Mivel kezdjük? Háború, infláció, kétharmad?
Ahogy jön.
Melyik foglalkoztatja a leginkább?
Úgy gondolom, mindenkinél a háborúnak kell lennie az első számú kérdésnek. Nekem egyébként a magyarországi választás nem hozott akkora meglepetést. Nem állítom, hogy tudtam, mi lesz az eredmény, csupán azt, hogy a tendenciák alapján nem okozott óriási meglepetést.
Megnyerte a házi tippversenyt?
Nem foglalkoztatott az, hogy kitaláljam, amit nem tudok kitalálni. A háború ugyan új, nehezen előre jelezhető, mégis jó ideje látható folyamatok következménye, csak mivel az ember igyekszik megőrizni az ép elméjét, sok esetben nem foglalkozik a szörnyű forgatókönyvekkel, még akkor sem, ha történelmi, geopolitikai meghatározottságok miatt nem kizárhatók. Az európai politika óriásit hibázott, amikor nem akarta elfogadni lehetséges kimenetnek azt, ami most történik. Még csak az elemzés szintjén sem foglalkozott a háború lehetőségével. Ha megtette volna, nem kellene most kapkodni, hogy legyen-e olajembargó, milyen szankciókat alkalmazzunk Oroszországgal szemben, és bepótolni nyolc év elmaradt gondolkodását, csak elő kellett volna venni a kész forgatókönyveket. Ezzel szemben Vlagyimir Putyin elővett egy olyan forgatókönyvet, amelynek megvalósítására nyolc éve készül. És bár május 9-én biztos nagy győzelmi bejelentések lesznek, messze még a háború vége. Amennyire értem, Putyin célja a keleti területek elfoglalásán és valamilyen fokú annexióján túl Ukrajna területének és infrastruktúrájának minél nagyobb mértékű elpusztítása, így
máris lehet előkészíteni a pénzt egy több tízmilliárd dolláros Marshall-tervre. A szétlőtt, lerombolt infrastruktúra mihamarabbi újjáépítése, rendezése szükséges ugyanis ahhoz, hogy például Európában és a világ más részein legyen mit enni.
Az orosz helyzet pedig izgalmas lesz a következő fűtési szezonban is. Csak egy példa: a Gazprom tározói egy százalékon vannak Németországban.
Azt a kérdést már megválaszolta, hogy mi Putyin fő célja: Ukrajna elpusztítása. De miért?
Putyin és Kína ugyanazt mondja: a határain ne települjön meg ellenségesnek tekinthető hatalom semmilyen fegyverzettel. Ha pedig már ott van, a jelenlétét ne növelje, ne kerüljön hozzá még közelebb. Képzeljünk el egy hasonló esetet máshol: Kína tovább erősödik, majd egyszer csak azt javasolja Kanadának, hogy működjenek együtt, és telepít némi fegyverzetet a kanadai–amerikai határ közelébe. Amerika abban a pillanatban szétlőné azt a bázist, ez nem kérdés. Valójában tehát azt lehet számonkérni a nyugati nagyhatalmi politikán, hogy elmulasztott belehelyezkedni Putyin vagy a kínaiak helyzetébe. Ha megtette volna, megérti, hogy egyszerű dolgot mondtak: túl nagyfiúk ők ahhoz, hogy elviseljék, ha a határaikon általuk ellenségesnek tekintett katonai koncentráció történik vagy ennek megnő az esélye.
Miért nem gondolták ezt végig a nyugati vezetők? Naivitás, esetleg alkalmatlanság van mögötte, vagy nagyon is kiszámolták, mekkora árat kellene fizetnie Putyinnak egy háborúért, de arra jutottak, az nem éri meg neki? És ez esetben ugyan a háború megindításával kapcsolatban tévedtek, de az árat illetően, meglehet, hogy nekik lesz igazuk.
Nagyon más az amerikai és az európai helyzet. Az Egyesült Államok nincs kiszolgáltatva az Oroszországgal való kereskedelemnek, sőt szinte érdektelen számára. Európának viszont létfontosságú, kölcsönös a kiszolgáltatottsága Oroszországgal, illetve az egykori Szovjetunió tagállamaival. Az Európai Unió ráadásul láthatóan nehezen hoz döntést az európai szinten kezelendő ügyekben. Ez esetben jóval korábban kellett volna elképzelni lehetséges kimeneteleket, ezekre vészforgatókönyveket készíteni, majd azokat jóváhagyni. Hozzáteszem, az eleve elrettentő lett volna Putyinnak, ha azt látja, hogy az Európai Unió az Egyesült Államokkal és a NATO-val együtt felkészül: magyarán, ha rosszalkodik, akkor kap két nagy pofont.
