Egyre több magyar hibáztatja az inflációért az uniós szankciókat egy felmérés szerint, amire talán magyarázat lehet a The New York Times filmkritikarovat-vezetőjének lemondása. Messziről indulunk – sóhajthatnak fel erre reményszegényen a tapasztalt sztorihallgatók, ám érdemes ránézni az egymástól távoli jelenségekre, hátha látható valamilyen összefüggés a Marvel-szuperhősfilmek és a „legalább kormányozni tudnak” felkiáltás között.
Infláció és Fidesz: csak felfelé
E felkiáltást főként olyan választópolgárok használhatják szavazási preferenciájuk indoklására, akiknek nincsen erős érzelmi kötődésük egyik vagy másik párthoz, nem szabadíthatatlan rabjai eszméknek. Idehaza már csak azért is lehet népszerű az érv, mivel – mint minden tartósan kormányzó párt – a Fidesz is előszeretettel rendezi e kérdés köré a kommunikációját. A fideszes Civil Összefogás Fórum már a 2014-es kampányban bohócként ábrázolta az ellenzéki politikusokat, és a Karácsony Gergely elleni negatív kampány fő üzenete is az volt a 2019-es főpolgármester-választás előtt, hogy alkalmatlan. Ezzel szemben a jelentős városvezetői tapasztalattal felvértezett Tarlós István képét rajzolták meg. Ez, mondjuk, nem jött be. De a 2022-es országgyűlési megméretés kulcstémái mögött is e képesség bemutatása zajlott: Orbán Viktor és a Fidesz tudja megakadályozni, hogy a magyar emberek háborúba menjenek vagy éppen azt, hogy migránsok lepjék el hazánkat.
Olykor persze megérkezik a valóság. És ha így tesz, bizonyos helyzetekben kérdéseket vet fel e Fideszhez kapcsolódó tudás érvényességéről. Elég csak arra emlékeztetni, hogy Magyarország brutális fölénnyel veri Európát élelmiszer-drágulásban és általában az inflációban. A márciusi inflációs adat idehaza 25,2 százalék, miközben az eurózóna országainak átlaga 6,9 százalék, nincs egyetlen uniós ország sem, ahol a pénzromlás akár csak megközelítené az ittenit. Ha ezúttal nem térünk ki a kabarétréfa szintű hatalmi magyarázatra, miszerint az uniós háborús szankciók nagyobb drágulást okoznak idehaza, mint bárhol a kontinensen a balti államoktól Romániáig, és az immár tizenhárom éve teljhatalmat gyakorló pártnak és kormánynak nincs köze a kialakult gazdasági helyzethez, akkor nagyon érdekes dilemmához jutunk. Számos választónak ugyanis ott marad a kérdés: ha érzékelése szerint objektív értelemben rosszabb közszolgáltatást, élethelyzetet kap (például hosszabb várólistát, kevesebb ingyenes felsőoktatási helyet, 40 százalék fölötti élelmiszer-drágulást), akkor miként fordulhat elő, hogy a kormánypárt támogatottsága érdemben nem változik?
Ennek nyilván többtényezős magyarázata van, ám e dimenziók többségét most nem részletezzük a mindennapi ellenzéki nyomás hiányától (ellenkező példáért lásd az Orbán-ellenzék presszióját a válságban kormányzó Gyurcsány-kormányon a kétezres évek végén) a Fidesz fair versenyt ellehetetlenítő, brutális erőforrásfölényéig. Most egyetlen elemre szűkítem az ügyet: a kormányzóképességre.
Mi az a kormányzás?
Nem a politikatudományi, hanem a mindennapi találkozás frontjáról közelítjük meg a kérdést. Amelyre így lehet az a válasz:
Önkényes definíciónk alapján jó kormányzásként emlékezhetnénk meg például arról, ha a végrehajtó hatalom birtokosa (a kormány) képes lenne válsághelyzetben alacsonyabban tartani a drágulás szintjét, mint például a környező, hasonló helyzetű országok vezetése. Ha így lenne, megváltoztatná a valóságot: csökkennének az árak. Ehhez hasonlóan minden területen leírható egy elképzelés arról, mit nevezünk jó kormányzásnak. Még objektív mérőszámokat is lehet olykor melléjük rendelni: például nő az egyes szakterületeken elérhető orvosok száma minden régióban, vagy éppen csökken a várólisták hossza.
