Pénzügyi tömegpusztító fegyverek – ezzel a nem túl hízelgő jelzővel illette Warren Buffett, a világ harmadik leggazdagabb embere 2003-ban az általa vezetett befektetési alap, a Berkshire Hathaway tulajdonosainak írt éves jelentésében azokat a pénzügyi termékeket, amelyek összetettségükből kifolyólag lehetővé teszik, hogy tulajdonosaik a saját pénzüket megsokszorozva adják-vegyék a legkülönbözőbb instrumentumokat. A befektetési guru nem véletlenül minősítette ezeket az eszközöket a pénzpiacok szempontjából mérhetetlenül veszélyesnek, hiszen már abban az időben is óriási iramban nőtt az elterjedtségük, s az ilyesféle ügyletekből eredő látványos bukások száma is szépen emelkedett. Elég csak a brit királynő több mint kétszázéves számlavezető bankjára, a Baringsre gondolni, amelyet egy Nick Leeson nevű tőzsdei üzletkötő döntött be 1995-ben azzal, hogy a tokiói tőzsdeindexre kötött határidős ügyletei 1,4 milliárd dollár veszteséget okoztak. Három évvel később szintén a túlzott kockázatvállalás és az orosz válság nyomán hirtelen eltűnő piaci likviditás okozta a Nobel-díjas közgazdászok által sokáig sikerrel irányított Long Term Capital Management látványos bukását.
A származtatott (valamely mögöttes termék árát követő) ügyletek nagy előnye, hogy általuk egy piaci szereplő könnyen és olcsón védekezhet a számára kellemetlen folyamatok ellen. Forgalmat azonban az hozott a rendszerbe, hogy megjelentek a spekulánsok, akik nem védekezni akarnak valami ellen, hanem nyereséget elérni, és e cél érdekében kockáztatni is hajlandóak. A tőkeáttét révén kis pénzzel lehet nagyértékű pozíciókat védeni, vagy éppen a rendelkezésre álló tőke többszörösét kockáztatni.
Vegyük előbb az első esetet! Ha például egy befektetési alapnak vannak olyan részvényei, amelyeknek már túl sokat emelkedett az árfolyama, nem feltétlen kell a papírokat eladnia, ha időleges áresésre számít az alapkezelő. Olcsóbb és kényelmesebb, ha vesz egy opciót, ami arra nyújt neki lehetőséget, hogy amennyiben esetleg esni kezd az árfolyam, akkor is az opcióban meghatározott, jellemzően magasabb áron adhassa el az amúgy a piacon csak olcsón értékesíthető részvényeit.
Az említett pénzügyi eszközök akkor válnak veszélyessé, ha azokat már nem fedezeti célzattal, hanem pusztán spekulatív jelleggel adják-veszik, méghozzá olyan mennyiségben, ami már akár rendszerszintű kockázattal is fenyeget. Noha még nem volt standardizált határidős és opciós piac, már az 1929-es tőzsdekrachban is szerepet játszott a tőkeáttét: a lakosság óriási mennyiségben vásárolt hitelre is részvényt, amit aztán egyszerre akart eladni a sok bajba került befektető. Hazánkban éppen ilyen folyamatot láthattunk a kilencvenes évek második felében. Az akkori bikapiac idején, a nyilvános tőzsdei kibocsátások fénykorában sokan kerültek a tőzsde közelébe. Mivel tartósan emelkedő piacon kezdtek tőzsdézni, nem ismerték az árfolyamesés okozta méretes bukta kínzó érzését, ezért kockázatvállalási hajlandóságuk odáig nőtt, hogy részvényeket már nemcsak hitelből, de meglévő papírok fedezete mellett is vásároltak. Ez a konstrukció a lombard hitel, s felfutása nyomán azután az ázsiai, majd az orosz válságban olyan mértékű veszteségek keletkeztek, ami elvette a lakosság kedvét attól, hogy ilyet vegyen igénybe.
