Élet-Stílus

Református teológus voltam 1956-ban (Egy szemtanú emlékei)

admin
admin

2006. 10. 20. 11:55

Előzmények
1956 februárjában tanácskozott a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. Kongresszusa. Ennek a tanácskozásnak a következményei érezhető változásokat hozott Magyarországon is. A változás, az enyhülés nemcsak a politikai életben, hanem a Református Egyházban is jelentkezett a megkönnyebbülés szele. A szigorú ateista diktatúra, a „fortélyos félelem” mindenkit szorongatott, különösen az egyházhoz (bármelyikhez) közelállókat, így leginkább a lelkészeket. Állandó megfigyelés alatt tartottak szinte mindenkit. Aki templomba járt, az hátrányt szenvedett a munkahelyén, a lelkészeket pedig másodrendű állampolgároknak tekintették. Az egyházak minden tevékenységét a templomokba szorították vissza. Sem gyermek, sem ifjúsági munkát nem lehetett végezni, mert a jövendő nemzedékét az uralkodó rendszer a maga számára akarta felnevelni.

Ezen a nyáron volt az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottságának ülése Galyatetőn, melyre sok külföldi vendég érkezett. Ez az alkalom demonstratív jellegű volt, mert az egyházi vezetés azt akarta megmutatni a nyugatiaknak, hogy Magyarországon teljes vallásszabadság van. A gyülekezeti élet zavartalanul folyik, a vallását mindenki szabadon gyakorolhatja. Néhányunkat, akik valamennyire tudtunk angolul Pap László dékán azzal a feladattal bízott meg, hogy az érkező és elutazó vendégeket segítsük budapesti tartózkodásuk idején. A külföldi delegátusok különböző gyülekezetekben végeztek igehirdetői szolgálatot, amit előre megszerveztek. Mozgásuk, noha eléggé korlátozott volt, mégis kaptak elég információt a valós helyzetről.

A kül és belpolitika intenzív mozgásba lendült. Frissítő szelek kezdtek fújni mind az ország politikai életében, mind az egyház berkein belül. A lelkészértekezleteken, különböző gyűléseken egyre határozottabban vetődött fel a megszorítások, kötöttségek enyhítésének, ill. megszüntetésének igénye. Erről természetesen mi teológusok csak töredékes információkat kaptunk ,mert intézményünk a Budapesti Református Teológiai Akadémia olyan volt, mint egy békés zöld sziget a viharosan hullámzó tenger habjai között. Kívülről, közvetve és nem hozzáértőként figyeltük a kül- és belpolitikai eseményeket és meglepődéssel, nem kevés izgalommal fogadtuk a szorítások enyhülését, a sok változást, a mindig újabb és újabb fejleményeket, melyek naponként sodrásszerűen ragadtak magukkal.

1956 szeptemberében tettük le az alapvizsgát, így akkor bennünket az foglalkoztatott legjobban. Túljutván ezen az erőpróbán megkezdtük az 1956/57-es tanévet, nem gondolva arra, hogy ez a nevezetes esztendő mit jelent majd számunkra és az ország számára. Magócsi István évfolyamtársam, aki nagyszerű ember és jól tanuló diák volt, nagy lelkesedéssel vett részt a Petőfi kör összejövetelein, melyeket az Írószövetség szervezett. A sokszor hajnalig tartó viták során nagyon kritikus és a rendszert élesen bíráló hozzászólások hangzottak el. Magócsi Pista részt vett ezeken, az alkalmakon és naponként hozta a híreket, beszámolva a fejleményekről, a parázs hangulatról, a követelésekről, amik ott megfogalmazódtak. Minden reggel izgalommal vártuk beszámolóját, így rajta keresztül tájékozottak voltunk és éreztük, hogy feszültség vibrál a levegőben, valamilyen változásnak be kell következnie.

Október 6-án volt Rajk László újra temetése, ami a politikához nem értők számára is nyilvánvalóvá tette, hogy itt nagy erők feszülnek egymásnak a politikai vezetésben. Mi teológus fiatalok, izgalommal vártuk, hogy mi történik és ez milyen változást jelent az egyházunk életében.

Az Írószövetség volt az egyik központ, ahonnan kisugárzott a kritika és a szellemi irányítás. Ekkor és később sem a szocializmus megdöntése volt a cél, hanem olyan gyökeres változás, mely a diktatúra megdöntését, a vezetők eltávolítását és a szabad, független Magyarországot jelentette. Az Írószövetség mellett a Budapesti Műszaki Egyetem diákjai voltak a forradalmi láng lelkes gerjesztői. A követeléseket 16 pontban állították össze.

Mi a Teológián ugyancsak „mozgolódtunk” és kifejeztük együttműködési készségünket a Petőfi kör, az Írószövetség és az egyetemi ifjúság követeléseihez. Megfogalmaztunk egy 19 pontból álló kérést a tanári kar felé és szándékunkban volt leülni a tanári karral és a pontokban felvetett témákat megbeszélni, melyeket a teológus ifjúság egy-egy képviselője szándékozott előadni. Ezek között a pontok között voltak olyanok, amik már túlléptek a teológiai hallgatók problémáin és a Református Egyház életével és vezetőivel kapcsolatos kérdéseket feszegette.

A szép, napsütéses meleg októberben érezni lehetett a levegőben azt a megfogalmazhatatlan és kimondatlan érzést, feszültséget, hogy valami jelentős változásnak kell bekövetkeznie. Az akkori egyházi vezetés, Bereczky Albert, Péter János püspökök, az Egyetemes Konvent vezetői teljes mértékben igyekeztek kiszolgálni az állami ill, a pártvezetés (Magyar Dolgozók Pártja)igényeit. Ez azt jelentette, hogy teljes mértékben korlátozták és szűk keretek közé szorították az egyház, a gyülekezetek missziói tevékenységét. Az evangélizációk megszűntek, az ifjúsági munkát, nem engedélyezték A különféle konferenciák, gyülekezeti csendesnapok megszűntek.
A lelkipásztorok csak a saját gyülekezetükben szolgálhattak, egyéb szolgálatokat csak esperesi engedéllyel végezhettek az Egyházmegyei Közgyűlés által jóváhagyott Missziói munkatervnek megfelelően. Ennek elmulasztása fegyelmi vétséget vont maga után. Az egyházi vezetők, hűséges kiszolgálói voltak a pártállamnak, így azokat a lelkészeket, akik megpróbálták missziói lelkülettel és hitbeli meggyőződésük szerint teljesíteni hivatásukat, különféle módon zaklatták sőt az állásuk is veszélybe került. A lelkészválasztás teljesen formálissá vált, a lelkészi állások betöltésénél meghatározó volt az Állami Egyházügyi Hivatal véleménye, ill. javaslata. A jelentősebb helyekre a „bizalmi emberek kerültek, de a kis falusi gyülekezetekbe is az egyházi vezetés által javasolt jelöltet lehetett megválasztani.

