Élet-Stílus

Kambodzsa, a szenvedés és nyomor földje

Kambodzsa a szenvedés és a nyomor országa: egy állam, ahol az átlagéletkor húsz év alatt van, ahol a Pol Pot-rezsim a lakosság hatodát lemészárolta, és ahol jelenleg az egy főre jutó GDP mindössze 800 dollár. Az emberek mégis lelkes közösségi emberek, lelkük békéjét pedig a buddhizmusnak köszönhetik.

Kevés olyan ország van a világon, amely oly sok szörnyűséget élt volna át a hosszú évek alatt, mint Kambodzsa: volt itt thai és vietnami terjeszkedés és pusztítás, európai gyarmatosító politika és kizsákmányolás, hidegháborús nagyhatalmi versengés és stratégiai bombázás, ideologikus rémuralom és Guiness-rekordot jelentő tömegmészárlás, hosszan elhúzódó polgárháború és gerilla-hadviselés, vietnami felszabadítás és bábkormányzás, végül nemzetközi elszigeteltség és el nem ismerés. Kambodzsát a múlt történései megtépáztak ugyan, de a rossz emlékeken túllépve mégiscsak feltámadni látszik.

Kisgyerekek országa

A felejtés azonban nem egyszerű, a szörnyűséges múlt szinte mindenen rajtahagyta a kéznyomát és kísért mind a mai napig. Kambodzsa millió kisgyerek hazája, öregek itt nincsenek: a népesség közel fele tíz éven aluli, az átlagéletkor pedig éppenhogy csak eléri a húsz évet.

Nem csoda, hiszen a Pol Pot-féle ideologikus szocializmus a lakosság majd egyhatodát gyilkolta le. Kambodzsa millió fogatlan koponya, melyet a vörös khmer hagyott hátra maga után, s amelyek halomba rakva emlékeztetnek egy ideológiára, amely zsákutcába vezetett. Közel kétmillióan estek áldozatul a vörös khmerek vérengzésének, elveszett egy egész generáció. A fiatal lakosság így aztán nem is emlékezhet a múlt rémtetteire. Talán jobb is így. Emlékezzenek inkább a múlt szikrázó gyönyörűségeire, az egykori khmer birodalomra és az angkori civilizációra.

A repülőterek országa

Kambodzsa millió porfelhő, amelyeket a földutak keltenek életre. Az ország gyarmat volt ugyan, de fejlett infrastruktúra nem járt vele. S bár manapság repülővel szinte minden főbb település megközelíthető, de ha a jegyre a 40 dolláros átlagkereset nem elegendő, akkor ez vajmi keveset ér. Maximum a turista lelkendezhet, hogy nem gödrökkel teli utakon kell elvergődnie a kiszemelt célállomásra. Pedig van mit nézni! Na nem az amerikai bombák által hátrahagyott kráterekre gondolok, abból az északi szomszédnál, Laoszban amúgy is több van, hanem a csodálatos tájra, amely szépségével arra kényszeríti az embert, hogy mesét szőjön köré.

Ráadásul ennek kedvez a nyugodt életforma és a buddhizmus meditációra késztető filozófiája is, amely szárnyat ad a fantáziának. Csak úgy repkednek az ember gondolatai, mint ahogyan suhannak a csónakok a folyókon. Itt a vízi közlekedésnek még mindig fontos szerepe van. Csak arra kell vigyázni, hogy nehogy leégjen az ember a tűző napsütésben.

Videók a témában:


Kambodzsa, a szenvedés és nyomor földje 1

KÉPGALÉRIA! (Fotó: Süveg Áron, Stag Visual Communication)



Az aknák országa

De nem sok idő marad az ábrándozásra, a múlt milliónyi sebhelye folyvást észhez térít. Angkor egyik bejáratánál három muzsikus, az egyik vak, a másik csonkolt kezű, a harmadiknak pedig tőből hiányzik a lába, mégis muzsikálnak, azzal amivel még lehet, méghozzá gyönyörűen. A zene a lelkükből fakad. Nincs még egy olyan ország, ahol annyi lenne a nyomorék, lábát, karját elvesztett ember, mint itt Kambodzsában.


Pol Pot mindent megtett azért, hogy rémuralma alatt senki ne hagyhassa el az országot. Majd hétmillió aknát telepítettek, melyek még ma is veszélyt jelentenek. Közel ötmillió aknát rejt még a vöröslő kambodzsai föld, s mivel a lakosság jelentős részének (körülbelül 80 százalék) megélhetését még mindig a mezőgazdaság jelenti, ezért az áldozatok száma évről-évre tovább bővül. A nemzetközi segélyszervezetek folyamatosan szorgoskodnak, hogy megtisztítsák az országot az alattomos veszélyforrásoktól, mégis sok évre lesz még szükség a teljes sikerhez.

