Bár a modern kori olimpiák aligha eredeztethetők a görög vallás, lelkület és életérzés szülte játékokból, az i. e. 776-tól i. sz. 393-ig négyévente Olimpiában megtartott pángörög torna fő célkitűzése – a testmozgás mindenfelettisége a fegyvernyugvás javára – az 1859-ben Evangelosz Cappasz által feltámasztott, majd a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot (NOB) létrehozó Pierre Frédy, ismertebb nevén Coubertin báró, által intézményesített olimpiai mozgalom hasonló elgondolások alapján született.
A 20. század farkastörténelme során nem sikerült elérni az ókori sikereket. A görög-perzsa, illetve peloponnészoszi háborúkat (az első és a második konfliktus alatt sem szüneteltek a tornák) is átvészelő antik kezdeményezés modern utódja dicstelen kompromisszumokra kényszerült.
A két világégés nyomán több (így az 1916-os eleinte Berlinbe, majd a német visszalépés nyomán Alexandriába és Budapestre álmodott 1916-os, valamint a második világháború miatt elmaradt 1940-es tokiói és 1944-es londoni) torna is a politika áldozata lett. Coubertin egy dologban naivnak bizonyult: azt, ami az ókorban a játékok éltetőjének bizonyult, az antik görög szellemiséget nem sikerült életre kelteni.
Mirón Diszkobolosza Riefenstahl parafrázisában (riefenstahl.org)
A világháborúkat követően a politika maga alá gyűrte a játékokat. Az esemény növekvő népszerűsége láttán különböző államok, illetve csoportosulások is elérkezettnek találták az időt arra, hogy a modernkori olimpiák eszmeisége mögé bújva propagálják nézeteiket – akár a távolmaradással.
Sőt, sajnálatos módon olykor, így az 1972-es müncheni olimpián, illetve 1996-ban Atlantában súlyos áldozatokkal járó tettlegességig fajult a terror köntösébe rejtőző proteszt. Utólag visszanézve: nem érte meg.
A politika szorításában
Az 1933-ban hatalomra került német nemzeti-szocialista kormány az 1936-os berlini olimpiát is felhasználta a náci nézetek népszerűsítésére; 1938-ban a dokumentumfilm egyik legmarkánsabb kísérletezője, Leni Riefenstahl által készített Olympia (A népek ünnepe) művészi szempontból minden idők egyik legnívósabb és politikai célját sajnálatosan leginkább beteljesítő propagandafilmje. A berlini torna ugyanakkor a német árja felsőbbrendűségébe vetett hit szempontjából balul sült el, nem utolsó sorban egy bizonyos Jesse Owens miatt is.
Ám a sorompó másik oldalán állók sem bizonyultak restnek, ha a sport politikai felhasználásáról volt szó. A Szovjetunió például megalakulását követően 1952-ig nem vett részt a rezsim által természetesen „arisztokratikus-imperialista hóbortnak” tartott játékokon, ellenben 1928-tól megszervezte a szláv (valójában trák) rabszolga-lázadó Spartacusról elnevezett, s az „arisztokratikus” Olimpia szláv-proletár alternatívájának szánt Szpartakiádákat, melyeken a kommunizmushoz közel álló országok sportolói s részt vettek.
A Szovjetunió 1952-es sportpolitikai pálfordulását követően a mozgalom szép napjai leáldoztak: a tömegsportot volt hivatott szolgálni, igaz, mindmáig fennmaradt olyan posztszovjet államokban mint Oroszország, Ukrajna vagy Üzbegisztán.
Egészségesen a Pártért. Az 1955-ös Szpartakiád (ANSA)
Fekete erő
Az 1968-as mexikóvárosi olimpián, bő félévvel Martin Luther King meggyilkolását követően, a 200 méteren győztes afro-amerikai Tommie Smith, a harmadik helyen végző John Carlos, illetve a nézeteiket részben osztó második ausztrál Peter Norman érezte úgy, hogy a színesbőrűek – vitathatatlanul jogos – polgárjogi harcával azonosulását a dobogón fejezi ki.
Smith és Carlos a feketék elnyomását és szegénységét jelképezve mezítláb, fekete zokniban jelent meg az eredményhirdetésen, s mindhárman az OPHR (Olympic Project for Human Rights) jelvényét viselték azok után, hogy a fehér bőrű Norman is szimpátiájáról biztosította a két amerikait. Smith és Carlos a Black Power salute (ökölbe szorított kinyújtott kar) mozdulattal üdvözölte a nézőket.
Tettüket a NOB-elnök Avery Brundage összeegyeztethetetlennek tartotta a játékokkal, így a két atlétát utólag kizárták.
Tommie Smith és John Carlos szobra San Joséban (cnn.com)
Az ötkarikás mozgalommal homlokegyenest ellenkező nézetekről tanúskodik az iráni sportolóknak kiadott tiltás, amely szerint semmilyen formában sem szerepelhetnek olyan műsorszámban, amelyben izraeliek is indulnak (Irán 1979, a vallásos rezsim uralomra jutása óta tagadja Izrael állam létezését).
2004-ben Athénben a világbajnok cselgáncsozó Arash Miresmaeili – egyben az irániak zászlóvivője – agyafúrt módon tagadta meg, hogy szőnyegre lépjen Ehud Vaks ellen. A 66 kilósok között 2001-ben és 2003-ban is világbajnok perzsa sportoló „elfelejtetett” megjelenni a mérlegelésnél, s így diszkvalifikálták. Hazájában hősként fogadták.