Az állami és pártvezetőknek ez a szolgai módon történő kiszolgálása már 1948-ban elkezdődött a”fordulat éve”-vel, amikor Révész Imre és Ravasz László püspököket kényszernyugdíjazták, Megkötötték a Református Egyház és a magyar állam közötti, un. „Egyezményt” mely arra volt hivatott, hogy rendezze és szabályozza egyenlő esélyekkel az egyház és az állam viszonyát.
Így került sor az egyházi iskolák államosítására, amikor a négy Teológiából (Sárospatak, Pápa, Debrecen, Budapest) az utóbbi kettő maradt, a középiskoláinkból pedig csak egy a debreceni, mert a többit önkéntesen ajánlotta fel az akkori egyházi vezetés., holott az állam a történelmi kollégiumokat nem akarta államosítani. A „második mérföldre” való elmenetel az egyház szándékos megkárosítását, hátrányos helyzetbe hozatalát jelentette.
Ez a belső errozió többet ártott, mint a külső üldöztetés.
Az egyház sanyarú helyzete abban is megmutatkozott, hogy a teológiai hallgatók száma rendkívül lecsökkent: 1951-ben l4 fő, 1952-ben három!!!fő, a mi évfolyamunkon 12 fő iratkozott be, ennek több mint fele lemorzsolódott. A lelkészhiány azonban csak később jelentkezett, mert a hitoktatás fakultatívvá tétele és rendkívüli megnehezítése, sok hitoktatói állás megszűnését jelentette, ami a gyülekezetekben szolgáló lelkészek számát növelte.

Visszatérve 1956-ra a külső „szabad szellők” az egyház életében is jelentkeztek. A teológusok, a fiatal lelkészek egyre erőteljesebben sürgették az egyház belső megújulását. Tették ezt abban a reményben, hogy ha politikai enyhülés következik be, akkor az egyházi vezetésben meglévő korrupt, az államot és a Kommunista Pártot szolgai módon kiszolgáló vezetőség helyett egy új, hivatásának és szolgálatának megfelelő, minden tekintetben korrekt, az
egyháza érdekeit minden tekintetben figyelembe vevő vezetés kerül. Ilyen
körülmények között érkeztünk el 1956 októberéhez. Rajk László már említett október 6.-i újratemetése azt tanúsította, hogy a pártvezetésben a reformisták, kezdeményezte változás már megkezdődött, melynek külső jele volt az újratemetés és az utána következő önkritikák. A legkisebb párt alapszervezettől a Politikai Bizottságig mindenütt buzgó önkritika indult. Ez
az „önkritika” más szóval bűnbánat az egyházban csak a forradalom után jelentkezett és valósult meg, akkor is elég nehézkesen, akadozva, de lemondtak tisztségükről a kompromittálódott vezetők.

1956 október 23
Ilyen előzmények után következett be október 23-a. Magócsi István évfolyamtársam monori fiú volt, aki kedves mosolyával, nyílt tekintetével, azonnal megnyerte az emberek tetszését. Ő, egy élőhitű, hivatását rendkívül komolyan vevő, szorgalmas teológus volt. Határozott kiállással képviselte a saját korrekt véleményét. Vitát nem provokált, de nem is tért ki előle. Logikus érveivel igyekezett a partnereit meggyőzni, ami általában sikerült.
Ő volt az, aki a Petőfi köri nagy vitáit végighallgatta, ami néha reggelig is elhúzódott, hozta a friss híreket, az új fejleményekről, eseményekről. Ő tartotta a kapcsolatot az egyetemi ifjúsággal is és tájékoztatott bennünket a Műszaki Egyetem ifjúsági gyűlésén elhangzottakról. Október 22-én azt a hírt hozta, hogy másnapra az egyetemisták tüntetést szerveznek, melyen mi is vegyünk részt.
Pap László dékán úrhoz fordult a teológus ifjúság küldöttsége kérve az engedélyét a békés tüntetésen való részvételünkre. A Dékán úr, akinek rendkívüli tekintélye volt a teológusok körében, látva az ifjúság elszántságát, engedélyezte a részvételt. A tüntetést Piros László akkori belügyminiszter engedélyezte. Igaz másnap az a hír terjedt el, hogy visszavonta az engedélyt, de ekkor már késő volt. A lavina elindult.
Magócsi Pista szervezésében nekünk teológusoknak az Írószövetség székházánál kellett találkoznunk. Ebéd után a részt venni szándékozók gyülekeztünk a kapubejáratnál, voltunk talán 25-en. Indulás előtt Pap László néhány atyai szóval engedett el bennünket. Jellegzetes, határozott hangján azt mondta:”Soha ne feledkezzetek meg arról, hogy ti református teológusok vagytok! Úgy viselkedjetek!”
Gyönyörű verőfényes őszi nap volt, zakóban is melegünk volt, amit a napfény mellett a lelkesedés is okozott. Délután 3 órakor volt a gyülekező az
Írószövetség székháza előtt a Gorkij fasorban. Izgalommal és várakozással tekintettünk az események elé. Hamarosan egy szerény létszámú csapat verődött össze és indult el az akkori Majakovszkij utcán (ma Király utca) a Nagykörút felé, Az emberek érdeklődéssel nézték a kis csoportot és kérdezgették, hova és miért megyünk? Különösebben akkor figyeltek ránk, amikor 1848-as nótákat kezdtünk nagy lelkesedéssel énekelni. A kis csapat létszáma állandóan gyarapodott, egyre többen csatlakoztak hozzánk kíváncsiság, hajtotta őket. Kiérve a Nagykörútra már szép számmal meneteltünk, úgy, hogy a fél útpályát elfoglalta a vonuló csapat. Imponáló és egyben szokatlan volt a zömében fiatalokból álló, éneklő csoport felvonulása. Ebben az időben felvonulás csak május 1-én volt, így nem értették mi célból, vonul a csapat? Az Emke kávéháznál befordultunk a Rákóczi útra. Egyre szaporodott a létszámunk és egyre többen csatlakoztak hozzánk. Baksa Csaba harmadéves teológus az egyik házba beszaladt és egy piros fehér zöld nemzetiszínű zászlóval tért vissza és a vonuló csapat élére állt és vezette a menetet
Az emberek csodálkozva álltak meg a járdán, az épületek ablakai kinyíltak és érdeklődő tekintetek figyelték az eseményeket, mi is történik? Noha nem tudták általában miről van szó, miért és hova vonulnak a fiatalok, a sugárzó arcok, amiket láttak– rajtunk – arról győzték meg a bámészkodókat, hogy bizonyára valamilyen jó ügyért vonulnak fel. A ’48-as nóták éneklése sem volt véletlen, mert az ifjúság az egész felvonulást, tüntetést a ’48-as ifjak mintájára képzelte el , békésen, szerényen, de határozottan kifejezve véleményünket. Mindez addig tartott, míg az Asztória szállóig nem értünk, ahol találkoztunk a szemből, a Kossuth Lajos utcából jövő bölcsészekkel és műegyetemistákkal, akik a Petőfi térről indultak el.
Ekkor már olyan hatalmas folyammá duzzadt a felvonulók száma, hogy a Kiskörutat teljes szélességében elfoglalták. A villamosok leálltak, mert nem tudtak közlekedni. Itt kapcsolódtak össze a különböző irányból érkező csoportok. Legnagyobb csodálkozásomra ekkor olyan jelszavak is elhangzottak, amelyek markánsan megfogalmazták az akkori vezetők kritikáját:”Vesszen Gerő”. „Vesszen Rákosi” stb. Szinte nem hittünk a fülünknek, hogy ilyen elhangozhat, amikor eddig a kemény diktatúrában csak éljenezni lehetett. Az egyetemi ifjúság már különböző táblákat hozott, melyeken a követeléseiket demonstrálták. Szellemesebbnél szellemesebb rigmusok születtek percenként, amit azután skandált a sokaság.
Amikor a Bajcsy Zsilinszky úton végighaladtunk a Nyugati pályaudvarhoz értünk visszanéztem és a Deák térig egy hatalmas embertömeg, töltötte be az útpályát. Sokan kíváncsiságból csatlakoztak a felvonulókhoz várva a fejleményeket. Ekkor elhangzott a szervezőktől, hogy menjünk a Bem térre.
Ez is a ’48 jegyében történt, hogy ott tartsunk nagygyűlést. A transzparensek mellett egyre több nemzeti színű zászló került elő a sokaságban és mivel legtöbbjén a szovjet típusú címer volt (az emberek azzal fejezték ki tiltakozásukat, hogy kitépték a zászló közepéből a megvetett „egyencimert”, ami szinte valamennyi szocialista országban hasonló volt. Ezeket, a lyukas zászlókat lengették a zászlóvivők A Margit hídon vonultunk át és a szigeti lehajtónál teherautó tetejéről már filmeztek.
A Bem térre érve már akkora volt a tömeg, hogy egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. Az ablakok zsúfolásig tele voltak kíváncsi emberekkel. Nemcsak a tömeg, a felvonulás lepett meg mindenkit, hanem a skandált kemény tartalmú rigmusok, a felhangzó követelések. A Bem téren volt egy laktanya, a katonák fürtökben csöngtek az ablakokban és nézték a összegyűlt hatalmas tömeget. Ekkor a magyar katonák olyan egyenruhát hordtak, mint a szovjetek, zubbony helyett gimnasztyorkát. Itt ilyen rigmus is elhangzott:”Vessétek le az orosz gúnyát, vegyetek fel magyar ruhát!”


