Az történt, hogy Sziámi nyolckor elkezdett monologizálni, eltűrve néha, hogy a világhírű jazz-zongorista Szakcsi beleklimpírozzon, hogy ne mondjuk, belezörögjön az ő dalszövegírói vonításába. Dalolásnak túlzás volna nevezni, mert a daloláshoz énekhang is kellene, s az URH zenekar jelesének ebből szerényen adatott. De szíve joga, hogy erről ne vegyen tudomást.
Baj nem is ezzel volt, hanem a szerénytelen merészséggel, – jobb körökben ezt hívják pofátlanságnak –, amellyel zongorakísérőjének Kossuth-díjast ejtett foglyul. A trükk ugyanis bevált: mi másért ült volna be több száz jazzrajongó, Szakcsi-hívő, mint hogy lássa Szakcsi produktumát, újabb varázslatát, bűvös hangmágiáját, amibe a maga szerény módján hagy beszivárogni egy zenekedvelő amatőrt.
Szegény Szakcsi Sziámi csapdájában. A dolog fordítva sült el: miközben Szakcsi zongorakísérőnek is zseniálisat nyújtott – mert nem tud másképp, még ezt sem –, Sziámi ízléstelenül fölébe tornyosult, hogy szerény képességeivel lerántsa a magasan szárnyalót is: néha 1-2 percre székre kushadt, hogy engedje a virtuózt játszani.
Impertinencia – mondták erre egykoron.
Szegény Szakcsi Lakatos, aki a maga szerény módján mindig hagy érvényesülni másokat is, sosem okozott se magának, se a publikumnak csalódást: ha kellett, tudott háttérben maradni, s mégis mindig úgy emelkedett ki a tömegből, hogy ezt nem akarta, nem erőltette, csak azt nyújtotta, ami ő maga: a zseniális zenészt.
Kár, hogy a gátlástalanság megint fölényt remél.
