A magyar pavilon tárlatának maximum 30 millió forintba kerülő megrendezéséért nyolcan versengtek, ebből a Col tempo című pályázatot tartotta a zsűri a megvalósításra legalkalmasabbnak. Indoklásában kiemelte, hogy a – Forgács Péter filmrendező többéves archívumi kutatómunkájára épülő – történeti képi dokumentumokat felhasználó videoinstalláció vizuális hatásában figyelemfelkeltő, egyetemes és ugyanakkor aktuális társadalmi problémákra reflektál. Az elbírálók szerint továbbá ez a munka használja ki leginkább a magyar pavilon térbeli adottságait, az épület belső terének karakterét.
„A 21. század eleje meglepő módon a nyugati civilizációban is az etnikai gyanakvás, a paranoid xenofóbia felerősödésének időszaka. Az egyetemes humanizmus értékein nevelkedett nyugati ember is gyakran kapja magát azon, hogy a metrón automatikusan utastársai arcvonásait vagy öltözékét kezdi vizslatni: arab? cigány? fajtánkbéli? A típusból következtetne arra, hogy megbízhat-e a másikban. A paranoid pillantást vizuális sztereotípiák és etnikai-kulturális előítéletek vezérlik – többnyire tudattalanul, vakon” – írja Rényi András a nyertes tárlat kurátora pályázatában.
A kiállított anyag egyetlen – elsőre közhelyesnek tetsző – motívumra: az emberi arcra épül. Valamennyi bemutatott kép egy osztrák antropológus, dr. Josef Wastl 1939-1943 között Bécsben kutatási célból létrehozott archívumából ered. Dr. Wastl a precíz antropológiai diagnózis céljából standardizálta a fénykép- és filmfelvételeket: a szembe- és profilnézetű rendőrségi típusú fotók mellett a filmes tételeken a „modellek” százával hajtják végre ugyanazt a szemből profilba tartó fejmozdulatot. A kiállításon hadifoglyok, deportálásra váró zsidók, katonatisztek, helyi civilek és mások rendre visszatérő képmásai jelennek meg, változatos módon bemutatva.
A kiállítás célja, hogy az egymással feleselő nézőpontok és látásszituációk váltakozása elbizonytalanítsa a befogadót, aki – ha nem figyel oda – óhatatlan cinkosává lesz a képek készítőinek és részesévé a velük való hatalmi manipulációnak. Könnyen azonosul azzal az elfogulatlannak és magától értetődőnek látszó „tudományos” szemléletmóddal, amely a Wastl-projekt esetében a leképezett emberek többségének borzalmas elpusztításához vezetett – állítja Rényi András.