A Bem szobor mellett egy katonai teherautó állt, hangosító berendezéssel, és itt is elhangzottak a követelések, melyek középpontjában a 16 pont állt. Ebben többek között a beszolgáltatás eltörlését követelték, mely teljesen megnyomorította a parasztságot, követelték a szovjet megszálló csapatok azonnali kivonását Magyarországról, új demokratikus választások tartását, egy szabad, független demokratikus Magyarországot. A megmozdulás és a tüntetés nem irányult az akkori rendszer megdöntésére, hanem csak olyan radikális reformok végrehajtását követelte, amelyek minden magyar állampolgárnak az
érdekét szolgálja. Mivel a Bem tér túl kicsi ahhoz, hogy ekkora tömeg elférjen, kiadták a jelszót, menjünk a Parlament elé és adjuk át a követeléseinket az illetékeseknek. Ekkor a tömeg oszladozni kezdett és elindult a Parlament felé.
Akkor még a Kossuth híd megvolt, ami a Pelement mellett ívelte át a Dunát és azon vonultak a tüntetők az Országházhoz a Kossuth térre. Ekkor már a Gorkij fasorból elindult csapat eloszlott a tömegben és kis csoportok maradtak csupán együtt. Amikor a Parlament elé értünk 5 óra felé járt az idő és a munkaidő végeztével hazafelé tartó emberek megálltak és érdeklődtek miért e sok ember együtt? Amikor megtudták, miről van szó egyre többen maradtak velünk. A
2-es villamos hamarosan leállt, mert a nagy tömeg miatt nem tudott közlekedni.
Hamarosan betöltötte az embertömeg az egész Kossuth teret. Rigmusok formájában tovább harsogtak a követelések, közben az ifjúság képviselői átnyújtották a 16 pontot a Parlamentben, majd Nagy Imrét követelték, hogy jöjjön és szóljon a néphez. Azért Nagy Imrét kérték, mert az akkori pártvezetésben Ő volt a leghumánusabb, amit az 1953-as miniszterelnöksége alatt már bizonyított.
az Országházban lévők minden eszközzel próbálták az időt húzni, hogy a tömeget kifárasszák és eloszlassák. Ennek egyik formája volt a lámpaoltás.
Október vége felé már hamarabb sötétedik így a közvilágítást is korábban, kapcsolják be. Itt azzal próbálkoztak, hogy eloltották az összes lámpát a Kossuth téren és sötét lett. A leleményes emberek mindjárt szellemesen reagáltak: összesodorták a Szabad nép lapjait, és meggyújtva magasra tartották
és kiabálták”Nem maradunk sötétben, nem maradunk sötétben!” Ennek kettős értelme volt: fizikai és szellemi, Az égő újságok egyrészt eloszlatták a fizikai sötétséget, ugyanakkor a sötét szellemi erőket elégettékA tömeg a hosszú várakozás ellenére sem oszlott szét, sőt szaporodott. Külön meg kell említenem egy jelenetet, amit ha emlékembe idézek ma is, megborzongat. Sinkovics Imre, aki akkor fiatal színész volt, a Parlament épületének egyik erkélyéről elszavalta a Nemzeti Dal-t. A hatalmas tömeg, melynek számát felbecsülni sem tudom, teljes csöndben hallgatta a szavalatot.
Amikor Sinkovics a refrainhez ért. ”A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, rabok tovább nem leszünk.” a hatalmas sokaság, mint egy vulkánkitörés kiáltotta, zúgva, hörögte együtt a szavalóval:”esküszünk, esküszünk rabok tovább, nem leszünk.”
Az amúgy is túlfűtött hangulatban ez a szavalat olaj volt a tűzre. Akkor úgy éreztem, hogy itt valami nagy, ünnepélyes, szent dolog történik, egy nagy fogadalomtétel a szabadság, az igazság a függetlenség felé.
Már 8 óra felé járt az idő (több mint 3 órás várakozás után) amikor Nagy Imre megjelent a Parlament erkélyén. Pillanatok alatt elcsendesedett mindenki. Megszólalt Nagy Imre: ”Kedves Elvtársak!” az akkor szokásos megszólítással Erre a nép egy hatalmas füttykoncerttel felelt. Nagy Imre újra kezdte:”Kedves Barátaim” – Síri csend lett. Eztán egy rövid beszédet mondott, főleg általánosságokat és igyekezett megnyugtatni a népet. Ekkor még nem tudta felmérni a helyzetet, de azt a jelenlévők számából is következtethette, hogy itt rendkívüli eseményről van szó. Már 8 óra elmúlt, amikor elterjedt a hír, hogy Gerő Ernő, Jugoszláviából akkor hazaérkezett miniszterelnök rendkívül uszító beszédet mondott a Rádióban. Mindenféle szedett – vedett csőcseléknek nevezte
a tüntetőket. Ez nagyon felbőszítette a tömeget és elkezdték kiáltozni:”Gyerünk a Rádióhoz!”. Az volt a cél, hogy olvassák be az ifjúság 16 pontját, mint a magyar nép követeléseit.
A sokaság, miután Nagy Imre befejezte rövid, megnyugtató szándékú beszédét, oszladozni kezdett. Három irányba és három céllal indultunk el. Az egyik csoport a Rádióhoz ment, hogy a 16 pontot olvassák be. A másik a Hősök tere felé, a Felvonulási térre, hogy a hatalmas, gyűlölt Sztálin szobrot, mint a diktatúra jelképét ledöntsék. A harmadik csoport, ebbe tartoztam én is a közeli Szikra nyomdába, igyekeztünk, hogy 1848 mintájára kinyomtassuk a 16 pontot
Odaérve a nyomda elé az ifjúság delegációja bement tárgyalni a nyomda vezetőivel.. Békésen rá akarták venni őket, hogy teljesítsék a kérést. Amikor ezt megtagadták a kérés, követeléssé vált és az utcán tolongó tömeg egyre harciasabb lett, fenyegetőzni kezdett, hogy betörik a kapu és erőszakkal lépnek fel. Hosszú alkudozás kezdődött, végül is engedtek a követelésnek és 11 óra után kezünkbe került a frissen kinyomtatott 16 pont.
Elindultam hazafelé a Teológiára, a Ráday utcába. A Kiskörúton (akkor Tanács körút) mentem, és amikor az Asztóriához értem egyre erősebben hallottam a lövöldözéseket, a géppisztolysorozatokat, Akkor így mondtam: „Felugattak a fegyverek.” A Nemzeti Múzeumnál sok ember tolongott és azt kiáltozták: „Az ÁVO-sok lőnek a Rádiónál” A lövöldözés egyre hevesebb lett. A Bródy Sándor utcába nem mentem be, mert veszélyesnek tartottam, meg nem is láttam sok értelmét. A Kálvin térre érve két felborított katonai teherautó égett
Többször hallottam a kiáltozást: ”Gyerünk a Lámpagyárba fegyverekért”. Azt is hallottam, hogy a rendőrök, nemcsak hogy sehol sem avatkoztak be, hanem
az őrsökön lévő fegyvereiket is átadták a felkelőknek. A Rádiónál történtekről csak másodlagosan hallottam, személyesen nem vo ltam ott. Mivel Szűcs Zoltán másodéves teológus társam ott volt és comblövést kapott és az István kórházba szállították.
Ekkor már egyre gyakrabban hallatszott a mentőautók sivító szirénája, ami arra a következtetésre juttatott, hogy sok a sebesült. Később ez fokozódott és a
Folytatva utamat hazafelé a Ráday utca és a Kálvin tér sarkán összefutottam néhány teológus társammal. Csodálkozva vettük észre, hogy egy 9 éves fiú kezében egy puska volt, ami majdnem akkora volt mint a gyerek maga. Elkértük tőle és hazavittük, majd a kazánházban elégettük. Éjjel 1 óra körül kerültem ágyba.
+
A nyugtalan éjszaka csöndjét fegyverropogás törte meg. Másnap október 24-e
volt. Reggelre a felkelők elfoglalták a Rádiót és hamarosan a Szabad Kossuth
Rádió jelentkezett, Addig komoly, gyászzenét sugároztak. A Szabad Kossuth Rádió bevallotta: „Hazudtunk reggel, hazudtunk este…” Reggel korán ébredtünk, talán az izgalom, a feszültség sem hagyott bennünket aludni. Mindenki izgatottan, egymás szavába vágva mondta el merre járt, mit tapasztalt. Riadtan fogadtuk a hírt, hogy Szűcs Zoli megsebesült és az István kórházba vitték.
Október 24-én még sokan elindultak dolgozni, de legtöbb helyen leállt a munka és a munkások is csatlakoztak felkelőkhöz. Több helyen kisebb nagyobb fegyveres csoportok alakultak, melyeket katonaviselt, tapasztaltabb emberek irányítottak.
Hozzánk a Teológia épületéhez a Corvin közi ill. a Práter utcai iskolában létesített parancsnokság volt közel. A harc először az ÁVO-sok ellen folyt
(Államvédelmi Osztag) akik a Rádiót, a Pártházat a Köztársaságtéren, és egyéb fontos középületet őrizték. Az ő segítségükre hívták be az orosz tankokat a közeli orosz laktanyákból, leginkább Tökölről, ahol fő bázisuk volt. Talán a megfélemlítés volt először a céljuk, mert konvojokban végig dübörögtek a Nagykörúton és jobbra, balra szinte vaktában lövöldöztek, általában oda ahonnan rájuk lőttek. A felkelők általában a legfelső emeleten helyezkedtek lőállásba és onnan tüzeltek. A fegyveresek között láttam munkából jött kalauznőt, akinek a nyakában még ott lógott a kalauztáska a géppisztollyal együtt. A harcok fokozódásával egyre több lett a sebesült, már nyitott platójú, vöröskeresztes zászlókkal jelölt teherautókkal végezték a betegszállítást, mert a mentőautók száma kevésnek bizonyult. A mentősök száma is kevés volt így önként jelentkező orvostanhallgatók fehér köpenyt vettek fel és a mentősökkel együtt fáradhatatlanul végezték az életmentés szolgálatát.