Ám ezzel két hibát máris elkövetnénk. Egyrészt: a történetalapú korban (valójában mindegyik ilyen) adatokkal szeretnénk leírni az életet. Noha, mint azt Byung-Chul Han írja a számok fetisizálásáról: kortünet. A kapitalizmus hatékonyságőrülete miatt számoljuk az elégetett kalóriát és az aznap elolvasott oldalakat egyaránt. A teljesítménykényszer miatt azt gondoljuk, adatalapú célokat kell elérni. Pedig szerinte
a számok semmit sem beszélnek el az énről. A számolás nem elbeszélés. Az én azonban egy nagy elbeszélésnek köszönhető.
Másrészt: elfelednénk, hogy valójában minden jó kormányzásról szóló definíció valamilyen politika képzelet, eszmei vagy személyes meggyőződés terméke. A liberális kapitalizmus technokratáitól tanultak alapján fogalmazzuk meg sokszor a jót. Csak az értelmezés kedvéért: ha egy rasszista párt szerez többséget a demokratikus választáson, akkor esetében a jó kormányzásának sikerkritériuma lehet például a szegregált iskolák számának a növelése. Ha a sörpárt érkezik a hatalomba, akkor az italhoz való hozzáférés szélesítése és fogyasztásának növelése széles társadalmi rétegekben.
Éppen e valójában flexibilis és önkényes jó-definíció miatt szűkítem az inflációra a jelenség értelmezését. Az ugyanis nem lehet célja egyetlen pártnak és eszmének sem, hogy ilyen ütemben és tartományban mozogjon a drágulás. Ez tehát egy tényező, ami részben biztosan a kormányzás eredménye, és biztosan örülne a kormány, ha ez a szám alacsonyabb lenne.
Ám adódik a kérdés:
Abban biztosak lehetünk: nem morális kérdésként vetődik fel (azaz úgy, hogy munkánk nyomán rosszabb lesz emberek élete, ami fájdalmat okozhat nekik), hanem kockázatként. Ebben a politikai gyakorlatban nem a jó kormányzásként elkönyvelt problémamegoldás, hanem a többség folyamatos megtartása az elsődleges cél. Ha megvan a többség, jó a kormányzás: ez valójában másik kormányzási képzelet, amelyben nem a „jó kormányzás” teremt többséget, hanem a többség megtartása automatikusan árazza be jóra a kormányzást. Ehhez lehet persze eszköz az infláció csökkentése, ha a szintje veszélyes a támogatók megtartása szempontjából.
Valójában az látszik, abból a logikából, amit a Fidesz érvényesít, nem az infláció mértéke jelenik meg kihívásként, hanem annak lehetséges politikai következményei. Egészen addig, amíg a drágulás a rizikóból nem változik veszteséggé, nem elsődleges szempont a nagysága. (Sőt, akár kisebb, nem szándékolt hasznok is jelentkezhetnek, mint például az államháztartásban megjelenő többletbevételek, az áfának köszönhetően egy ideig több adó szedhető be adóemelés nélkül.) A politikai valóság elsődleges értelmezési kerete számukra ugyanis a Fidesz támogatottsága. Ez természetesen nem nóvum: a világ összes választáson leváltható hatalma ezen a logikán mozog, mindent megtesz, hogy megőrizze szavazóit, így a hatalmát. A Fidesz újdonsága legfeljebb annyi, hogy minden egyéb korlátozó tényezőt, egyensúlyt kiszorított a gondolkodásából, így erkölcsi dilemmák, normák, szokások, hagyománytiszteletek, érzelmek nem állnak az útjába, vagyis evidenciaként nincs is a politikájában könyörület, gesztus, ellenzékkel kötött alku, egyensúlyteremtési szándék.
Az igazán érdekes az, hogy a korábban legsúlyosabbnak ítélt kockázat, a választópolgárok közvetlen, kikerülhetetlen, egzisztenciális kitettséget üzenő találkozása a valósággal (a boltban kétszer annyiba kerül minden, mint korábban, miközben a fizetése megközelítőleg sem nő ennyivel) sincs hatással a hatalomra. Azaz a választót nem bizonytalanítja el, hogy rosszabbul él, mint egy éve. Ami azt jelenti: a Fidesznek nem kell megváltoztatnia a valóság nem általa kontrollált részét ahhoz, hogy az emberek a pártot válasszák a kormányzás feladatára.