Most azonban már nincs visszaút. Mindegy, hogyan szankcionálják az országát, ezt a háborút végig viszi. Mi mást tehetne? Kiáll, és azt mondja a népének, hogy miattam megölték a fiaitokat, férjeiteket, gazdaságilag az összeomlás felé haladunk, jó mulatság, férfimunka volt, úgy döntöttem, visszavonulunk?
Amit mond, illeszkedik az Orbán Viktor által hangoztatott bírálatba Európa elkényelmesedéséről, intellektuális lustaságáról?
Magyarország sem készült a háborúra. Sőt, az elmúlt években növelte a kitettségét Oroszország felé. Úgyhogy ez a kritika erre a helyzetre biztosan nem áll meg. Ettől függetlenül sok minden van, amiben az EU fejlődhetne, de ehhez például nagy szükség lenne az egyetértésre, a konstruktív együttműködésre, különösen magyar részről.
Ön szerint legalább 2014 óta lehetett tudni, hogy Putyin készül valamire?
Igen, hiszen akkor bevonultak a Krímbe, és ez önmagában kevés lett volna a számukra fontos erőegyensúly ukrajnai szempontjait tekintve. Félreértés ne essék, engem is megdöbbentett a háború kitörése. Nekem ez ráadásul nem szakmám, de úgy tűnik, mintha ezeket a kérdéseket az európai és amerikai politikusok sem tették volna fel maguknak. Ha valaki ránézett az orosz jegybank nemzetközi tartalékainak összetételére, azt láthatta, hogy a 2010-es évek közepétől drasztikusan csökkentették a dollár szerepét, több mint 60 százalékról 20 százalék környékére. Miért? Mert sejtették – helyesen –, hogy a legdurvább szankció a nemzetközi fizetési rendszerről való lekapcsolásuk lenne. Amire, úgy tűnik, nem számítottak, hogy a jegybanki tartalékaik jelentős részét is zárolják. Ez viszont pillanatnyilag nem gond, hiszen rekord méretű fizetési mérleg többletük van a magas energiaárak következtében.
Az imént azt mondta, Oroszország a gazdasági összeomlás felé halad. Ez mit jelent?
Még azok is, akik nap mint nap ezzel foglalkoznak, csak nagyon durva sávban próbálják megbecsülni, mekkora lesz a GDP visszaesése, hogyan alakul majd az infláció. Több tényező erősen befolyásolja ezt: lesz-e, és ha igen, milyen típusú további embargó, lesznek-e még a SWIFT-ről lekapcsolt orosz bankok? Az embargók mely export- és importtermékeit érintik Oroszországnak? Hogyan tud alóluk kibújni? Vegyünk egy egyszerű hipotetikus példát. Az európaiak nem vesznek orosz olajat, így azt Ázsiában értékesítik. Aki eddig Ázsiában árulta volna az olajat, az eladja majd az európaiaknak. Logisztikailag és műszakilag ez nem ennyire egyszerű, de viszonylag rövid időn belül minden újra a helyére kerül. Mi történik ebben az esetben?
Európa veszi a drágább közel-keleti olajat, Ázsia az olcsóbb orosz olajat. Tehát Európa ráfizet, hiszen drágábban vásárol egy amúgy is inflációs hatású közegben, miközben Ázsia olcsóbban jut olajhoz. Ez így nem csak az oroszoknak fáj.
Orbán Viktor megszavazza ugyan az uniós szankciókat, hogy ne legyen Európa rossz fiúja, de neki éppen az az alapállása, hogy a szankciók nem hatékonyak, mert Európának fájnak jobban.