Az orvosokról, mentősökről, medikusokról külön tisztelettel kell megemlékezni, mert fáradhatatlanul dolgoztak a sebesültek ellátásában. A sebesültek száma növekedett, a mentők egyedül nem győzték már a munkát ellátni, mert kevés volt a mentőkocsi, a felsőbb éves medikusok önként jelentkeztek mentősnek és szállították a sérülteket a környező kórházakba. A sebészetei osztályok hamar telítődtek és alig tudták a betegeket elhelyezni, a folyosókra is kiszorultak.
A kórházak közül a Péterffy Sándor utcai kórház segített ekkor a legtöbbet, ők voltak viszonylag a legközelebb, de nemcsak szakmailag, de eszmeileg is nagyon a támogatták a forradalmat. Később ez az üldözések idején kellő megtorlásban kifejeződött.
+

A Rádió elfoglalásával a felkelők harca nem ért véget. A diktatórikus hatalom kiszolgálói kétségbeesett erőfeszítéseket tettek, hogy elfojtsák a nép spontán felkelését. A fegyveres harcot a Rádiónál az ÁVO-sok kezdték, amikor a Bródy Sándor utcában a tömegbe lőttek. Ekkor elszabadult a pokol, az események lavina- szerűen követték egymást. Fegyvert szereztek és osztottak szét az emberek között és futótűzként terjedt a harc, A Rádió elfoglalása után elkezdték keresni az ávósokat, akit elfogtak azzal kegyetlenül elbántak. A kommunista rendszer ezen katonái iparkodtak menekülni, civil ruhába öltöztek. hogy mentsék életüket. Már a barna félcipőt viselő emberek is gyanúba, veszélybe keveredtek, mert ez volt az ÁVO-sok egyenruhájának tartozéka.
A közlekedés megbénult, a villamosok, autóbuszok nem jártak, az utcákat törmelékek borították el. A Párt és a kormány vezetői által segítségül hívott szovjet harckocsik konvojban száguldoztak végig a Nagykörúton. és hevesen tüzeltek Mellékutcákba nem mentek be ekkor és inkább visszalőttek. A város több pontján harcálláspontot foglaltak el, így az Asztória szállónál is állt két tank. Az oroszul beszélő egyetemisták elmondták az orosz katonáknak, hogy itt népi felkelés van a zsarnok vezetők ellen és a felkelők a nép követeléseit, képviselik.