Ez pedig azt jelenti, hogy megváltozhattak a kormányzásról szóló elvárások is, nem szükséges az elismerés megszerzéséhez a valóság egzisztenciát érintő részét megváltoztatni, elég csak a kormányzás látszatát kelteni (lásd az árstopok bevezetését), a legjobb történetet elmesélni (a brüsszeli szankciók felelősek a drágulásért), valamint a valóság hatalom által kontrollálható részét megtervezni.
De hogy jön ide a The New York Times filmkritikusa?
Valójában logikus fejlemény, amit látunk, és ezt jelzi A. O. Scott lemondása is. A The New York Times filmkritika rovatának vezetője nemrég távozott posztjáról, cikkben és podcastben egyaránt mesélt karrierje e szakaszáról, valamint meg is indokolta a lépését. A személyes természetű okok mellett két fontos tényezőt említett. Az egyik az, hogy a mozit immár a franchise-ok és a Marvel-szuperhősfilmek uralják, a másik pedig a streamingszolgáltatók és a néző helyetti választást elvégző algoritmusok.
A szórakoztatóipar, a popkultúra tetején azt látjuk, hogy a legtöbb pénzt, a sikert az ipari ismétlések hozzák, az ismert karakterek felvonultatása az ismert kulisszák között az ismert eredménnyel. Ezek az univerzumok kitakarják a kalandot, a kísérletet, az egyedit. A brandek lecserélik az alkotást. Ám
Ahogyan 24-es kollégáim beszélgetéséből is kiderül: aki nem ítéli jónak valamelyik Marvel-filmet, azt sok esetben azonnal a másik univerzum ügynökének bélyegzik. Pontosan ugyanazok a logikák láthatók, amelyek a politikában, ahol Soros-ügynökké válik, aki nem ért egyet a jobboldali populista politikával. Mint látjuk, a közügyekben nem érvek és eszmék, érvelések és ízlések, hanem hitek és szerelmek találkoznak.
Persze ez sok tekintetben eddig is így volt. Közügyek azért lehetnek, mert vannak közösségek, amelyeket éppen úgy hitek és fikciók tartanak össze, mint a magánügyeket. Hagyományok, rítusok kapcsolódnak nagy elbeszélésekhez, amelyek színekkel (piros, fehér, zöld), nyelvekkel összetartják a közösséget. Éppen úgy hitek, bizalmak, rítusok fűzik össze a barátságot, a párkapcsolatot. Érdemes fölidézni, miként lesznek e kapcsolatok alapjai az újra és újra elmondott történetek, a közös emlékezetek, amelyek az idővel mind kevesebb ponton találkoznak a tényekkel, ám ennek ellenére a legigazabbnak, a legjobbnak tűnnek, mert szerepük nem a történelmi tények rögzítése, hanem az emberi kapcsolatok erősítése, kölcsönösségének fokozása, azaz a mítoszok megteremtése. Pont úgy a nemzet, mint a barátság ügyében.
Ezen a középszinten értelmezhetetlenné, lehetetlenné válik társadalmi berendezkedésünk, ha vitathatatlanokká válnak az állítások, vélemények, ha a kritikai gondolat gazdájának integritása megkérdőjelezésével, támadásokkal kell szembe néznie, mert más gondol. A rajongói logika éppen úgy vezet a legsúlyosabb cenzúrához, ahogyan az angolszász woke és eltörlési kultúra, valamint a magyarországi hatalom kommunikációjának működési logikája: mind azon alapul, hogy a beszélőt személyében támadják, alázzák, karikírozzák. Kirekesztik, ha nem csatlakozik az előírt állításhoz. Ezekben a nyilvánosságokban nem vitatkoznak, hanem háborúznak.
A filmes kultúra fejleményei ugyanakkor újra emlékeztetnek: a kritikai gondolkodást nem elsősorban Orbán Viktor veszélyezteti, hanem a korszellem. A miniszterelnök legfeljebb lelkes híve ennek az univerzumnak. Amikor a Marvel-film és a TikTok uralkodik, akkor olyan kultúra érkezik, amelyben nincs helye az „igen, de” vagy a „nem, de” fordulatnak, az árnyalatoknak, a bonyolultságnak. Amiből szükségszerűen következik: nincs helye az igazságnak, a szabadságnak és a valóságnak. Meg persze: a kockázatnak. Mint Jankovics Márton kollégám már évekkel ezelőtt megírta kitűnő dolgozatában:
a szuperhősfilmekben a világ sorsa sosem intézményeken, fárasztó vitákon, törékeny kompromisszumokon és átlagemberek mindennapi tettein, hanem néhány hős és egy főgonosz ádáz harcán múlik. Mélyen antidemokratikus zsánerről van tehát szó, mely elsorvasztja a közintézményekbe vetett bizalmat, hogy aztán önjelölt hősökre ruházza azt át.