Azért Oroszországnak is nagyon fájnak. Ha Oroszország azt a pár dolgot, amiből él, nem tudja, vagy csak jelentős költséggel, illetve jóval olcsóbban tudja exportálni, a jegybanki tartalékai pedig le vannak foglalva, akkor csődbe mehet. Hetek óta előkerül a kérdés, hogy miért probléma Oroszországnak, ha az államadósságát nem teljesíti külföldre, hiszen háborúban áll, már úgyis elkövette az eredendő bűnt. Csakhogy Putyin alighanem azt gondolja, hogy oké, most vannak szankciók, jön pár nehéz év, de teljesen nem akar kijelentkezni a nemzetközi közösségből. Nem is tud, hiszen számos gazdasági, kereskedelmi, politikai kapcsolat révén Oroszország szerves része a világnak. Most nyugaton sorban vagdossák el ezeket a szálakat azért, hogy minél jobban fájjon a háborús agresszió az oroszoknak. Oroszország ezáltal elszigeteltebb lesz, komoly kárt lehet neki okozni, de mindennek ellenére Putyin alighanem eléri, amit akar, még ha nehéz is lesz győzelemnek nevezni a kialakult helyzetet.
Európának is fájdalmas, ami történik, és két dolgot át is kell gondolnia. Rövid távon azt, hogy ha Európa és az Egyesült Államok nem áll ki maximálisan humanitárius és emberi jogi kérdésekben, akkor vajon merre megy az emberiség? Ki és mikor gondolja úgy legközelebb, hogy bármikor bármit szét lehet lőni, embereket lehet halomra gyilkolni, akár civileket is, mert az átmeneti gazdasági szankciókon kívül nem lesz komolyabb következménye? Egy olyan világ képe sejlik föl, amihez sem Európa, sem az Egyesült Államok, sőt, egyetlen civilizált ország sem adhatja a nevét.
Mert nem az a fő kérdés, hogy mennyibe kerül egy kilowattóra áram, hanem az, hogy milyen világban élnek majd a gyermekeink.
A hosszútávú kihívás pedig az, hogy legalább ennél az utolsó lehetőségnél elkezdünk-e változtatni: ha már 2014-ben nem kezdtünk el azon gondolkodni, hogy az orosz energiafüggőség nem csupán geopolitikai, de klímavédelmi szempontból sem egészséges, akkor most megtesszük-e? Egyszerűbb lett volna nyolc év alatt szépen, lassan, türelmesen csinálni, mint most kapkodva nekivágni, de ez van. Ez nem jelenti azt, hogy többé nem kereskedünk az oroszokkal, csak hogy ideális esetben nem leszünk nekik ennyire kiszolgáltatva, miközben az ő kiszolgáltatottságuk nem változik. Az amerikaiak körbeudvarolták Európát az elmúlt tíz évben, hogy építsenek cseppfolyósgáz-terminálokat. Volt, aki épített, ám a németek azt mondták, hogy ez hülyeség, 2015-ben pedig létrejött német és más európai energiacégek részvételével az Északi Áramlat 2-ről szóló megállapodás az oroszokkal, noha a krími invázió miatt már szankciók voltak érvényben velük szemben. Miről is beszélünk akkor? Cseppfolyósgáz-terminálból bőven van például Portugáliában, Spanyolországban, de csak Franciaországig van vezeték, azaz hiába lenne kapacitás az északi és déli terminálokkal együtt ellátni egész Európát, drasztikusan csökkentve az orosz gáztól való függőséget, akár olyan szintre, hogy ha baj van, átmenetileg nullára is le lehessen vinni. Ez persze sokéves felkészülést igényel, ráadásul Magyarország a legkiszolgáltatottabb, mi függünk a leginkább az orosz gáztól Európában. Ráadásul mi olajügyben is kitettek vagyunk. A százhalombattai finomító kiváló, értékes rendszer, de lassan paraméterezhető át más összetételű olaj feldolgozására. A Mol a döntéshozatalnál sok szempontot figyelembe vesz, de alapvetően egy részvénytársaság, így a fő szempontja a részvényesek elégedettsége. Márpedig ezen a tevékenységen ma nagyot kaszál az urál-brent olaj diszkont miatt. Ha a Dunai Finomítót átállítanák más összetételű, részben például közel-keleti olaj finomítására, akkor sokkal kisebb lenne a haszon. Miközben idehaza jelenleg árplafon van a benzinen, azaz a bukás most bele van építve a rendszerbe az üzemanyag kis és nagykereskedelmi oldalon. Az olaj és a gáz mellett pedig ott vannak az élelmezés alapját jelentő szántóföldi termékek, amelyeknél hiány jelentkezhet a háború miatt.