+Dr.Pap László dékánunk a Thököly úton lakott Mivel a közlekedés megbénult, gyalog jött be a Teológiára melegítő (mackó) nadrágban,turista bottal „felfegyverkezve”. Azonnal összehívta az ifjúságot és kérte, hogy számoljunk be az eseményekről. Meghallgatva a beszámolót,- közte Szűcs Zoltán sebesülését,- intézkedni kezdett. Mindenek előtt szigorúan korlátozta a
teológus ifjúság mozgását. A kijárási tilalom – melyet a kormány rendelt el – reggel 6 órától este 6 óráig tartott. Pap László dékán arra kért bennünket, hogy mindenki fegyelmezetten ehhez tartsa magát. Este 6 óra után nem szabad senkinek az épületen kívül tartózkodni.
Október 25.-én reggel megbízott engem, hogy adjak fel egy táviratot az Elnöki Tanács elnökének, melyben a Magyarországi Református Egyház nevében tiltakozását fejezi ki a vérontás miatt, és határozott fellépést kér a rend és a nyugalom helyreállítására. Elindultam postahivatalt keresni, de sorra zárva találtam valamennyit. A Váci utcában egy felvonuló, tüntető csapattal találkoztam, akik a Parlament elé vonultak nagy lelkesedéssel, nemzeti színű zászlóval az élen. A lelkesedés engem is, magával ragadott vonultam én is velük. Sugárzó öröm ült az arcokon, valami kimondhatatlan közösségi érzés volt az emberekben. Ilyen összefogást, együttérzést, szolidaritást nem tudtam elképzelni sem. Akkor egy ellenséget láttak csupán, a diktatúra kiszolgálóit.
Visszatérve a megbízatásomra egy darabig vonultam a tüntetőkkel, de megszólalt a lelkiismeretem, hogy nekem feladatom van fel kell adnom a táviratot és ez fontosabb mindennél, emiatt nem vonulhatok velük a Parlament elé, hanem keresnem kell egy nyitott postahivatalt. Mint később kiderült, ez a felvonuló csapat kapta azt a sortüzet a Parlament előtt, aminek nagyon sok halálos áldozata volt. Ki tudja mi történik, ha végig megyek velük? Isten megóvott ettől a veszedelemtől.
A táviratot nem sikerült feladnom, mert nem találtam nyitott postahivatalt. Mellékutcákon, a csendesebb, csatazajtól mentes utcákon mentem vissza a Teológiára. Pap László dékán igyekezett az ifjúságot bent tartani az épületben, nehogy valakinek megint baja essen. Ez nem nagyon sikerült, mert mindenki kíváncsi volt mi történik a Teológia falain kívül. Valamilyen indokkal kimentünk napközben az épületből és mi is a bámészkodó tömeggel együtt figyeltük, amint az orosz tankok hullámokban jöttek és lövöldöztek, végig száguldva a Nagykörúton az Üllői úton. Általában csak a főútvonalakon maradtak, mellékutcákba nem mertek bemenni, mert féltek, hogy elakadnak. A tetőkön és a legfelső emeleteken lévő felkelők onnan tüzeltek és dobálták le a Molotov koktélokat, eddig számomra ismeretlen, de nagyon hatásos fegyvert. Üvegekbe benzint töltöttek, ledugaszolták egy benzines ruhadarabbal együtt, majd meggyújtva rádobták a harckocsi hátsó részére. Az összetört üvegből szétfolyt a benzin és lángra lobbant, így égve bejutott a motorhoz és a tank teljesen kiégett, a benne lévő katonák kormos képpel ugráltak ki az égő járműből, amikor is a felkelők tüzet nyitottak rájuk. Szörnyű látvány volt. A kiégett harckocsik akadályozták a többiek mozgását ezért az éj leple alatt elvontatták azokat,

Az érdeklődés mindenkit az utcára vonzott. Tele volt a Nagykörút emberekkel. Az orosz tankok hullámszerű, szakaszos érkezésekor betódultak
Kapualjakba, a házak udvaraira, és amikor elvonultak a harckocsik, akkor újra előmerészkedtek és sétáltak, bámészkodtak tovább.
Közben az állami vezetésben is változás állt be. Nagy Imre lett a miniszterelnök, aki a rendkívüli helyzetet próbálta konszolidálni, a harcokat, a vérengzést megállítani . Az orosz csapatokat kivonták Budapestről, s amint az később kiderült azokat az egységeket Magyarországról is, mivel nem voltak már elég megbízhatóak, „lepaktáltak” a felkelőkkel, harci szellemük nem volt kielégítő, így a moszkvai vezetés úgy döntött, jobb, ha visszahívják őket.

+

Mi a Teológián az állami vezetés dolgairól, és a politikai élet eseményeiről csak a rádióból értesültünk. Pap László dékán úr ég az éjszakát is bent töltötte az intézményben, hogy „fiait” megvédje és visszatartsa esetleges atrocitásoktól. Elég volt Szűcs Zoli sebesülése (comblövés), nem akarta, hogy kíváncsiskodásból, felelőtlenségből további baj származzék. Engem azzal bízott meg, hogy a portási teendőket és a portaügyeletet vegyem át, mert Kiss Dezső bácsi (Kiss Roland a Zsinat világi elnökének a testvére) aki korából és betegségei miatt nem volt teljes értékű, illetve nem tudta már ellátni a teendőket különös tekintettel a rendkívüli helyzetre.
A portán felügyelni kellett mind a személy, mind a teherforgalmat, így a portán szolgálatot teljesítő tudta nélkül nem lehetett közlekedni. Az információ a telefonon és a két állandóan bekapcsolt rádión keresztül érkezett, no meg a személyes látogatóktól. A két rádió közül az egyik a budapesti Kossuth rádió, a másik pedig a Szabad Európa ill. a BBC és az Amerika Hangja. A Szabad Európa rádió teljesen tájékozott volt az eseményekről szinte helyszíni tudósítást adott, de uszító biztatásai, mint később kiderült, teljesen hiteltelenek voltak. A Dékán úrtól azt az utasítást kaptam, hogy a kaput szigorúan zárva kell tartani, és ne engedjünk be fegyverrel senkit. Felkelők is csak fegyver nélkül léphetnek be, és meleg élelmet, meleg pihenőhelyet kell számukra biztosítani a hidegre fordult időjárásra való tekintettel. Nekünk teljesen semlegesnek kell maradnunk – mondta – és a keresztyén lelkületet és szolgálatot kell gyakorolnunk mindenki felé. Még ha ÁVO-s menekülne ide biztonságát garantálnunk, kell. Tekintsük úgy, mintha a Teológia épületén svájci zászló lengene. Az utca emberének a magatartása különös változáson ment keresztül. Mindenki nagyon testvériesen segítőkész volt és arra törekedett, hogy az értékeket megóvja. A betört kirakatokban lévő dolgokat a (illatszerbolt, ékszerész üzlet) lepedőbe csomagolva adták le a házmesternél. . Magam is a

Film Múzeummal szemben az akkori Tanács körúton (ma Károly körút) lévő
bútorüzlet betört kirakatán bebújva egy ismeretlen férfival hordtuk be az üzlet belsejébe a kirakatban lévő, akkoriban divatos hálószoba tükröket, nehogy összetörjenek. Ez nem egyedi jelenség volt, hanem ez volt a közszellem, megmutatva a forradalom tisztaságát, bármennyire igyekeznek azt beszennyezni. Ez elsősorban a november 4-i időszakra vonatkozik.

