A vietnámi munkás-paraszt néphatalom küldöttei révén megízleli a Kőbányai Sörgyár könnyedebb stílusú belépő ivósörét, a habban visszafogottan szerény, elnyújtott savanykás utóhatású Világost, a magyar proletariátus hű szövetségesét a történelem viharaiban. Az ázsiai parlamenti delegáció innen az Állami Operaházba hivatalos. Néhány sarokkal arrébb az előző hajnalon akasztják fel Magyarország miniszterelnökét, Nagy Imrét, valamint Gimes Miklóst és Maléter Pált, a holttesteket a kőbányai börtön udvarán kátránypapírba drótozva földelik el. A vietnámiak erről nemigen tudhatnak, ritkán olvassák a Népszabadság mínuszos híreit. 1958 júniusában járunk, Tan Dúc Thang elvtárs, a küldöttség vezetője a ferihegyi kifutópályán búcsúzkodva az úttörők virágcsokrát átvéve biztosítja vendéglátóit: „az önök szép eredményei a szocializmus építésében, megőrzésében és fejlesztésében, amelyeket a saját szemünkkel láttunk, bátorítanak bennünket és új erőt adnak munkánkhoz.”
Az üzemlátogatás a külföldi delegációk kötelező programeleme a szocializmusban. Lengyel elvtársak szemrevételezik az Ikarus mátyásföldi autóbuszgyárát, japán nyomdászok a japán–magyar nyomdászbarátság kétnyelvű lobogójával érkeznek a Kossuth Nyomdába, Fülöp, edinburghi herceg lóőrült és fogathajtó minőségben baloldali elhajló angol telivérekkel barátkozik Bábolnán.
A hivatalos megtekintés túlzás nélkül világszínvonalú, akár búzamezőről van szó, mint Urbán Tamás 1966-os képén ma már nem könnyen beazonosítható szereplőkkel, vagy egy borárlapról valamelyik egri pincében szovjet színművészek társaságában. A Magyar Népköztársaság amúgy is megtekintő nagyhatalom, a megfigyelésre szakosodott szervek és önkéntes kukucskálók is 150 százalékkal vívják a békeharcot. Amatőr mozgalom és profizmus ebben nálunk kéz a kézben jár, külföldi vendégeknek különösen kijár a figyelem.
A Magyarországra látogató külföldiek egyszerre jelentették a viszonylagos nyitás és a nemzetköziesség tapasztalatát és bizonyítékát egy meglehetősen zárt rendszerben, használták és figyelték őket politikai szempontok szerint, és voltak a természetes kíváncsiság és hétköznapi kapcsolódni akarás alanyai. Közben ők maguk is megfigyelők, idegenségük miatt átható tekintetűnek látott diagnoszták és az utazóval szemben támasztott követelmények miatt kíváncsi idegenek. Mire gondol vajon a norvég neurológus professzor a pesti utcán, a flamand grafikus a Hősök terén? És Henri Cartier-Bresson, a legendás francia fotóriporter a hatvanas évek első felében Ercsiben? Jó, nála sejtjük a megoldást: egy disznóöléshez keresi a megfelelő szöget anélkül, hogy teljesen a saras hólébe lépne.
A Magyarországra érkező delegációk csúcsa a hazánkba látogató államférfi és/vagy pártfőtitkár. Leonyid Brezsnyev a névjegyévé vált elvtársi franciacsókkal már a repülőgép lépcsőjénél lekapja Kádár Jánost, máskor ugyanő a helyes diódafogásra tanítja a Fehérvári úti Beloiannisz Híradástechnikai Gyár dolgozóját. A birodalmi Csajkából az Üllői út népének integető szuszogó csődtömeggondnok a maga nemében impozáns menetoszloppal érkezik, még ha nem is egy visszatérő fehérlovas leányálom. III. Viktor Emánuel olasz király hintós parádézása három évtizeddel korábban az Oktogonon Horthy Miklós társaságában kissé még más esztétikát követett, de a hatalomreprezentációs technika azért nem különbözött olyan nagyon, mint a rendszerek ideológiája.