Megjósolhatatlan, hogy mi történik például Észak-Afrikában, ha élelmiszerhiány alakul ki, hiszen 12 éve részben ez vezetett az arab tavaszhoz.
Ráadásul nem csupán Észak-Afrikáról van szó. Sok függ attól, milyenek lesznek idén a mezőgazdaság szempontjából fontos időjárási viszonyok bárhol a világon illetve, hogy a háború milyen pusztulással jár, Ukrajnának mekkora része van például úgy aláaknázva, hogy évekig nemhogy vetni nem lehet, de még csak ki sem mernek menni az emberek a település határába. Nem tudni, mekkora az a pusztulás, ami hátráltatja, hogy újra beinduljon a mezőgazdasági tevékenység azokon a területeken, ahol az idei év már úgyis oda lett. Tehát a helyzet azért is katasztrofális, mert Oroszország nem csupán nagy energia- és alapanyag-, de Ukrajnával együtt komoly szántófölditermék-exportőr is.
Ami nyilván érinti a magyarországi inflációt is, ám előtte még egy energiaügyi kérdés: mi lesz a rezsicsökkentéssel?
A rezsicsökkentés egy olyan önbéklyó, amit a kormány nehezen dobna le magáról. Gazdasági értelemben nem olyan bonyolult a dolog: a cseheknél 13 százalék az infláció, nálunk is annyi lenne rezsicsökkentés nélkül, ők is túlélik, mi is túlélnénk. Nyilvánvalóan azokat a társadalmi csoportokat, amelyek nem tudnák kifizetni az emelkedő árakat, szociálpolitikai alapon kompenzálni kellene.
De az, hogy én a világpiaci ár töredékéért tankolok, fűtök és használom az áramot, vicc. Még a középosztálybeli háztartásoknál is érvényesíthető lenne, ha nem is a világpiaci, de a mainál lényegesen magasabb ár.
Egyébként a közgazdaságtanban klasszikus mondás, hogy a magas árakra a legjobb megoldást a magas árak jelentik. Az inflációt az töri le, ha csökken a kereslet. Magasabb árakkal nyilván többen gondolkodnának el azon, hogyan használják az energiát. A rezsicsökkentés egyik hatása ugyanis az volt, hogy a háztartások jó része energiafelelőtlenül működik, tehát lenne min spórolni.
Kevesebbet kell fűteni, fürdeni – a választási kampányban is hangzottak el ilyen népszerűtlen mondatok.
Szerintem annyit kell fűteni, annyi áramot kell használni, amennyi ahhoz szükséges, hogy kényelmesen lakjanak az emberek. De nem többet. Látom a környezetemben is, nem tudatosult, hogy ha egy fokkal lejjebb állítjuk a termosztátot, az 6–7 százalékos megtakarítást jelent. Márpedig egy-két fokkal hűvösebb egy egyébként befűtött lakásban nem jelenti azt, hogy megfagyunk. Esetleg föl kell venni egy szvettert. Cserébe ezzel akár 15 százalékos energia-megtakarítás is elérhető, ami nemcsak pénzügyi, de kibocsátási megtakarítás is. Ez már csak azért sem lényegtelen, mert az emberiség legnagyobb problémája mégis csak az, hogy fék nélkül haladunk a klímakatasztrófa felé.
Amikor legutóbb önnél jártunk, 2018-ban, azt mondta: ha válság jön, addigra mi már ellőttük a puskaporunkat. Azóta még négy év telt el, és a kampányban a kormány nem sajnálta a muníciót. Most milyen állapotban várja a válságot a magyar gazdaság?
Akkoriban arról beszéltünk, hogy egy lassan tízéves globális fellendülés vége felé haladunk, előbb vagy utóbb recesszió jön, azaz nem kellett volna ehhez se járvány, se háború. A kérdés az, hogy mennyire anticiklikus a gazdaságpolitika, ami az alapja annak, hogy felkészüljön akár a negatív, akár a pozitív kilengésekre. A magyar költségvetés strukturálisan kiigazított elsődleges egyenlegét nézve, amely az évtized közepétől drasztikusan romlott, vagy az ezzel összefüggő fizetési mérleghelyzet alakulását, ami majdhogynem párhuzamosan szintén elkezdett romlani, látható volt, hogy egy nagyobb gazdasági sokkra nincsenek tartalékai Magyarországnak. Ezzel egyébként nem vagyunk egyedül.
