Napjainkban a világ energiaigényének több mint felét a vészesen csökkenő mennyiségű és dráguló olajjal elégítjük ki. Bizonyos becslések szerint a 2015-re tett kitermelési csúcs után az olajkorszak 30-40 éven belül leáldozik.
De mialatt a mikorról szóló vita folyik, és egyes országok, még inkább óriáscégek dollármilliárdos profitra tesznek szert az olajüzleten, több – a hagyományos energia-gazdaságban megnövekedett – mamutcég izgalmas kalandozásokat tesz a megújuló energiákat hasznosító technológiák világába és napenergia, szélenergia, geotermia projektekbe fektetnek be dollár százmilliókat.
A Shell – olajipari óriás létére – már több mint 20 éve foglalkozik a megújuló technológiákkal, és a világ legnagyobb napelem-gyártójává nőtt. A 2004-ben telepített, több mint 1200 MW-nyi napelem-kapacitásból 800-at a Shell állított elő. Az eredetileg szintén az Egyesült Királysághoz köthető BP hasonlóan az élbolyba tartozik, kicsit szerényebb, 90 MW-nyi napcella gyártásával, ugyanakkor büszkén hirdeti, hogy az USA-ban, Spanyolországban, Ausztráliában, Indiában működő gyárai 2006-ra már 200 MW-nyi napelemet fognak előállítani, és 2005-ben legalább a tavalyi 400 millió dolláros bevételt fogják hozni. Persze azért nem kell még elbúcsúznunk az üzemanyagtöltő állomásoktól, és a Forma 1-től.
A megújulók nem válhatnak még fő bevételi forrássá, de másra jók. Ahogy az egyszerű áruértékesítéstől egyre inkább eltolódunk a márkanév eladása felé, a fogyasztókért folytatott harcban – a világ gazdagabbiknak mondott felén – egyre fontosabb eszközzé válik a környezeti és szociális felelősség hangsúlyozása, persze az olajüzlet veszélyeztetése nélkül. Nem véletlen, hogy mind a két említett cég Németországban építette fel legnagyobb naperőművét. A Shell Lipcsében telepített egy 33 ezer háztartás villamosenergia-szükségletét fedező naperőművet, melyet 2005-ben háromszorosára bővít, míg a BP Merseburgban húzott fel egy 4 MW-osat, azután, hogy a müncheni repülőtér 2-es terminálját napcellákkal borította be még 2002-ben. De a BP esetén említhetnénk a Hongkongtól nem messze, Shenzhenben található kertészeti és virágvásárcsarnok tetejét borító 1 MW-os naperőművet, vagy a sivatagos területen fekvő kaliforniai Vellejo város életét megkönnyítő napelemes vízpumpát.
A fő „vadászterület” azonban a fejlődő világ, ahol hatalmas piacot – és talán segélyek formájában külső forrást (sic!) – képez az a nagyjából 2 milliárd ember, aki nem jut áramhoz. A kínai, Fülöp-szigeteki, indiai, Srí Lanka-i kormányokkal kötött szerződések segítségével így vált a Shell a háztartási napelemrendszerek legnagyobb értékesítőjévé a világon. Pusztán az elmúlt négy évben 100 ezer egységet értékesített ily módon! Ismét kerülve a konfliktust a nagy hálózatokkal és nagy erőművekkel, és kifejezetten az elmaradott vidékekre koncentrálva: a kínai csodától messze fekvő Xinjiang tartományban, Belső-Mongóliában és Tibetben összesen 78 000 háztartásban jelent meg a Shell napcelláinak segítségével a villanyáram. Noha a kínai gazdaság energiaigénye óriási ütemben nő, tudjuk, hogy ingyenebéd nincsen. Ezen beruházások fontos pillére a kínai állammal kötött szerződés, melynek értéke 2004-ben 2,7, míg 2005-ben újabb 1,28 millió euró. Ezekkel együtt a megújulók területén világszerte tevékenykedő, nagyjából 9 ezer Shell-alkalmazott 2000 óta összesen mintegy 700 millió dollárnyi befektetésen dolgozott, így jelentősen hozzájárult a napelemek terjedéséhez, hiszen az elmúlt 5 év alatt megötszöröződött a világon beépített PV kapacitása, miközben az előállítási költségek közel a negyedére csökkentek.
A Nyugat-Európában már mindennapos látványnak számító, környezetbarát szélfarmok nyújtotta befektetési és gyors haszonszerzési lehetőség sem hagyta hidegen az olajcégeket. A kagylós cég a szélturbinák gyártásában világelső Dániában készül PR-fogásnál azért nagyobb volumenű dobásra. A Shell WindEnergy egy 108 MW beépített kapacitású, 36 turbinából álló szélfarmba száll be. A több mint 200 millió eurós beruházás már 2006-tól termeli az áramot a dán partok közelében, és így a Shell szélkapacitásai a tekintélyes 740 MW-ot fogják elérni. Ezzel együtt előrehaladott tárgyalások folynak a német E.ON, a Shell és a brit kormány között egy körülbelül 750 ezer háztartást árammal ellátó, 1000 MW-os tengeri szélfarm építéséről az angol partok közelében. A térségben maradva, az állandó északi-tengeri szelet hasznosítja az a Rotterdam közelében épült 22,5 MW-os szélfarm is, amelybe a BP fektetett be.
Mi készteti a Shellt vagy a BP-t arra, hogy a szemléletben és profilban annyira idegennek tűnő technológiákkal és beruházásokkal foglalkozzon? Felkészülnek a szénhidrogén utáni energiagazdaságra, vagy csak egyszerű „zöldítésről”, PR-fogásról van szó? Valószínűleg mindkettő. A Nemzetközi Energia Ügynökség szerint ugyanis 2030-ig világszerte mintegy 16 trillió (!) dollárt kell az energiaszektorba invesztálni ahhoz, hogy a század derekára akár megduplázódó energiaigényt kielégítsük. A torta tehát hatalmas. Márpedig ha a megújulók egy jelentős szeletté nőnek, akkor abból mindenki szeretne falatozni.