Értünk harcolnak, megvédenek a félelmeinktől, legyőzik a gonoszt.
Ez a kép önmagába foglalja a vitathatatlanságot, hiszen ha jók és gonoszok, angyalok és démonok találkoznak, akkor nincs szükség érvelésre, mivel a fennmaradás a tét, bőven elég a tiktoknyi idő az igazság elmondására, elvégre éppen csak annyit kell tudnunk, velünk vagy ellenünk szeretnél haladni.
Azaz a kortárs politikai logikák tökéletesen megfelelnek a neoliberális kapitalizmus szórakoztatóipari sztenderdjeinek. Ahogyan a Netflix algoritmusa átveszi döntéseink egy részét arról, mit nézzünk, úgy alkotják meg a valóság algoritmusát a politikában, meghatározzák, miről gondolkodunk, mi lesz a problémánk, és azt is, mi lehet a válaszunk.
A kortárs figyelemgazdaságban minden szereplő a figyelmünkért versenyez. Egységnyi időt tudunk tartalomfogyasztásra szánni: ezekért a percekért konkurálnak a sportmeccsek, a könyvek, a cirkuszok, az applikációk és minden olyan szereplő, aki abból él, hogy figyelünk rá, ideértve természetesen a médiát is. A figyelemvállalkozók piacán ott rivalizál a politikai influenszer, a séf, az énekes és a ruharendeléseit dobozból kicsomagoló performer is. Ennek megfelelően a YouTube-on ott vannak az ideológiai vállalkozók, akik nem viccelődnek, nem számítógépes játékot játszanak, hanem politikai üzeneteket árulnak.
A magyar ellenzék többségének súlyos versenyhátránya, hogy észre sem veszi: ebben a vetélkedőben vesz részt. Nem a szavazatszerzésre irányuló hard politikában, hanem az ideológiai vállalkozók szórakoztatóipari vetélkedőjében, amely alapvetően médialogikán zajlik, hiszen nézőért, olvasóért zajlik.
A Fidesz is csak egyetlen logikát képes csúcsszinten érvényesíteni, ám a politikában a legfontosabbat: a politikait. Ennek köszönheti kemény politikai sikereit (szavazószerzés), és ezért bukik el mindig puha területen (érdemi kulturális és médiateljesítmények). A szavazatszerzéshez szükséges logika kiterjesztése ugyanis nem konvertálható versenyképes teljesítménnyé, sikerré a többi területen, mert ott autonómiára, szabadságra van szükség, ami viszont mindig kockázatot jelent egy politikának. Ugyanakkor, ha elengednék a politikai logika könyörtelen alkalmazását a széles értelemben vett kulturális nyilvánosságban, azzal a kemény politikai sikereiket veszélyeztetnék. Ám pár milliárd közpénz majd még elég a holdudvarban, amíg e világló összefüggés utat tör, noha G. Fodor Gábor valójában rögzítette már e problémájukat, ahogyan magát a dilemmát is.
Hogy a szavazatszerzéshez melyek a hatékony eszközök, azt éppen a puha területek, így a mozi, a szuperhősfilmek, a valóságshow-k segítettek megértetni a hatalmakkal, amelyek immár a valóságot rendezik.
A valóságdesignerek
Azaz nem elég, hogy számukra kedvezőtlen helyzetekben a valóság megváltoztatása helyett elbeszélik azt, bizonyos esetekben egyenesen megtervezik a valóságot. Arról már írtam, hogy a Fidesz idehaza hogyan tökéletesíti a dizájnpolitikáját. Ami tehát egyenesen azt jelenti, hogy a politikához szükséges valóságot is megtervezik, amennyire csak lehetséges. (Nyilván az infláció kívül esik a tervezési lehetőségeken.) Ezt azt jelenti, hogy politikamérnöki munkájuk keretében megtervezik a politikai napirendet, kijelölik a számukra megfelelő konfliktust, megnevezik az ellenfeleiket. (Így lesz központi probléma a genderügy, konfliktus a gyermekvédelmi törvény, illetve minden rivális Soros György és Gyurcsány Ferenc embere, ügynöke.) Mintha csak az ország Való Világát rendeznék, még szereplőket is válogatnak maguknak, így lesznek CÖF-ök, népszavazási kezdeményezést akadályozó kopaszok, de bizonyos esetekben úgynevezett ellenzéki pártok is.
