A Zidane, a csodalény című írás a Le Figaro című párizsi napilap hétvégi számában érdekes anekdotákon keresztül mutatja be, hogyan vált a visszahúzódó játékos néhány év alatt a labdarúgóvilág igazi irányító alakjává, akit a dicsőség és az elismerés egyáltalán nem változtatott meg.
A szaksajtó szerint Zidane a brazilok elleni negyeddöntőben élete egyik legtökéletesebb meccsét játszotta, amivel ő maga is tisztában volt. A francia csapat mágusa azonban először nem honfitársaival ünnepelt, hanem a brazilok öltözőjébe sietett, hogy a barátait Ronaldót és Roberto Carlost vigasztalja, akikkel a Real Madridban együtt játszanak.
A 18 éves kora óta feleségével élő négygyermekes családapának egyetlen nagy emberi hibája van, a büszkesége, amely viszont lehetővé tette számára, hogy a csúcson, a világbajnoki döntőjében fejezze be karrierjét. A 2004-es Eb után csak azért jelentette be a válogatottól való visszavonulását, mert Raymond Domenech szövetségi kapitány nem marasztalta eléggé.
“Nekünk van egy Zidane-unk”
Kezdetben azonban annyira félénk volt Zizou, hogy kizárólag a pályán lehetett néha a hangját hallani. Első válogatott mérkőzése előtt 1994-ben nem is mert elmenni a játékosok megbeszélésre, mert úgy gondolta, hogy neki ott nincs helye. Csapattársa, Eric Cantona hívta fel telefonon, hogy hol van már, s ő rohanva szedte a lépcsőfokokat, hogy odaérjen.
Az 1998-as világbajnokságon és a 2000-es Európa-bajnokságon Zidane még csak a válogatott legtehetségesebb szólistája volt. A 2006-os vb-n – már csapatkapitányként – az 1998-as és 2000-es francia csapatszellemet, a szolidaritást és a féltékenység nélküliséget hozta fel példaként csapattársainak. A meccsek előtt pedig igazi vezetőként mindig szólt egy-két biztató szót a többiekhez.
Willy Sagnol, a francia válogatott hátvédje szerint az olaszok és a franciák egyformán esélyesek a döntőben a győzelemre, s a különbség csak annyi, hogy “nekünk van egy Zidane-unk”. Éric Abidal pedig elmondta: kezdő játékosként Zidane adott neki álmokat, ami azóta is folytatódik.