A Sziget Fesztivál utolsó napjába nehéz volt belekezdeni. Mint korábban írtuk, kipróbáltuk a VIP Kempinget. Ennek lényege, hogy pluszpénzért magasabb szintű szolgáltatást nyújtanak, és medencét. A magasabb szintből bejött a tisztább és több zuhany, vécé, a recepció (az ígért fedett teraszos büfé, ABC és a mosoda elmaradt), de az időjárás miatt egyedül csak vasárnapra volt értelme használni a medencét, mert ekkorra lett olyan hőség, amelyben érdemes volt az igazán hűs vízbe bemerészkedni. Nos, vasárnap nem is akaródzott kijönni belőle. Végül a kalandvágy volt az erősebb, és belekezdtünk utolsó portyánkba a fesztiválon.
KÉPGALÉRIA
Bár hallottuk a Nagyszínpad felől a kemény rockot nyomó bandákat, mint a kanadai Danko Jones, a Maximo Park vagy az általunk nem annyira kedvelt punkvonalat képviselő Offspring, de elsőként mégis a kínai illetőségű Hanggai zenekar koncertjét kaptuk el a színházi negyedben lévő Amfiteátrumban.
A hagyományos népi öltözetben fellépő csapat egyfajta kínai countryt vezet elő a színpadon. Leginkább persze csak ritmusát tekintve jutott eszünkbe az amerikai műfaj, de a Hanggai zenéjéről is egy jó kiadós lovaglás jut az eszébe a hallgatónak, többen a színpad előtt még el is játsszák tánc közben, kantárfogást imitálva. Az igazi meglepetés azonban nem ez volt, hanem amikor a kéthúrú csellószerű hangszeren játszó kínai zenész énekelni kezdett, és olyan torokhangot hallatott, mintha egy mély furulyaszót egy dorombbal vegyítenénk. Egészen különleges volt a produkció. Ezt egyébként a közönség is észlelte, és elkezdték a színpad bal oldalát támadni, ahol az együttes a saját lemezeit árulta.
A régi szigetérzés
A színháznegyedben lévő domboldalnál vettük észre egyébként azokat a jeleket, amelyek még leginkább a régi Sziget hangulatára utalnak a ráérős tempóval, a fűben ücsörgéssel, a kultúra értőbb szeretetével. Mintha ez egy kis rezervátum maradt volna. Mi azonban elhagytuk, mert át kellett jutnunk a Sziget másik felébe. A tervünk ugyanis az volt, hogy hátulról a Világzenei Nagyszínpadról utolsó produkcióját nézzük meg félig, majd a Nagyszínpad utolsó nagy durranását, a Faith No More-t, végül pedig meglátjuk, hogy mit dob nekünk a végére a fesztivál.
A programot ugyanis sikerült úgy kialakítani, hogy a mi ízlésünk szerint pont a három utolsó produkció üti egymást. A harmadik kiszemeltünk a PASO lett volna, de ennyire már tényleg nem szabad felaprózni a koncerteket. Kezdtünk tehát a Brotherhood of Brass fellépésével, amely nem más, mint a Klezmaticsből ismert Frank London fúvóscsapata és a Boban Marković Orkestar összedolgozása.
A színpad előtt nincsenek sokan, de ők igen lelkesen táncolnak és szórakoznak. Hatalmas ovációt kelt például, amikor Michael Jacksonra emlékezve lenyomják a Billy Jeant kizárólag fúvósokkal.
A zenei találkozás valami olyan jelenetet juttat eszünkbe, mint amikor az Életvonat című filmben a nácik elől Izraelbe menekülő zsidóvonat összefut a nácik elől Indiába menekülő cigányvonattal. Itt szerencsére nincs szó menekülésről, csak tiszta örömzenéről. A koncert első felében (amit láttunk) két blokk volt. Az elsőt a klezmer zene és Frank Londonék együttese uralta, míg a másikat a szerb fúvós cigányzene. Több helyen voltak kapcsolódási pontok, de a nagy közös katarzist sajnos nem tudtuk megvárni.