Az orosz válság évében, 1998-ban már három éve ismert volt a hazai tőzsdézők körében a határidős termékek fogalma, hiszen a BÉT-en 1995 óta lehetett a BUX indexre szóló kontraktusokkal üzletelni. A határidős üzletek jellegzetessége, hogy egy jövőbeni időpontra szól a teljesítésük, s ez lehetővé teszi, hogy az üzletkötés pillanatában ne kelljen kifizetni az értékéküket, csak a lehetséges veszteségre kell megképezni a fedezetet. Ebből kifolyólag 100 ezer forintot elhelyezve a brókercégnél, a gyors meggazdagodásról álmodozó befektető akár 1-2 millió forint értékű ügyletbe is beszállhat. Az orosz válságot megelőző ázsiai pénzügyi krízis idejére már olyan szépen felfutott a kereslet ezen termékek iránt, hogy volt olyan befektető, akinek a brókercége megengedte, hogy részvényt helyezzen el alapletétként a megnyitott határidős BUX index pozícióihoz. Ennek az volt a szépséghibája, hogy amikor eljött a méretes zakó ideje, akkor egyszerre okozott veszteséget maga az indexügylet és az annak fedezeteként letett részvény. Ez gyors út volt a tönkremenetelhez, azonban mégis érdemes a határidős BUX-piacot megkülönböztetni a lombardozástól. Az előbbinél ugyanis esésre és emelkedésre egyaránt lehet játszani, vagyis miközben sokan mindenüket elvesztették az orosz válságban, mások sokat kerestek az árak összeomlásán. A lombardhitel viszont csak emelkedésben volt jó, az esés szinte minden nagy játékost tönkretett.
Az orosz válságot követő években jócskán leapadt a tőzsdézők száma, noha a határidős BUX-piac mindvégig működött és népszerű maradt. A következő őrület a 2000-es évek közepén jött, amikor agresszív ügynökök rábeszélésére kezdtek a Kína-őrület meglovaglásába a hazai befektetők, mégpedig unit-linked biztosításokon keresztül. Egy mezei életbiztosításban nem volt tőkeáttét, de sajnos sokan bedőltek az értékesítők unszolásának, miszerint az ingatlanjukban lapuló holt tőkét is jól meg lehet dolgoztatni, ha egy jelzáloghitelt felvéve a pénzt nagy növekedésű befektetési alapokba helyezik. Itt is jött menetrendszerűen a nagy bukta, a hitelből tőzsdézők közül sokan a házukat is elvesztették.
Közben a technológia fejlődésével a kisbefektetők elkezdtek átállni az online kereskedési platformok használatára. A részvénypiacok helyett egyre inkább a devizapiac népszerűsége nőtt. Azóta, hogy a devizakereskedelem kilépett a széles nyilvánosság elé, és már nem csak a bankok üzletelnek egymás közt, óriási népszerűségnek örvend. Itt ugyanis nem ritka, hogy a spekuláns a saját pénzének a kétszázszorosával kereskedhet, amivel a tőkéjére vetítve százalékosan kifejezve csillagászati hozamot lehet elérni. Ez abból ered, hogy ilyen tőketöbbszörözés mellett már egészen kis árelmozdulás komoly hasznot (vagy veszteséget) hozhat. A devizakereskedésnek ezt a gigantikus eredménytermelő képességét – vagy inkább lehetőségét – sokszor a szolgáltatók is kihasználják a kommunikációjukban, és próbálnak minél több ügyfelet szerezni az éves 800–1000 százalékos hozamlehetőség megcsillantásával. A devizakereskedést elvileg bárki megtanulhatja, sokan úgy kereskednek sikeresen, hogy a leghalványabb fogalmuk sincs a gazdaság alapvető összefüggéseiről. Ismerik viszont a grafikonok legapróbb jelzéseit, s lehet, hogy ez elég – rövidtávon a technikai indikátorok alkalmazása a legfontosabb a devizapiacon.
Az online rendszerek üzemeltetői persze újabb és újabb pénzügyi termékekkel próbálják a felhasználóikat minél több üzletkötésre ösztökélni. Ilyen termékcsoport a viszonylag fiatal contract for difference (CFD) is. A határidős pénzügyi termékek legnépszerűbb tulajdonságára épülő kreációról van szó, vagyis az árelmozdulás különbözetével való üzletelésről. Ezek révén devizáknál elérhetőhöz hasonlóan magas tőkeáttétellel lehet üzletelni, és óriási előnyük, hogy szinte minden meglévő és kellően likvid tőzsdei termékre legyárthatók. Részvényekre, indexekre, nyersanyagokra lehet velük „fogadni”, meglehetősen olcsón.
A szépséghibája ezeknek az ügyleteknek a szokásos: két oldaluk van. Vagyis, amit az egyik fél megnyer, azt a másik elbukja. Ebből kifolyólag nehezen hihető, hogy mindenki számára nyitva az út a mesés vagyon megszerzéséhez, ugyanis ebben az esetben tartósan meg kell tudni kopasztani az ellenoldalon álló felet. Ez pedig nem sikerülhet mindenkinek. Ezeknél az ügyleteknél általában az mondható el, hogy a tapasztaltabbak elszedik a piacra újonnan belépők pénzét. Miként azt Jesse Livermore, a múlt század elejének legendás tőzsdei spekulánsa már közel száz éve kifejtette: a zsebek változnak, a balekok is cserélődnek, de a Wall Street és az emberi természet sosem változik.