A járványra senki nem számíthatott, noha kissé hasonlít a háborúra abban az értelemben, hogy virológusok, klímaszakemberek hada mondta korábban azt, hogy a korábbi kisebb, regionális járványok után jöhet egy világméretű pandémia, ami a Coviddal meg is érkezett. Hozzáteszem, még a leggazdagabb, legjobban működő egészségügyi rendszerrel rendelkező országok sem voltak felkészülve: New Yorkban az orvosok már a járvány elején kifogytak a vírusmentes egészségügyi ruházatból, és jó esetben katonai vegyvédelmi, rosszabb esetben sima vízhatlan túra felszerelésben dolgoztak. Ezeket a problémákat elemezve mindig oda lyukadunk ki, hogy a szörnyű dolgokra nem lehet száz százalékban fölkészülni, na de azért ilyen alacsony szinten felkészülni felelőtlenség.
A gazdaságirányításban, a gazdaságpolitikában ilyen, egymásra rakódó krízisek idején ki lehet dobni a tankönyveket, és valamit újat kezdeni?
Éppen az a baj, hogy kidobták őket. Két éve elképedve állok az előtt, hogyan lehet klasszikus keresleti oldalú ösztönzést megvalósítani egy olyan helyzetben, amikor nagyon súlyos kínálati probléma is van. Nyilvánvaló, hogy ez nem egy klasszikus válság, amit mondjuk a hitelezés túlhajtása okozott, mint 2008–2009-ben. Volt ugyan keresleti sokk is, hiszen leálltak a gyárak, megnőtt a munkanélküliség, kiesett az emberek jövedelme, azzal együtt a fogyasztása, azaz be kellett lépni keresleti oldalról, de közben nézni kellett volna azt is, hogy van egy kínálati sokk. Ilyenkor a gazdaságpolitika naponta alakul. Jól paraméterezni, megfelelő dinamikával követni a járvány vagy éppen a háború alakulását, ott kezdődik a finesz. Én a fineszt nem látom sehol. És hogy ennek mi a következménye? Például az infláció.
Amit most látunk, az a tökéletes vihar, mert hosszútávú folyamatok, amelyekről senki nem beszél, a járványra adott rossz válaszok, amelyekről legalább van diskurzus, valamint a háború, mint legrövidebb hatás találkozik.
Csak éppen a hosszútávú hatásokról nem beszél senki, miközben ez a legizgalmasabb, mert a járvány is, a háború is véget ér egyszer. A vállalatok vezetőit viszont egy folyamatosan újratermelődő hatékonysági kényszer hajtja abba bele, hogy még olcsóbban termeljenek. Még bonyolultabb logisztikai rendszert, just-in-time beszerzést kell alkalmazniuk, ha csökkenteni akarják a készletezést, ami azért fontos, hogy csökkenjen a finanszírozási költség, nőjön a profit. Ehhez pedig nagyon profin kell működnie az ellátási láncnak. Ennek a nagyon bonyolult rendszernek nemhogy egy járvány keresztbe tesz, elég, ha egy hajó elzárja a Szuezi-csatornát, vagy lezárnak néhány kínai várost pár vírusos eset miatt. Mára elképesztően magas szintre jutott a vállalati, gazdasági hatékonyság. De ezek a dolgok nem végtelenül növelhetők a globalizáció révén, amely amúgy 2000-es évek óta enyhén csökkent. Az nyilvánvalóan pozitívum, ha javul a hatékonyság, aminek köszönhetően csökken az emisszió, a pazarlás, takarékosabbak vagyunk. Ugyanakkor nem tudjuk kezelni az ellátási láncok és egyáltalán a globalizációs folyamat bonyolultságát, túlhajtottuk a hatékonyságnövelést: így most a kis varázsinas próbálkozik a varázspálcával, csak éppen a bűvész nincs otthon, hogy segítsen.
Kezelhető a jelenlegi inflációs helyzet? És nagy gazdaságpolitikai fordulatra van hozzá szükség vagy a szemetesből kivett tankönyv tételeire?