+

A fenséges, dicsőséges, szabad 10 napról nem tudok naponkénti eseményekről beszámolni, mert összefolynak a napok, annyit el tudok mondani, hogy csodálatos volt. Hálát adok Istennek, és akkor is hálát adtam, hogy ezt a csodálatos eseményt megértem, és átéltem. Már október 23-án este éreztük, hogy történelmi időket élünk, mely egykor arany betűkkel kerül be a magyar történelembe, és hogy felhívjuk a világ figyelmét a magyarság hősiességére és a szabadság utáni vágyára. Az az őszinte lelkesedés mely fűtötte az embereket, fiatalt, öreget, fegyveres harcost, békés polgárt, az leírhatatlan.
Az egyházon belül is jelentős kezdeményezések történtek. Pap László dékánunk nemcsak a teológus ifjúságra, mint fiaira felügyelt, hanem mint a Dunamelléki Egyházkerület főjegyzője a beteg Bereczky Albert püspök teendőit is ellátta. Ez különösen nehéz feladat volt, mert a lelkészek körében egyre markánsabban fogalmazódott meg a változás, változtatás igénye, a Református Egyház vezetőinek leváltása, Zsinat – Konvent vezetőségétől lefelé mindazokra vonatkoztatva, akik hűségesen kiszolgálták az akkori rendszert. Megalakult az Országos Intézőbizottság, mely azt a célt tűzte ki maga elé, hogy elősegítse a Magyarországi Református Egyház teljes megújulását. Mi teológusok ebben nem vettünk részt, hanem csak figyeltük a „nagyok” buzgó tevékenységét.
+
A harcok egyre erősödtek és ennek következményeként egyre több volt a sebesült és a halott. A sebesülteket a mentősök igyekeztek ellátni, később számuk és a mentőautók száma is kesédnek bizonyult. Kénytelenek voltak jobb híján nyitott platójú Csepel teherautókon szálítani a sérülteket melyre vöröskeresztes zászlót tűztek ki. Ezzel is visszaélések történtek, mert ezeket, a vöröskeresztes kocsikat is tűz alá vették.

A kórházak közül a Klinikák, a Szent István kórház mellett A Péterffy Sándor utcai kórház vállalt sok sebesültet, nem csupán szakmai felelősségből, hanem a forradalom iránti elkötelezettségből. Az orvosok és az ápolók fáradhatatlanul dolgoztak, szinte pihenés nélkül. A sok sebesült, a sok műtét nagymennyiségű vért igényelt. Véradásra szólítottak fel mindenkit. Mi teológusok sem kívántunk ebből kimaradni. Pap László dékán nem engedte el a 10-15 főből álló önkéntes véradó csoportot egyedül, hanem azt mondta: velünk jön.
Október vége elé már viszonylag korán sötétedik, így mire értünk jött egy teherautó már beesteledett. A teherautó üres platójára kapaszkodunk föl. Indulás előtt a Dékán úr megkérdezte, hogy nincs-e valakinél valami kés, vagy valami harci eszköz, esetleg fegyver. Nemleges válaszunk után elindultunk. Alig értünk a Ráday utca végére, a Kálvin térnél orosz katonák állítottak meg és mindenkit leszállítottak a teherautóról. Sorba állítottak bennünket egymás mellé és megkezdődött az alapos motozás. Elég izgalmas volt, amíg végig motoztak bennünket egyenként. Különös érzés volt mindannyiunk számára, hogy élesre töltött fegyverek előtt állunk. Valószínűleg tudták, hogy az ifjúságnak döntő szerepe volt a forradalom elindításában, így a fiatalokra fokozottan felfigyeltek. Mikor befejeződött a motozás és semmit nem találtak, utunkra engedtek bennünket.
A Péterffy Sándor utcai kórházban óriási nyüzsgés, lázas munka folyt. Nagyon sok volt a sebesült, a folyosók is tele voltak ágyakkal. Az orvosok és ápolók helytállása bámulatra méltó volt. Őszinte lelkesedéssel, szinte megállás és pihenés nélkül végezték felelősségteljes munkájukat. A véradásra nekünk várnunk kellett, mert sok sürgősebb teendő akadt. Jó későn került sor a véradásra, ami belenyúlt az éjszakába, így mikor végeztünk, azt tanácsolták, várjuk meg a reggelt, mert akkor biztonságosabb hazamenni. Az éjszakát ott töltöttük a kórházban, ahol épen talpalatnyi helyet találtunk magunknak.
+
Lassan elcsöndesedett a város, a fegyver zaja alább hagyott, csak itt – ott hallatszott egy-egy lövés. A harcok szüneteltek, az oroszok nagy részét visszavonták, de felügyeletet gyakoroltak, harckocsikkal járőröztek, ellenőrizve, hogy a tűzszünetet és az életbelépett kijárási tilalmat tartsák be A budapestiek fellélegeztek, „győztünk”, „győzött a forradalom” – hangzott mindenfelé. A rádióból megtudtuk, új kormány alakult Nagy Imre vezetésével. Tárgyaltak az ifjúság képviselőivel. Figyelembe vették azokat a követeléseket,
amiket az ifjúság a 16 pontban megfogalmazott. Nagy reménység és boldogság töltött el mindenkit. Szabadnak függetlennek éreztük magunkat, Azt gondoltuk, itt a cselekvés ideje, eddig a fegyveres harcosok vívták a maguk harcát, most nekünk a békés újrakezdést kell munkálnunk.
+
Október 28-a vasárnap ünnepi istentisztelet volt a Kálvin téren és Ravasz László püspök úr prédikált. Bíztató üzenet hangzott el mindenki számára. Olyan csodálatosan ünnepélyes volt minden, talán még az október végi bágyadt napsugár is szebben ragyogott. Valamennyien ünneplőben vettünk részt az istentiszteleten ezzel is mintegy kifejezve örömteli érzéseinket. Magócsi Pista bejelentette, hogy Herczegh Lajossal (másodéves teológus volt) elmennek az István kórházba meglátogatni a Rádiónál megsebesült Szűcs Zoltán társunkat.
Pap László engedélyezte a hallgatók számára, hogy napközben kimenjenek, csak az volt az utasítás, hogy az érvényben lévő kijárási tilalomra való tekintettel, is este 18-től reggel 6 óráig lehet csak az épületen kívül tartózkodni.
Amint már korábban említettem a dékán megbízásából a portán teljesítettem szolgálatot. Elég nagy volt a mozgás, jövés – menés, így nem tűnt fel, hogy Magócsi Pista és Hercegh Lali nem érkeztek haza a kijárási tilalom kezdetéig.
Este már veszélyes volt az utcán tartózkodni, mert a járőröző orosz tankok, a mozgásra, ha észrevették, tüzeltek. Így történt meg az a szomorú eset, hogy a velünk szemben lévő ház erkélyére kijött egy lakó, két gyermek édesapja, és az arra járőröző harckocsi tüzet nyitott rá, a férfi azonnal meghalt. A Teológia udvarában temettük el ideiglenesen, mint a többi elhunytat is, mert a temetkezési vállalat nem tudta eltemetni azokban a napokban. Számunkra ez a haláleset figyelmeztetés volt, hogy vegyük komolyan a kint tartózkodást, a kijárási tilalmat, mert veszélynek vagyunk kitéve. Így múlt el a vasárnap október 28-a.


