Terminátor 4: legyen a gépnek halleluja

Az emberiség – most ne firtassuk az okokat – valamiért rajong a mesterséges intelligenciáért (a gépekért) és az apokaliptikus világvégéért. Na jó, egy kicsit firtassuk: az előbbi arról biztosítja, hogy „isten” lehet az anyagi világban, a munkát a gépi szolgák elvégzik, tehát lehet hátradőlni és pukkantani a söröket. A másik pedig arról, hogy van isten (az itt most mellékszál, hogy bosszúálló vagy szerető), tehát nincs magára hagyatva a világban, valahogy majd csak lesz, tehát miközben odakünn a világvége tombol, lehet megint csak pukkantani a söröket. Különösen szeretjük, ha egy film (vagy végül is: bármi) a kettőt ötvözi, ennek hű bizonyítéka, hogy a múlt hétvégével bezárólag 75 127-en látták Magyarországon a negyedik Terminátor-filmet, azaz új nyitónézettség-rekord született (eddig a májusban bemutatott Angyalok és démonok tartotta az elsőséget 71 966 nézővel).

Pedig hát a film nem különösképpen emlékezetes, inkább a Transformersre hasonlít, semmint a jövőből lövő húsruhás robot sorstragédiájának kultikus első és második részére. Minden pörög és száguldozik és robban – a nézőnek tulajdonképpen nincs érkezése arra, hogy elmélyüljön abban, hogy itt a felszín fecseg (mit fecseg, dübörög), s hallgat a mély. A logikai bukfenceket, a vérszegény (olykor bizony ijesztően bugyuta) párbeszédeket elnyomja a gépi moraj.

A Terminátor – Megváltás története szerint a világvége után, a civilizáció romjai között az emberek még tartják utolsó állásaikat. John Connor (Christian Bale) tudja, hogy az ő dolga az emberiség szabadságharcának élére állni. Ám a jövő nem olyan, mint amilyenre számított – a jóslatok nem teljesednek be, és ez részben a rejtélyes Marcus Wright (Sam Worthington) megjelenésének köszönhető. A férfi maga sem érti, hogy került 2018-ba, legutolsó emléke az, hogy a halálos ítéletének végrehajtására vár. Connor nem tudja, a jövőből vagy a múltból érkezett-e a jövevény, de azt sejti, hogy fontos feladata van. A két férfi párhuzamos utakat jár: mindketten eljutnak a világot uralma alá hajtó, terminátor-hadsereget irányító Skynet-központba, ahol együtt néznek szembe azzal a borzasztó titokkal, amely az emberiség teljes pusztulásához vezethet.

A Charlie angyalai tévésorozat nagyvásznas remixelője, az McG néven ismert Joseph McGinty Nichol rendező arra összpontosított, hogy felvonultassa a mechanikus gyilkoló-gépek minél nagyobb arzenálját (a klasszikus killerek mellett van is vízből és motorról/motorként támadó géphalál például). Így teljesen elveszik az első és második felvonás igazi személyes brutalitása (a roncsokon még egy harmadik rész is viszonylag sikerrel tudott élősködni), és nyilván csak a megszokás mondatja velünk, de gépi halálosztást mi kizárólag osztrák angolakcentussal tudunk elképzelni, az valóban ijesztő volt, amikor kalapácsállú Arnie ízes tirolisággal azt mondta, „ájbíbekk”. Akkor tényleg megremegett pici szívünk. Most csupán a dobhártyánk remeg, és ebből a szempontból teljesen mellékes, hogy olyan jó színészeket látunk a vásznon, mint Christian Bale, Anton Yelchin, Bryce Dallas Howard és Helena Bonham Carter. Nem az ember számít: a gép.