Már a mozikban: Takeshis’

Vannak filmek, amiket csak erős idegzetűeknek merünk ajánlani. A Takeshis’ (ejtsd: takesiz) ilyen. Próbára teszi a vájtságot és a türelmet, erősen Takeshi (Beat) Kitano-függőnek kell lennünk, hogy szeressük. Ha ilyenek vagyunk, a rabjává válunk, ha nem, mocorgunk-feszengünk, és esdeklünk a gépésznek, miszerint szaggassa a filmet.

De ki (e film alfája és ómegája, azaz) Takeshi (Beat) Kitano? A Japánban félistenként tisztelt – nálunk elsősorban színészként és filmrendezőként ismert, odakint inkább, mint popzenész, tévésztár, rádiós, humorista és publicista jegyzett – Takeshi (Beat) Kitano a szigetországi tömegkultúra vezető egyénisége (médiasztár oldala: Beat Takeshi, a filmrendezői: Kitano Takeshi). Fanatikus rajongók lesik minden megnyilvánulását, sőt a „kemény mag”, az úgynevezett Takeshi gundan (Takeshi hadsereg) akár a kútba ugrana utána. Majdnem olyan médiahatalom, mintha hazánk jobb, rosszabb, de összes tévészereplőjét egyetlen karizmatikus egyénbe préselnénk – hasonló magyar kalibert nem lehet találni. Ellentmondásos és nyughatatlan személyisége lebilincseli publikumát.

Filmrendezői (és színészi) pályája során – rá jellemző, hogy sosem tanulta intézményesen a filmezést, outsiderként ragadt benne, a tehetség, nemde, univerzális – nyers erőszakban bővelkedő jakuzafilm (Sonatine) éppúgy megtalálható tarsolyában, mint kallódó kamaszokról szóló lírai dráma (A kölykök visszatérnek). Filmalkotóként az 1989-es Violent Coppal hívta fel magára a nemzetközi figyelmet. A sajátos kitanói zsáner összes vonása megtalálható első filmjében: hatalmas csendek, hirtelenül kirobbanó, de szenvtelen agresszió, humorral (!) fűszerezve, ám kínosan kerülve a paródiát, pontos és naturális részletek, a szerkezet balladai egyszerűsége és tömörsége, képi költészet és olcsó, néha kifejezetten ostoba popzene és persze ő maga, ha játszik. Kitano szinte sosem mozog egyenes vonalon, bár egyedi jegyei (minimalizmus, csend és kirobbanó érzelmek, indulatok stb.) eltérő miliőkben mozgó filmjeiben is mindig felismerhetőek, egy drasztikusabb, harsányabb, akár kegyetlenkedőnek nevezhető alkotását általában egy melankolikusabb, szentimentálisabb opus követi.

A FiVér Amerikába helyezett jakuza-leszámolására így következett a Bábok szikár és melodramatikus meséje (más alkotásai: a Cannes-i Arany Pálma-díjas Tűzvirágok és a Kikudzsiro nyara). Rezzenéstelen arcát gyakorta szenvtelen kegyetlenkedő hajlamának tudják be, pedig nem olyan, 1995-ben majdnem végzetes motorbalesetet szenvedett, aminek következtében fél arca örökre lebénult.

Kitano ha rendez, vág is, improvizatív rendezői módszere – gyakorta a felvétel előtt osztja ki a szövegeket, vagy színészeit nem a megbeszélt szituációba löki – erősen rákényszeríti erre. Meglehet ennek a metódusnak köszönhető, de gondban vagyunk, ha ennek a filmjének a tartalmát vágynánk megosztani az olvasókkal. Kábé annyit tudunk elmondani, a Beat Takeshi (ő maga) nevű képernyőisten autogramot ad azonos nevű bolti eladójának, aki egyébként szereplőválogatásokra jár, és arra fáj leginkább a foga, hogy a kedvence játszotta jakuzát ő alakítsa. Innen a sorsok összemosódnak, az ének kontúrjai áttetszővé válnak, és bolondos ámokfutás veszi a kezdetét.

Szóval: tágra nyitott ízlésmérővel fogadjuk ezt a filmet – és jó lesz.