Október 29.
Délelőtt a portán csöngött a telefon és a dékánunk fia ifjabb Pap László jelentkezett a Rókus kórházból. Ő ugyanis az Orvosi Egyetemre jelentkezett, de „osztályidegen”-ként nem vették fel , így beteg szállítóként dolgozott a kórházban. Ő telefonált és egy megrendítő hírt mondott: Magócsi Pistát tegnap este térdlövéssel vitték be a Rókus kórházba. Mindkét térdénél ellőtték a lábát. Beszélt vele Pap Laci, még mielőtt műtötték volna és Pista csak azt hajtogatta: „Mit fog szólni a Chef?”(A Chef Dr.Pap László dékán volt,) Ekkor derült ki, hogy Herczegh Lajosról beszél, aki miatta halt meg, mert Ő hívta magával a kórházi látogatásra.
Majdnem elejtettem a telefonkagylót. Többen tartózkodtak akkor a portán és mondhatom mindenkinek elállt a lélegzete, szinte megfagyott körülöttünk a levegő. Azonnal jelentettem a dékán úrnak, aki nyugalomra intett bennünket.
Hamarosan megtudtuk, hogy mi is történt. A két fiú elment Szűcs Zolit meglátogatni az István kórházba. A látogatás kissé elhúzódott, igyekeztek hazafelé. Mivel közlekedés nem volt, gyalog tették meg az utat. Talán még időben haza is értek volna, de 6 óra felé a Ráday utcában találkoztak három asszonnyal, akik féltek hazamenni a szomszédos Lónyai utcába. A két lovagias fiatalember, Magócsi és Herczegh felajánlották a hölgyeknek, hogy haza kísérik őket, Lónyai utca 41.-be. Ezt a szolgálatot elvégezték. Már indultak volna hazafelé, amikor egy orosz tank a Boráros téren, észrevehette őket és tüzet nyitott rájuk. Herczegh Lajost szíven lőtték, így ő azonnal meghalt. Magócsi Istvánnak a térdénél lőtték el a lábait.
Nehéz azt a nyomasztó érzést leírni, ami erre, hírre eltöltött bennünket. Mindenki lehorgasztott fejjel, szótlanul járt – kelt. Alig tudtuk feldolgozni két társunk, testvérünk elvesztését. Dékán úr intézkedett. Magócsi Pistát szülei haza szállítatták Monorra és ott helyezték végső nyugalomba. Herczegh Lajost a Teológia udvarán temettük el. A gyászszertartáson Pap László dékán hirdette a vigasztalás igéit. Mindannyian megrendülve, könnyes szemekkel hallgattuk a prédikációt, ami nem csupán búcsúztató volt, hanem biztatás és reménykeltés, hogy bízzunk Istenben és a jövőben
Nagyon nehéz leírni azt az érzést, ami eltöltötte szívünket a szertartás alatt. Szinte hihetetlen volt számunkra, két társunk elvesztése. Különösen Magócsi István esete gondolkodtatott el, mintha a lelkiismeret furdalás késztette volna ő a halálba, amiért Herczegh Lajost magával vitte a kórházba.
Ifj.Pap László elmondta, hogy a Rókus kórház sebészei és maga Pommersheim professzor is, aki operálta értetlenül álltak az eset mellett, mert orvosilag minden sikeres volt, de a beteg mégis meghalt. Talán a lelkiismeret vádolta, amikor mindig csak azt mondta:”Mit fog szólni a Chef?”

Október 30.
Körülöttünk zajlottak az élet. Állandóan figyelemmel kísértük az eseményeket a két rádión keresztül. Nagy Imre arra törekedett, hogy a nyugalom, a rend helyreálljon, és lehetőség szerint teljesüljenek a 16 pontban megfogalmazott követelések. Felhívta a dolgozókat, hogy vegyék fel a munkát, térjen vissza az élet a megszokott medrébe. Nagy hirtelen feléledtek a legkülönfélébb pártok, és előjöttek a homályból azok a személyek is, akiket a kommunista rendszer nemkívánatosnak minősített. Egészen szélsőséges irányzatok is hallattak magukról.
Az egyházon belül is a teljes megújulás, a vezetők leváltása, volt napirenden. Papi gyűléseken tárgyalták, hogy mi a teendő. A missziói munka helyreállítása, a hitoktatás beindítása, a falusi gyülekezetek megerősítése, az ifjúsági és gyermekmunka újraindítása. Ezek az egyházi szolgálatok vagy tiltottak voltak vagy alig működtek.

A fegyverek elcsendesedésével megmozdultak az emberek, mindenki tenni akart valamit. Budapesten a forradalmi eseményeket két részre lehet osztani, ez
vidékem nem volt érzékelhető, mert oda a hírek késve érkeztek és a dolgok alakulását a helyi viszonyok határozták meg. A budapesti események október 23-án este kezdődtek a Parlament előtti tüntetéssel, amely a Rádiónál fegyveres harcba torkollott, előbb az AVO-sok, majd a szovjet harckocsik ellen. Ez csak 2 – 3 napig tartott. Ezután a fegyvernyugvás csöndje borította be a várost. Csupán itt – ott lehetett lövéseket hallani, de ez már nem zavarta a napközbeni nagy nyüzsgést és mozgást. Este ugyanis kijárási tilalom volt. A harcok elcsendesedésével Pap László a vidéki hallgatókat hazaengedte, mert a Teológia konyhája, a konviktus nem működött és a fűtéssel is takarékoskodni kellett. Kevés hallgató maradt az internátusban. A visszamaradottak valamilyen elfoglaltság miatt maradtak a Teológián. A tanítás természetesen szünetelt.
Az embereket boldog öröm töltötte el. Tárgyalások folytak a kormány és a szovjetparancsnokság között, a szovjet csapatok Magyarországról való teljes kivonásáról. (Ekkor Budapestről már kivonták a tankokat, csak járőrözésre, a rend felügyeletére maradt néhány.) Október 28-át követő héten Pap László intézkedése nyomán hamarosan két teherautó érkezett Bécsből a Teológiára élelmiszerrel és ruhaneművel megrakottan. Tejpor, sajt, konzervek, csokoládé, takarók, bálaszámra meleg ruha. A rakomány egy részét a Lónyai utcai gimnázium pincéjében helyeztük el, mert a teológia épületében nem volt hely.
Az élelmiszerek kiosztására csak később került sor,a környék rászoruló lakóinak, a kisgyerekes anyáknak, az időseknek. A Teológia konyhájának volt egy kis négykerekű bevásárló kocsija, amivel a csarnokban vásárolt termékeket szállították a konyhának. Ezzel vittük az élelmiszer adományokat a távolabbi helyekre. Néhány rakománnyal a felkelők Práter utcai főhadiszállására is vittünk a fegyvereseknek, akik hősiesen kitartottak napokig a harcban. Ők ebben az időben, készültségben voltak, de mindenkinek volt lehetősége hazamenni, tisztálkodni, ruhát cserélni. Egyet nem hagytak el soha a fegyverüket. Legtöbbjük, az otthoni tisztálkodás után újra elfoglalta őrhelyét.

Meg kell emlékeznünk arról, hogy udvarunkban három sírhalom volt. Az első sírban, a szemközti házban lakó kétgyermekes apa nyugodott. Ezt az embert a Ráday utcában járőröző szovjet harckocsi gépágyúja ölte meg. A Teológia főkapuja üvegbetétes volt, így átlátszó. Az állandóan zárva tartott kapu üvegablakán leskelődtünk ki az utcára. Egyszer én is ott álltam leskelődni,
amikor egy szovjet harckocsi pont a kapuval szemben állt meg és forgatta a tornyát. Én a falhoz lapultam amennyire tudtam, mozdulatlanul, nehogy észrevegyenek és odalőjenek. Ekkor szerettem volna kis egér lenni, hogy elfuthassak az ablakos kaputól, mert féltem, gondolva a szemben lakó férfi tragédiájára.
A második sírhalom Herczegh Lajosé volt, kinek temetéséről már korábban beszámoltam. Valahányszor magam elé idézem emlékét, tiszta tekintete, csöndes, szerény személyisége jelenik meg előttem, mint életkép és fájdalmas emlékként a holtteste, amit a temetéséig a garázsban helyeztünk el, mellén a feketéllő lyukkal. Fájdalmasan szomorú emlékkép maradt ez bennem. A harmadik sírdomb egy fiatal leányé volt, Döbrössy Lajos lelkipásztor Lajos fiának a menyasszonya, mindketten medikusok voltak. Ő a november 4-i harcok során vesztette életét ,mikor sebesülteket akart menteni a borzalmas tűzharc közben. Megrendítő események voltak ezek.