Váratlan fellépésekre azért mindig érdemes számítani. Hailé Szelasszié etióp császár az obligát koszorúzás és a Kádár előtt tartott ünnepélyes pohárköszöntője után 1964-ben valamiért például a Csörsz utcai Magyar Optikai Művek Művelődési Házába ment, ahol rasztafárihoz méltó, kontemplatív módban tekintette meg az aktuális balettpróbát. Az 1930 óta uralkodó császár országa ugyan az amerikai érdekszférához tartozott, Etiópia majd csak egy sikeres puccs után kerül át a nem hivatalos afrikai szovjet blokkba, de a gyarmati múltat maga mögött hagyó fekete kontinenst szívesen ábrázolták az ősi hagyományokat és friss energiákat ötvöző világként. Rájuk a szocialista országok az antiimperialista harc jegyében természetes szövetségesként tekintettek, és ez tükröződött a magyarországi látogatások mintáiban is.
Kenyai egyetemisták, nemzetközi tanfolyamra érkező ghánai újságírótanoncok, mozambiki ösztöndíjasok kerültek nagyobb számban Magyarországra is, és a nyilvánosságban is rendszeresen kifejeződött az Afrika iránti szimpátia. Mint Apor Péter történész összegzi a Magyarország globális története című, frissen megjelent kötetben, emögött világpolitikai megfontolások is álltak: a Szovjetunió a volt gyarmati országokkal való intenzív kapcsolatoktól világhatalmi szerepének megerősítését várta, a magyar külpolitika pedig az 1956-ot követő elszigeteltségéből próbált kitörni a „harmadik világgal” épülő kapcsolatok segítségével.
Az államszocialista korszak sajátos globalizációs folyamatai a politikai viszonyokban, a társadalmi mozgalmakban és a hétköznapokban is megjelentek. A vietnámi háború („Vádoljuk az imperializmust!” – kiáltották a világméretű Amerika-ellenes akció keretében), Fidel, Che Guevara és Allende kultusza, a nukleáris fenyegetés elleni pacifista (és politikailag a szocialista rezsimek által kihasznált és eltérített) performanszok és megmozdulások újfajta kapcsolatokat, a nyilvánosság új témáit hozták be. A magyar városok utcáin ezzel párhuzamosan frissen önállósodó országok zászlói és egzotikusnak látott képviselői jelentek meg azt a benyomást is erősítve a korlátozott utazási lehetőségekkel rendelkező magyar állampolgárokban, hogy mégsem vagyunk annyira elszigetelve a vasfüggöny mögött, mint ahogy azt egyébként érezni lehetett.
A nagyvilágot ismertségük miatt legerőteljesebben a Magyarországon fellépő, kiállító, nálunk forgató nyugat-európai művészek és itt versenyző sportolók képviselték. A „szocialista egzotikum” sokféle megjelenítője is új, kézzel fogható tapasztalatát hozta azonban a kulturális másságnak, a másságnak, amit a béketábor közös ideológiája és az antiimperializmus névleges azonossága volt hivatott csökkenteni.
Ebben a keretben egyaránt a szocialista globalizáció reprezentánsa volt a margitszigeti Nagyszálló előtt ünneplő öltözékben fényképezkedő mongol küldöttség, a nyolcadik kerületi Asztalos János ifjúsági parkban (ma: Orzcy-kert) tartott Nemzetközi Country Találkozón fellépő lengyel sztárénekesnő vagy a rendszer utolsó évtizedében vendégmunkásként Magyarországon dolgozó kubai szövőnők. Róluk a Kőbányai Textilművek női munkásszállásán készült képriport. Néhány évre jöttek, hogy kitanulják a szakmát, birkózzanak a magyar nyelvvel és vigyék haza a textilipari szakmát. Közben megismerkedtek a magyar szokásokkal, diszkóba jártak, voltak, akik szerelembe estek, de ők voltak azok is, akik ellen 1988-ban az egyik első, nagy visszhangot kiváltó szkinhed-támadást is elkövették.
A rendszerváltás előtt Magyarországra látogató külföldiek képei velük, a nyugatnémet követség előtt éjszakázó, majd Hegyeshalomnál a szabadság felé kiguruló NDK-sokkal és a távozó szovjet katonákkal végződnek. Ezután új idegenségek kezdődnek, másféleképpen idegen ismerősökkel.
Írta: Kolozsi Ádám | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/kulfoldiek-magyarorszagon
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
