosem szoktam kérni, csak pénzt mindenkitől, amit mindig felajánlok valahová, ahol segítség kell.
Farkas László élete 17 évvel ezelőtt teljesen megváltozott. „A munkahelyemen történt a baleset. Rám esett egy kétmázsás vascső, eltört a nyaki hatos-hetes csigolyám. Mellkastól lefelé lebénultam.” Azóta kerekesszékes. Néhány éve megkérdezték tőle, hogy ha visszamehetne a baleset pillanatához, és választhatna, mi történjen, még nem tudta a választ. Most már jó ideje azt mondja, nem a régi életét választaná. A mostanit.
„Ha az maradok, aki voltam, akkor leéltem volna az életemet úgy, mint bárki más. Hajtottam volna az életet, a pénzt, mindent. Így meg azért hajtok, hogy másoknak jobb legyen” – vallja. Ebben az életében legalább tud tenni valami hasznosat, hangsúlyozza, rengeteg embernek segített már.
László sokféleképpen segít. Most épp az egyik ilyen helyszínen vagyunk: a szegedi Somogyi-könyvtárban. A segítségnyújtásban pedig négylábú társa a főszereplő: Zéti kutya, László golden retrievere. „Figyelmes hallgatóságot szeretnél? Gyakorolnád a hangos olvasást? Akkor Zéti kutya téged vár a Gyermekkönyvtárban!” – olvasom egy táblán a könytárban. Miközben megérkezünk a helyszínre, Zéti hollywoodi hírességeket megszégyenítő rajongás gyűrűjében lépdel a könyvekkel teli sorok között. Nincs olyan dolgozó, aki nem állna be az üdvözlő sorfalba – csak hogy véletlenül se maradjon ki egy gyors simogatásból.
Végül megérkezünk a könyvtár egyik szobájába – vagyis rendelőjébe, ahogy ők hívják. Gyerekjátékok, könyvek sokasága vár odabenn – illetve néhány plüssállat a bejáratnál, Zétinek, szépen sorba rendezve. A könyvtárosok ugyanis mindig kiválogatják neki a kedvenceit. Némi nézelődés után a kutya érzékeli, hogy még van egy szusszanásnyi ideje a gyerekek érkezéséig, úgyhogy le is heveredik, szorosan a gazdája mellé. Aki a pihenőidő alatt legalább el tudja mesélni közös történetüket.
Zéti előtt egy leonbergi kutyája volt, ő 13 éves koráig élt. Halála után érezte, hogy hiányzik a napi rutinjából a séta, a jövés-menés. Végigment a gyászfolyamaton, ezt követően felhívta egy kutyakiképzéssel foglalkozó barátját, hogy megkérdezze, miként lehetne egy kiképzett segítőkutyához jutni. Azt a választ kapta, hogy ez nagyjából egy-másfél éves folyamat. Viszont van most nála egy „használt kutya”. Zéti.
Az előző gazdája, egy kerekesszékes lány elhunyt, így visszakerült hozzá – régi kiképzőjéhez. Kérdezte tőle, mit szólna hozzá, elmondta, mit kell tudni róla. Találkoztak, majd – ahogy László fogalmaz – „meg is pecsételődött a sorsuk”. Azért még hazament, kicsit gondolkodott rajta, mivel sosem volt még fiú kutyája, és ez kicsit gondolkodóba ejtette. Ám emellett ott voltak az emlékei arról, hogy amikor először találkoztak Zétivel, már akkor mindent megcsinált, amire kérte. Olyasmiket is, amiket a kutyakiképző állítása szerint még neki se.
Olyan volt, mintha tudta volna, hogy én leszek az új gazdája.
Egy hetet gondolkozott rajta, majd telefonált, hogy elhozná. Megbeszélték, hogy legyen egy próbaidő, ami semmiféle kötelezettséget nem jelent, ha valamiért mégsem működik, akkor visszaviheti. Aztán elment érte, hazavitte, és egy nap után tudta, hogy maradni fog. Ennek már három éve.
Azóta mindig ott van vele – ajtót nyit és csuk, villanyt kapcsol, lehúzza a kesztyűt a kezéről (néha túlteljesít a kutya), a zoknit a lábáról. „Egyszer egy szegedi kávézóban leesett a bankkártyám, és mire valaki odanézett, és nyúlt volna érte, Zéti már megfogta és felvette. Akkor is csak néztek, hogy mi mindenre képes.”
László azért szeretett volna kutyát, mert több olyan ismerőse is volt, akik ezekkel az állatokkal jártak be iskolákba, óvodákba érzékenyítő foglalkozásokat tartani, és ő is ezt szerette volna csinálni.