Aki erre a folyamatra irodalmi keretben kíváncsi, annak érdemes elolvasnia A Kreml mágusa című kötetet.
A politikának egyetlen célja van: választ adni az emberek félelmeire
– írja a szövegben Giuliano da Empoli, akinek regénye abban az évben jelent meg magyarul, amikor Orbán a Twitteren így foglalta össze politikáját:
- nem a migrációra,
- nem a genderre,
- nem a háborúra.
Az olasz-svájci politikai tanácsadót esszéíróként is a propaganda foglalkoztatta. Előző könyve, A káosz mérnökei tizenkét nyelven jelent meg. Ebben a szövegben a Putyin-rendszer építését és működését beszéli el a főhősével, akit innen nézve leginkább a helyi Habony Árpádnak nevezhetünk. (A szerző Vlagyiszlav Szurkovról, Putyin közeli tanácsadóinak egyikéről mintázta karakterét. Szurkovot tartották a rendszer fő ideológusának, neki köszönhető a szuverén demokrácia koncepciója is.) Meghökkentő olvasni a Francia Akadémia nagydíjával kitüntetett szöveget. A főhőst azzal csábítják a tévéből a politika közelébe, hogy felteszik neki a kérdést:
Mi lenne, ha nem a fikciót, hanem a valóságot hoznád létre?
Miután igent mond a felkérésre, szabadon állítja elő a konfliktusokat, szerződtet bizonyos feladatokra motoros bandát, másokra más figyelmet keresőket, hogy aztán mindannyiukat a Kreml irányítsa. Vannak, akiket megvenni sem kell, legfeljebb kihangosítani, mert tudod, hogy neked használ, ha ők beszélnek az ellenzék nevében: „Csak a kilencvenes évek katasztrófáiért felelős professzorokat, technokratákat, a politikai korrektség zászlóvivőit és a transzneműek számára külön toalettért harcoló progresszistákat nem szerződtettem. Őket meghagytam az ellenzéknek: álljon csak össze ilyen alakokból az ellenzék! (…) Ők lettek a legjobb színészeim. (…) Minden megszólalásukkal bennünket tettek népszerűbbé. A PhD-jükkel hivalkodó, arrogáns közgazdászok, a kilencvenes éveket túlélő oligarchák, a hivatásos jogvédők, a szenvedélyes feministák, a környezetvédők, a vegánok, a meleg aktivisták: minden szavuk égi manna.” Aztán a fő karakter mondja azt is:
Mindig is lesznek csalódott, frusztrált, vesztes tömegek, minden korban és minden rendszerben. Sztálin rájött, hogy a düh strukturális adottság.
Ha pedig az, akkor nem a megszüntetésére kell törekedni, hanem az irányítására: meg kell tervezni az áramlását. És a kötetben még sok részlet van a „patrióták új elitjének” megteremtéséről, a hadsereg és az erő szerepéről, a nép kulturális mintázatairól, a vállalatok visszavételéről, és így tovább. Furcsa is regényként olvasni, hiszen cselekmény, karakter, fikció tán csak annyi mutatkozik benne, hogy ne esszéként lássuk. Ami biztos: a szöveg remek popkulturális-irodalmi feldolgozása a Putyin-rendszer születésének és működésének.
Meg talán számos, a kortárs nyilvánosságot, a manipuláció és a politika új logikáit és lehetőségeit prímán értő rendszernek is.
Csak egy példa. A főhőst fájdalmára elérik az amerikai és az európai szankciók, súlyos bánata, hogy nem látogathatja többé kedvenc helyeit, városait, bezárják Oroszországba. Persze mindezzel együtt kiadja a kötelező közleményt: „Politikai pályafutásomra adott Oscar-díjnak tekintem ezt. Azt jelenti, hogy becsülettel szolgáltam a hazámat.” A mesének e részét konkrétan aznap olvastam, amikor Bayer Zsolt a Magyar Nemzetben közölt publicisztikájában azt írta:
Elég régen voltam már olyan büszke, mint akkor, amikor arra gondoltam, hogy Pressman bejelenti majd, hogy ki vagyok tiltva az Amerikai Egyesült Államokból. Nagyon boldog lettem volna, mert elértem volna eddigi életem legnagyobb teljesítményét, vagyis azt, hogy a halálkultusz amerikai »demokratái« félnek tőlem.
Furcsa regény az élet. Vagyis furcsa élet a regény.
Nagy filmmé lettünk belőle. Írják és rendezik.