Október 31.
A reformáció ünnepe, október 31, szerdára esett. A protestáns templomokban megszólaló harangok a hétköznapot is ünnepnappá tették, az ünnepet teljesen fellelkesítette, gazdagabbá tette a forradalom. Boldogan, felszabadultan ünnepeltek a gyülekezetek. Mi teológusok a Kálvin téri alkalmon vettünk részt. Úgy éreztük, hogy a forradalom győzelme az egyházunk megújulását, egy újabb Reformációt jelent. Ilyen címen egy újság is megjelent a REFORMÁCIÓ, főszerkesztője: Dr.Ravasz László, szerkesztője Dr.Gyökössy Endre volt. Ez a hetilap lett volna hivatva, Az Út című, az akkori igényeknek megfelelően a Kommunista Pártot és a kormányt kiszolgáló, kétes értékű hetilapot felváltani. Sajnos a tragikus események miatt csak egy szám jelent
meg belőle. Az újságban megemlékezést közöltek a két hősi halottunkról, a teológusok mentős szolgálatáról. Leközölték Dr.Ravasz László és Dr.Pap László rádióban elhangzott nyilatkozatait. Beszámoló jelent meg a Kálvin téri reformációi emlékünnepély szűk körű megtartásáról, amit egy hirtelen kirobbant lövöldözés zavart meg.
A közéletben is biztató jelek voltak, Úgy hallottuk eredménye tárgyalások folynak a szovjetekkel a csapatkivonásokról, a Varsói Szerződésből való kilépésünkről, Magyarország semlegességéről Ausztria mintájára. A közhangulat jó lett, mindenki derűs optimizmussal tekintett a jövő felé. A falu megmozdult. Most amikor a fegyverek elhallgattak, megindultak az élelmiszer
szállítmányok Budapestre. Számtalan teherautót lehetett látni Budapest utcáin, amikről libát, kacsát, csirkét, lisztet, szalonnát osztottak a főváros lakóinak. Ezt
az áldozatkészséget az váltotta ki, hogy az ifjúság követeléseiben nagy hangsúlyt kapott a falusi emberek életét nyomorgató kötelező beszolgáltatások eltörlése, a Termelőszövetkezeti Mozgalom erőszakos szervezésének leállítása.

Budapesten az októberi eseményeket kétfegyveres időszakaszra (félidőre) lehet osztani – amint ezt már korábban is említetem – az első a Rádiónál kitört lövöldözéssel kezdődött október 23.án és 27-ig tartott., a második november 4én kezdődött és nagyjából 3-4 napi tartott, az utóvédharcokat nem számítva. A két fegyveres időszak között mindenki tervezgette a jövőt, szervezkedett mozgolódott. Sok a feledés homályába süllyedt egyesület éledt ujjá. Előfordultak szélsőséges szervezkedések is, de nem ez volt a jellemző.
A régi egyházi vezetés háttérbe szorult, majd benyújtotta lemondását. Azt mondták – ezt csak hallomásból tudom – hogy a Konventen (zsinati Iroda)
megalakult egy „Forradalmi Bizottság” és nem engedték a régi vezetőket bemenni, saját hatáskörükben intézkedtek. Ex – lex állapot alakult ki. A régi vezetők már nem, az újak még nem tudtak intézkedni törvényes felhatalmazás nélkül. Kevés volt az idő, hogy a gyülekezetekig leható központi konventi (zsinati) intézkedések történjenek.
A Dunamelléki Egyházkerület püspöke, Bereczky Albert augusztusban agyvérzést kapott és azóta betegállományban volt, az ügyeket Dr.Pap László egyházkerületi főjegyző a Teológia dékánja intézte. Megalakult az Országos Intéző Bizottság, mely az Egyház ujjászervezését volt hivatott munkálni. Az egyházkerület lelkészei összejövetelükön lemondásra szólították fel a püspököt.
A család ezt zaklatásnak vette, ugyanakkor Bereczky Albert egészségi állapota nem tette lehetővé, hogy ezekben a rendkívüli időkben elláthassa feladatát.
Határozott és döntő intézkedések váltak szükségessé, amiket csak a törvényesen megválasztott tisztségviselők tehettek meg.


Péter János debreceni püspök a Tiszántúli (akkor Tiszavidéki) Egyházkerület Közgyűlésén panaszolta, hogy nem engedték be a Konvent (Zsinati Iroda)
épületébe sem. Ő aki leghűségesebben kiszolgálta a kommunista rendszert méltatlankodva tiltakozott a diszkrimináció ellen. (Róla csak néhány mondatban:1944-45-ben a Bethesda Kórház és Diakonissza Otthon lelkésze volt. Hamarosan bekapcsolódott a politikai életbe. 1946-tól a Magyar Köztársaság kikiáltásától az első köztársasági elnök,Tildy Zoltán titkára, akinek veje Csolnoky Viktor, az ő rábeszélésére jött haza Egyiptomból, akit hamarosan elítéltek és kivégeztek. 1948-tól Révész Imre után a Tiszántúli egyházkerület püspöke. A forradalom következtében helyzete lehetetlenné vált, lemondott.
A közgyülésen, amikor bejelentette lemondását ,azt is közölte, hogy a „sötétbe ugrik”. Ez az ugrás nagyon jól sikerült, a Kultúrkapcsolatok Intézetének lett az igazgatója – ami hírszerző központként működött, – majd 15 évig a Kádár rendszer külügyminisztere volt)

November 1-én nemcsak a temetőkben gyulladtak ki a gyertyák, hanem a lakások ablakaiban is gyászolva a sok elesett fiatalt. Sok pesti ház udvarán voltak sírhalmok, ahova ideiglenesen temették el a halottakat, Csöndes szomorúsággal hajtott fejet mindenki az elhunytak emléke előtt abban a reményben, hogy a kiontott vér, a súlyos áldozatok meghozzák azt az eredményt, ami a szabad, független, semleges Magyarországot jelenti. A katolikus Mindenszentek, majd a halottak napi megemlékezéseket nagyon élővé és közelivé hozták a most elhunyt hősi halottak emléke. A rádió jó híreket közölt: biztatóan haladnak előre a tárgyalások. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa is foglalkozik a magyar kérdéssel. A kormány intézkedéseket tesz Budapest
lakósságának megfelelő ellátásáról. Azokra a hírekre, amik a vasutasoktól származtak, hogy Csapnál rendkívüli csapatmozgás van, özönlenek be a szovjet szerelvények tankokkal megrakva, nem nagyon figyeltünk oda. Eltöltött bennünket a szabadság részegítő gondolata. A hűvösre fordult idő ellenére
Budapesten sütött a nap, a fegyverropogás, harci zaj elnémult és kezdett az élet a rendes kerékvágásába kerülni. Teherautókat indítottak Bécsbe, hogy a sok összegyűlt segélycsomagokat Budapestre szállítsák. Többen jelentkeztünk kocsikísérőnek itt előnyt jelentett, a nyelvtudás. Az első konvoj november 1.én elindult, azzal ment többek között Farkas Sándor évfolyamt

vissza a címlapra
  • Címkék:
  • '56

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.