Minden szereplő csinálja azt, ami a dolga. Egy jegybanknak viszonylag egyszerű a feladata: az árstabilitás garantálása. A 6–8, sőt 10–13 százalékos infláció nem árstabilitás, tehát ilyenkor lényegében csukott szemmel kell szigorítani. Abból az illúzióból pedig, hogy ez átmeneti, pár hónapos árszínvonal-emelkedés, mindenki felébredt, csak kicsit későn. A jegybanki eszköztár kiszélesedett, tehát több módon is be lehet avatkozni. Nagyon sok olyan innovatív megoldás jelent meg a jegybankok működésében, ami a 2000-es évek végéig legfeljebb elszigetelten működött. Ezeket visszafelé is lehet alkalmazni, tulajdonképpen kiszedjük azokat az eszközöket, amelyekkel eddig próbáltunk keresletet, finanszírozást, likviditást bővíteni. A kormányoknak a fiskális oldal, az adósságmenedzselés az, ahol az infláció ellen tudnak hatni. Fontos a szociálpolitika, hogy a megfelelő pontokon segítsenek, de még a legpiacbarátabb gazdaságban is előfordul, hogy be kell avatkozni a piaci szereplők érdekében. Ez lehet akár ársapka is és azt kompenzálandó közvetlen támogatás. De ez már nem csupán szociálpolitikai, hanem gazdaságstabilitási kérdés is, nem lehet kaszabolni, precíz sebészeti műveletről beszélünk. Ellenkező esetben több kárt okozunk, mint ha hagytuk volna, hogy a piaci folyamatok megoldják magukat. Ez persze nem fájdalommentes: ha hagyjuk elszabadulni az inflációt, utána annak letörése, a keresletszűkítés nem megy fájdalom nélkül. Nem kellett volna hagyni ennyire elszabadulni.
Ha valaki tizenöt éve azt mondja önnek, hogy maximált ára lesz a csirkefarhátnak és a lisztnek, mit szól?
Tíz éven keresztül a közgazdász szakma értetlenül nézte, hogy nincs infláció, miközben elképesztő a monetáris expanzió. Hát lett. Nem az volt a probléma, hogy nem igaz, amit addig megtanultunk a közgazdasági alapvetésekről, csak hosszú ideig tartott, mire megvalósult. Láttuk, hogy a 2010-es évek közepétől elindult egy inflációs folyamat, csak annyira alacsony bázisról, néhol negatív indexekből, hogy egy ideig senkit nem érdekelt. Tíz-tizenöt éve messze nem arról beszéltünk, hogyan kell majd hatósági árat bevezetni egyes termékekre kétszámjegyű infláció esetén.
Ugyanakkor azt, hogy sokáig lehet a gazdaságba önteni a pénzt úgy, hogy annak valamilyen hatása ne legyen, azt épelméjű ember nem gondolhatta.
Az, hogy nem álltak készen a sokszor emlegetett forgatókönyvek, nem készültek 2014-től a rossz kimenetekre, így kapkodva, kevés gondolkodással cselekedtek a nagyhatalmak a háború kitörése után, súlyosbíthatja a gazdasági válságot?
Tervezetten reagálni valamire mindig jobb eredményt szül, mint kapkodva cselekedni. Egyrészt szerintem előre lehetett volna hozni egy alacsonyabb inflációt. Éppen azt a problémát lehetett volna kezelni, amivel az Európai Központi Bank küzdött: hiába vitte 2014-től negatívba az irányadó kamatot, mégsem volt infláció. És még mindig nem volt, és még mindig nem volt, és még mindig nem. Lehetett volna gyorsítani a megfelelően paraméterezett zöld átmenetet, persze nem úgy, ahogyan a németek csinálták. Ám előre hozhattak volna energetikai és környezetvédelmi beruházásokat, nemcsak azért, hogy közeledjenek a klímavédelmi, energiabiztonsági célokhoz, csökkentsék az orosz függést, hanem azért is, hogy legyen, mondjuk, 2 százalék körüli infláció Európában, amit az EKB egyébként semmilyen eszközzel nem tudott elérni. De nem így történt, illetve, ami például Németországban megvalósult az Energiewende keretében, meglehetősen gyenge eredményt hozott. Azért is írtam korábban erről néhány cikket, hátha megmagyarázza nekem valaki, miért növeli egy ország több mint 80 százalékkal a villamosenergetikai kapacitását úgy, hogy mindössze pár százalékkal nő a termelése, illetve csökken a magas károsanyag-kibocsátású, hagyományos szénhidrogén-alapú energetika aránya, és ennek eredményeként csak pár százalékponttal javul a megújulók aránya a termelésben.