Forradalom és kulturális forradalom
Az 1956-os melbourne-i játékokon fordult elő először, hogy több állam mondta le részvétét politikai okokra hivatkozva. A szovjetek által vérbe fojtott magyar forradalommal szolidarizáló Hollandia, Spanyolország és Svájc sportolói nem vettek részt a november 22 és december 8 között lebonyolított ausztráliai eseményen, míg a szuezi válság miatt Egyiptom mellett Kambodzsa, Irak és Libanon maradt távol.
Két héttel a játékok kezdete előtt az 1949-ben alakult Kínai Népköztársaság is visszakozott első szereplésétől, mivel a szervezők engedélyezték a Kínai Köztársaság (Tajvan) részvételét, s az „Egy Kína” elvét valló kommunista állam vitatta Tajvan létjogosultságát, illetve a „Kína” országnév tajvani használatát.
Az 1976-os montreali olimpián a kínai kötélhúzás odáig fajult, hogy sem a kontinentális állam, sem a szigetország nem vett részt a versenyen. A nemzetközi politikai porondon elismeréséért komoly offenzívát indító Kínai Népköztársaság nyomására a kanadai rendezők ugyanis – az előzetes megegyezéseket felrúgva – nem engedélyezték a tajvaniaknak, hogy Kínai Köztársaságként szerepelhessenek, így Tajvan 1984-ig szüneteltette olimpiai aktivitását.
A kínaiak az 1980-as Lake Placidban rendezett Téli Játékokon szerepeltek először, mivel 1979-ben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) átvágva a gordiuszi csomót, megoldotta a „Kína” névhasználatból eredő kérdést: Tajvan ettől kezdve Kínai Tajvan néven szerepelt.
Vihart kavart a haka (nzrfu.co.nz)
Vihart kavart az All Blacks
Az 1972-es és pláne a montreali olimpiákon a szereplést az afrikai államok zöme a Dél-Afrikában és Rhodesiában folytatott rasszista Apartheid-politika elleni tiltakozásul vetette el. A NOB ugyan Dél-Afrikát és Rhodesiát sem fogadta tagjai közé, szereplésük tehát fel sem merült.
A 21 afrikai állam – illetve huszonkettedikként a dél-amerikai Guyana – azonban azt is sérelmezte, hogy a montreali eseményt megelőzően a dél-afrikai rögbiválogatottal megmérkőző, s így a „sport-embargót” megszegő új-zélandiakat nem tiltották el.
A Tanzánia által szervezett kezdeményezés mindössze azzal nem számolt, hogy a rögbi nem olimpiai sport, így a soraiban a fehérek mellett a 20. század elejétől maori származású játékosokat is felvonultató „All Blacks” kezdeményezése a NOB-tól teljesen független.
Az összehangoltnak távolról sem nevezhető lépés elsősorban az olimpiai faluból valósággal kiebrudalt afrikai sportolókat hozta faramuci helyzetbe, hisz az államok egy része csak a megnyitóünnepség, és az előversenyek után döntött a távozás mellett, akkor, amikor az atléták egy része már átesett az olimpiai tűzkeresztségen. Új-Zélandot végül nem büntették meg.
Jóakarat és román virtus
Az 1980-as moszkvai és 1984-es Los Angeles-i olimpiákon kulminálódott a hidegháború sportnyelvre átültetett ostobasága. 1980-ban az Egyesült Államok szervezésében 65 meghívott állam – 16 nyugat-európai nemzet kivételével – elutasította a szereplést az afganisztáni szovjet offenzíva elleni tiltakozásul. 1956 után a moszkvai volt a legkevesebb nemzetet (81) felvonultató olimpia, s a válasz nem késett sokáig.
A négy évvel későbbi eseményen Szovjetunió és a Varsói Szerződés egymást túllicitáló államai maradtak távol (a hivatalos verzió szerint a szovjetek sportolóik testi épségét óvták az Egyesült Államokban „eluralkodó sovén szemlélet és szovjetellenes hisztéria miatt”, a tiltásra fittyet hányó Románia kivételével.
A lojalitásért cserébe a szovjetek 1984 nyarán egy kilenc helyszínt (köztük Budapestet) érintő monstre-sorozattal, a Jóakarat Játékokkal rukkoltak elő. A 20 aranyat, 16 ezüstöt és 17 bronzot nyerő „sztrájktörő” románok ellenben történelmük leggazdagabb olimpiáját zárták Kaliforniában.
Az 1980-as moszkvai és 1984-es Los Angeles-i olimpiákon kulminálódott a hidegháború sportnyelvre átültetett ostobasága. 1980-ban az Egyesült Államok szervezésében 65 meghívott állam – 16 nyugat-európai nemzet kivételével – elutasította a szereplést az afganisztáni szovjet offenzíva elleni tiltakozásul. 1956 után a moszkvai volt a legkevesebb nemzetet (81) felvonultató olimpia, s a válasz nem késett sokáig.
A négy évvel későbbi eseményen Szovjetunió és a Varsói Szerződés egymást túllicitáló államai maradtak távol (a hivatalos verzió szerint a szovjetek sportolóik testi épségét óvták az Egyesült Államokban „eluralkodó sovén szemlélet és szovjetellenes hisztéria miatt”, a tiltásra fittyet hányó Románia kivételével.
A lojalitásért cserébe a szovjetek 1984 nyarán egy kilenc helyszínt (köztük Budapestet) érintő monstre-sorozattal, a Jóakarat Játékokkal rukkoltak elő. A 20 aranyat, 16 ezüstöt és 17 bronzot nyerő „sztrájktörő” románok ellenben történelmük leggazdagabb olimpiáját zárták Kaliforniában.