—-A szegények országa—-

Kambodzsa a hiányok földje, mutatja ezt a milliónyi szemétkupac és a belőlük eszkábált viskó-áradat, a Tonle Sap mentén sorakozó cölöpházak és a megannyi úszó falu. Ez itt már nem is harmadik világ, hanem inkább negyedik vagy ötödik. Rettentő nagy a szegénység, az egy főre jutó GDP alig éri el az évi 800 dollárt (összehasonlításként: ez az összeg Magyarországon 11 500 dollár körül van).

Az áramkimaradás itt csak az utazót lepi meg, a helyiek már régen hozzászoktak. Folyóvíz sincs mindenfelé, a higiénia fogalma sem ismert mindenütt. Nem csoda, hogy a várható élettartam ma még csupán 59 év. S bár a turizmus folyamatosan virágzik, szállodák és éttermek sorakoznak mindenfelé, de a város és vidék közti ellentét feloldhatatlannak látszik. A nép azonban a szegénység ellenére is mosolyog, s adakozik jó buddhistához illően; a kolostorok itt is adományokból tartják fenn magukat.

Függetlenül

A függetlenség elnyerése utáni évtizedekben az kirajzolódott már, hogy miként nem megy. A rémségeknek véget vetve kerülhetett sor 1991-ben a párizsi békekonferenciára, melynek eredményeként úgy tűnik, hogy Kambodzsa mégiscsak magára talál és talpra áll. Az ENSZ akkor talán egyik legkomolyabb missziójára vállalkozott: lefegyverezni a különböző frakciókat, hazatelepíteni a menekülteket, bátorítani a civil szerveződéseket, megszervezni a választásokat, valamint előmozdítani a tudatosságot az emberi jogok terén.

Ambiciózus kísérlet volt, amely kétség kívül ért el eredményeket. Így például végre elismerték a Phnom Penh-ben székelő kormányzatot, újra megindulhattak a segélyezési programok, realizálódhattak a külföldi befektetések, pluralizálódhatott a politikai paletta, és érvényesülhettek az emberi jogok. Kambodzsa ismételten alkotmányos királyság lett, királyság, ahol a király uralkodik, de nem kormányoz.

Phnom Penh, a fejlődő Kambodzsa

A politikai rendteremtés mellett komoly hangsúlyt helyeztek a gazdaság újjáépítésére és a társadalom átnevelésére is. A főváros, Phnom Penh testesíti meg a fejlődő Kambodzsa képét. Az egykori „szellemek városából” – a vörös khmerek hatalomra jutását követően napok alatt kiürítették és majd négy éven keresztül üresen állt az egykor milliós nagyváros – mára már tipikus délkelet-ázsiai metropolisz lett.

Zsúfoltság, buddhista templomok, piacok, sokasodó éttermek és szállodák jellemzik. A Mekong partja – akár a Szajna-part Párizsban – millió árussal van tele, sétáló és beszélgető emberek népesítik be a széles sétányt.

Társasági emberek

A sokasodó éttermek és hotelek kétségkívül a turizmus igényeihez igazodó fejlesztések eredményei, de van valami, ami a globalizált világban is változatlan: az emberi kapcsolatok jelentősége. Itt még mindig szokás, hogy az emberek élénk társadalmi életet élnek. Reggelente a felkelő nap fényénél a parti sétány megtelik emberekkel, akik szokásos reggeli tai chi-gyakorlataikat végzik, esténként pedig a földön ülve eszegetnek és közben jóízűen beszélgetnek. A kambodzsaiaknak hihetetlenül nagy a társaságigényük. Itt szeretnek együtt lenni, kívánják egymás testi-lelki közelségét, kíváncsiak a másik gondolataira, együtt örülnek, s együtt sírnak.

Kambodzsa a hiányok földje, de lelkivilágukban gazdagok azok, akik itt élnek. Ezt támasztja alá az a temérdek mosolygó kőarc is, amelyek Angkorban a Bayon-templomnál tekintenek le az utazóra. Kevés olyan ország van ezen a világon, amely múltjában oly gazdag, jelenében pedig oly szegény lenne, mint Kambodzsa. De talán éppen ez a kettősség adja ennek az országnak a sajátos báját.

Címkék: utazás

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.