Újra itt a Jégkorszak

A Twentieth Century Fox Animation a Jégkorszak-filmekkel afféle nevető harmadikként ékelődött a két nagy, a Disney-s Pixar és a DreamWorks Animation közé. Csak azért, hogy „fájjon”: előbbi olyan filmeket gyártott többek közt, mint a Toy Story 1-2. (rövidesen jön a harmadik rész is), a Némó nyomában, A hihetetlen család, a Verdák, a L’ecsó, a WALL-E – és ősszel érkezik az Up; utóbbi pedig olyan mozikkal büszkélkedhet, mint az Egyiptom hercege, a Csibefutam, a Shrek 1-3., a Cápamese, a Kung Fu Panda (és a hamarost debütáló folytatásai), illetve a Szörnyek az űrlények ellen.

Tulajdonképpen minden az 1990-es évek végén kezdődött: a (nagyobb) hollywoodi filmstúdiók előálltak egy-egy animációs filmmel, próbálva véget vetni a Disney műfaji egyeduralmának. Azonban az új konkurensek közül hiába tekinthetett vissza a legnagyobb animációs múltra a Warner Brothers Animation (Tapsi Hapsi és társainak a szkeccsei), a nagyjátékfilmes próbálkozásai (Szuperhaver) csúfosan megbuktak, olyannyira, hogy hasalása után magát a mozifilmes animációs részleget is be kellett zárni. Maradt a tévés piacra történő gyártás. A DreamWorks viszont szépen startolt az Egyiptom hercegével (1998), és máig megállíthatatlan, köszönhetően elsősorban egy behemót, zöld ogrének (Shrek 1-3.). A fiatal Fox Animation Studios az 1997-es Anasztázia nullszaldós eredménye után merész lépésre szánta el magát, és egy komolyabb témát kezdett eredeti formába önteni. Ez volt a Titán A. E., amikor is összefogva a Blue Sky Studios-szal a kétdimenziós, klasszikus cell-animációs karaktereket szerették volna háromdimenziós CGI-környezetbe átültetni. Ez ugyan nem sikerült átütően, de maga az együttműködés igen, és az azóta is töretlen, és megszületett a Jégkorszak-saga (első felvonás: 2002), illetve a Robotok és a Horton.

A korábbi hó-kabarék rendezője, Carlos Saldanha (Robotok) ült ezúttal is a rendezői székbe, egyértelművé téve, hogy itt a merchandising folytatódik – mind a filmben, mind a mozik környéki gyorséttermekben, árudákban. Saldanha követi a folytatások aranyszabályát, ami szerint nem árt, ha újonnan nagyobbat és látványosabbat „szól” az ember, vagyis ez esetben feltétlenül kell valami, ami nagyobb (és hangosabb) az ősemlősöknél. S egy sajátos bukfenccel Verne Utazás a Föld középpontja felé című klasszikusát kaparja elő, miszerint az elődeink jégbedermedt felszíne alatt dinoszauruszok elfeledett paradicsoma búvik. Azaz: jönnek a dínók!

Vagyis miközben az egyre szimpatikusabb, ősmakk-függő ős-rágcsáló (alias motkány) még mindig képtelen lemondani arról, hogy egyszer az övé legyen a prehisztorikus zárvatermő termése, s ezúttal egy vonzó motkánylány is képbe kerül, Manny és Ellie mamut-bébijük érkezését várja, Sid, a lajhár a maga eszetlen módján alapít családot: elcsór három dinoszaurusz-tojást. Értük dübörög az igazi anya – persze, hogy egy T-Rex – a kis csapat – hiába is töri a kardfogú tigris, Diego azon a fejét, hogy elvándorolna, mielőtt további maradása esetén barátai társaságában minden vadság kivész belőle – együttesen kénytelen kihúzni Sidet a bajból, amelybe – jó szokása szerint – saját magát keverte bele. Az ügy (a béke) érdekében behatolnak egy föld alatti világba, ahol „túl közeli” kapcsolatba kerülnek pár dínóval, megküzdenek állatokkal és növényekkel, beneveznek egy ámokfutóversenyre, és összehaverkodnak egy kalandra éhes, dinoszaurusz-vadász menyéttel, a félszemű Buckkal.

Minden összeáll, ami egy jó folytatáshoz szükséges, a kicsik mondhatják az állat-bébikre, hogy „jaj, de édesek”, és tanulhatnak értékes igazságokat is a család természetéről, a nagyok pedig csapkodhatják a térdüket nevettükben. Kérdés, hogy egy újramelegített Jégkorszak-mozi – amit arra alkalmas mozikban három dimenzióban is láthatunk (érdemes) – mond-e valami újat nekünk, szerintünk nem, de azt hisszük, nem is ez a lényeg.