Ifjúkorunk zenekara
A Nagyszínpadon ugyanis tinikorunk egyik nagy kedvence, a Faith No More zúzott. Mikor végre a Nagyszínpad elé verekedtük magunkat, a piros öltönyben feszítő Mike Patton éppen egy a színpadra dobott bugyit húzott a fejére, és így énekelt. Az energia és az őrület a régi, de mintha a hang már egy kicsit megkopott, elfáradt volna.
Elcsíptük az Epicet, és már kezdtünk is örülni, hogy itt a legjobb lemezről, a Real Thingről lesznek számok, de aztán ez nem igazolódott be. Egy ismerős későbbi beszámolója szerint a nagy slágerekről lemaradtunk, mint a Midlife Crisis vagy az Easy. Mindegy, a show is érdekes. Patton piros öltönyben, fehér övvel, hátranyalt hajjal igazi őrült módjára forgatja a szemét, és őrjöng a színpadon. Mint említettük bugyit húz a fejére, lemegy a közönség első sorához, és mikrofont szájuk elé dugva énekelteti őket, de a legőrültebb rész az, amikor lassan, öklendezve, a végét a kezében tartva lenyel egy cipőfűzőt, kihúzza, és a közönség közé dobja. Vélhetően csak trükk, de mégis elgondolkodtató, hogy az eBay-en vajon mennyit érhet a Patton gyomrát megjárt darab.
További színpadi elem még a többi zenész arculata is, akik leginkább úgy néznek ki, mintha az öregurak egy vidéki lakodalomba készültek volna. Ha Patton hangja néha meg is bicsaklik, azt el kell ismerni, hogy a show-hoz ért, a közönség a tenyeréből eszik. Mellettünk még olyat is hallunk egy fiatal lánytól, hogy „ugye, milyen szép”. Mi azért ilyen messze nem mennénk, de hát nem is akarnánk a férfiszépséget itt megítélni. A végén a ráadásszámot öt perccel 11 elé időzítik, így sikerül is lezárni a Nagyszínpadot, ahol idén már nem lép fel senki.
Ezután még megnézzük a La Fura Dels Baus óriásdarura előadott szerelmi nagyjelenetét, amelyről kulturkommandónk most jelen nem lévő tagja már értekezett, így inkább erről most nem írnánk. A folytatáshoz helyszínt és programot azonban igen nehéz volt már találni. Belekóstoltunk hát a partiszíntérbe. Bár a Fine Cut Bodies kissé jazzes hangzású groove-jai bizonyos helyzetekben még jó szórakozást is jelentettek volna, de az utolsó szigetnapon a szervezetünk elutasította a pumpálós houseritmusokat.
Sokkal inkább a kedvünkre való volt a Nemjuci az Open-Civilszínpadon. Az Animából, a Budapest Bárból és a Kispál közreműködésből ismert énekesnő és csapata igazi átütő energiával tolta a rock and rollt a picike sátorban hajnali kettőkor. Be is indította rendesen a közönséget, akiktől még egy felfújt kondomlufit is kapott. Juci azt is elárulta, hogy szeptemberre kijön a lemezük. A koncertet hallgatva mindenképpen érdemes lesz beszerezni belőle egyet, ezen produkció alapján szerintünk ugyanis ő lehet a magyar Juliette Lewis.
Ezután már mindenhol csak DJ-k nyomják a Szigeten. A vendéglátósok már megkezdték a bontást, hajnali három után egyre több sörcsap karjára raknak üres poharat, jelezve, hogy azt már kikapcsolták. Összepakoltuk hát a sátrunkat, és már mi is léptünk.
A Szigetről az összefoglalót hamarosan lehet majd olvasni az FN.hu-n. Annyit lehet tudni, hogy idén az öt fesztiválnapon, és a Tankcsapda napjával együtt összesen 390 ezren voltak a Szigeten, amely 5 ezerrel magasabb, mint az eddigi rekord, így nem kell attól tartani, hogy veszteséggel zárnak. A rasszizmus elleni napot kivették, ahogyan korábban a Magyar dal Napját is. Idén ugyanis ezen a rendezvényen az FN tudósítói a szórakozó külföldiek mellett csak pár ezer nézőt láttak a koncertek helyszínein.