Összességében nem Angela Merkel korszakának dicséretét zengi: beszélt az orosz kitettséget jelentő Északi Áramlat 2 megvalósításáról, most a zöld fordulat hibáiról, és mindehhez hozzátartozik, hogy Merkel volt Európa egyik vezetője abban az időszakban, amikor a megítélése szerint a kontinens elmulasztott felkészülni a háborúra.
Sok mindent sikerült jól megoldani a Merkel-érában, csak most nem ezekről beszélünk. Ha én negatív kamaton finanszírozhatnám magam, mint például a német kormány a legutóbbi időkig, az összes észszerű, gazdaságos projektet megvalósítottam volna, ami szembejön. Hiszen egyre kevesebbel tartozom. Miért nem indult el már a tízes években – elsősorban Németországban, de a jobb adóssághelyzetű országokban szintén – olyan gazdaságpolitikai fordulat, aminek a jeleit látjuk most a háború, a járvány és a választások eredménye miatt? Lehetett volna javítani a meglehetősen lerobbant közlekedési, a klímavédelmet nem szolgáló energetikai infrastruktúrát. Ez az Európai Unió szempontjából szükséges lökést adott volna a gazdasági növekedésnek, az inflációnak, hogy a szerencsétlen EKB ne egyedül küzdjön a nulla inflációval. Csupa olyan dologra lehetett volna pénzt költeni, ami amúgy is fontos, nem utolsó sorban a klímavédelemre, csak észszerűbben.
Legutóbb arról is beszélt, hogy Magyarország használja fel legrosszabbul az uniós forrásokat. Most megoldódni látszik ez a probléma, amennyiben nem jön pénz Brüsszelből. Ennek mi lehet a vége?
Visszaadom az iparengedélyemet, ha a magyar külpolitika, a politikai kommunikáció – kifelé mindenképpen, de akár még befelé is – nem változik meg gyökeresen a következő hetekben.
Nemcsak amiatt, mert szükségünk van az elmaradt uniós forrásokra, amelyeket egyébként részben jól vagy rosszul, de már elköltöttünk a magyar adófizetők pénzéből, hanem azért is, mert olyan szinten marginalizálódtunk, szorultunk ki a kontinens szélére a szó minden értelmében, hogy az politikailag már nem vállalható. Olyan biztos, hogy változtatni kell, hogy mi már a kérdést is máshogy tesszük fel az utóbbi hetekben: mennyire van fogadókészség a megváltozó politikára és kommunikációra? Nem biztos, hogy Európában megy még „a rossz gyerek vagyok, aztán ha baj van, kiengesztelem az óvónénit, aztán megint rossz gyerek lehetek” viselkedés. Szerintem ez a láncolat nem működik majd úgy, ahogy eddig. Már nem lehet mindent megúszni.
Miért?
Elsősorban a háború miatt.
Pedig a kormány mintha éppen arra számítana, hogy most úgyis az lesz a legfontosabb, hogy ne legyen rossz gyerek az osztályban, mert együtt kell kimenni a játszótérre. Ezért cserébe sok mindent kérhetünk, de legalább is elnéznek nekünk.
Szerintem most nincs türelem a rossz gyerekek tolerálására. Most be kell állni a sorba, jó gyereknek kell lenni, és nem biztos, hogy rögtön jön érte a jutalom.
Akkor elszámította magát a kormány?
Magyarország eddig úgy politizált, hogy minden konfliktust a saját érdekei szerint elvitt a falig az Európai Unióval. Még akkor is, ha nem vagyok benne biztos, hogy olykor nem éppen a partnere volt más európai vezetőknek a politikai játszmákban, azaz kimondta azt, amit Macron vagy Merkel nem mert, ezért cserébe pedig máshol kapott valamit. Például elnézték néhány csínytevését. A helyzet most a háborúval sokkal bonyolultabb, ezért gondolom, hogy ugyanazok a reflexek nem működnek, mint a 2010-es években.
Ez a helyzet azt is elhozhatja, hogy sok minden kiderül abból, amit immár évtizedes távlatban találgatunk a kétharmados Fidesz-többség által épített gazdaságról: hogy a NER és gazdasági elitje működőképes-e konjunktúrán kívül?
2010 után arról beszélgettünk néhány kollégával, hogy a kormányzati döntéshozók vajon mely könyvekből olvasnak. Találtunk is egy kötetet, amely öt délkelet-ázsiai ország fellendülését mutatta be a 20. század második felében. Ezek nagyon autoriter, akár kimondottan diktatórikus politikai rezsimként indultak, és ahogyan egyre gazdagodott, fejlődött az ország és a társadalom, úgy fejlődött a demokrácia. Ez a keleti modell az erősen korporatista állam és az általa kijelölt, támogatott vállalkozók összefonódásából építkezik az ő ismérveik szerint nem, de európai nézőpontból korrupt módon. Ugyanakkor nagyon hatékonyak voltak, hiszen átugrottak százévnyi fejlődési szakaszt: ami Európában több mint egy évszázad alatt ment végbe, ott pár évtized alatt lezajlott.
Mindemellett a jelenlegi magyar modell dolgozott picit a XX. századi európai tankönyvek korporatista fejezeteiből is. Ez sajátos mix, mert ráadásul őriz valamit még a kádári, szocialista világból is, amit jól mutat a rezsi kiemelt szerepe a magyar politikában. Ugyanakkor szerintem Európa és Magyarország nem tud délkelet-ázsiai modelleket jól adoptálni. Egyszerűen más világ. Bennem nagyon megmaradt az, amit Malcolm Gladwell egyik könyvében olvastam. Európában van egy aktív időszak tavasztól ősz végéig, aztán jön pár hónap, amikor lehet élesíteni a kaszát, a földeken nincs mit tenni. Ázsiában viszont évente háromszor vetnek és aratnak rizst, amivel meglehetősen mostoha körülmények között kell dolgozni. Erre mondja Gladwell, hogy azért jók az ázsiai diákok, mert ebben a kultúrában nőnek fel, napi húsz órát tanulnak. Ezek nem mi vagyunk.
Itt nem fognak az emberek napi húsz órát tanulni, dolgozni. Minket azért már jó ideje elért egyfajta európai jólét, más a kultúránk, más gazdasági adottságokra építkeztünk.
Úgyhogy ezek a modellek nem áttelepíthetők, de lehet belőlük tanulni. Például azt meg lehetett volna tanulni, hogy milyen fontos az oktatás szerepe. Hát ezt nem sikerült. Lehetett volna tanulni abból, hogy a kereskedelemnek, illetve a kereskedelmet elősegítő politizálásnak milyen szerepe van. Ebben már több siker látszik, igaz, olyan szinten vagyunk beépülve az Európai Unióba, hogy ezt talán már tanulni se kellett. Meg lehetett volna tanulni azt is, hogy az erőltetett gazdasági felzárkózás egy alulértékelt valutával előbb vagy utóbb milyen gazdasági feszültségeket hoz, ezeket hogyan lehet elkerülni, vagy ha bekövetkeznek, miként lehet orvosolni. Nagyon sokat lehet tanulni másoktól, de modelleket nem lehet átültetni. Ha én javasolhatnék, inkább azt mondanám magyar gazdaságpolitikusoknak, hogy hozzánk közelebb lévő jó példákat tanulmányozzanak. Most már, sajnos, a kelet-európai barátainktól is tudunk tanulni, mert szépen lassan lehagynak bennünket.
De korábban lehetett volna tanulni például azoktól az egykor periférián lévő északi országoktól, amelyekkel a XIX. század végéig, a XX. század elejéig egy körön futottunk. Sőt, gazdasági szempontból évszázadokon keresztül messze jobbak voltak az adottságaink a fejlődéshez. Ha megnézzük, azt látjuk, hogy Európában a leginnovatívabb cégek Észak-Európában, a balti és skandináv térségben vannak. Méghozzá azért, mert évszázadokon keresztül rá voltak kényszerítve, hogy mostohább körülmények között éljenek meg, működjenek sikeresen. Mi egy picit elkényelmesedtünk, hiszen a legalapvetőbb természeti erőforrásokat tudtuk használni hosszú időn át. Volt földünk, bányánk, erdőnk. Csupán tengeri kijárásunk nem volt, tehát a világkereskedelembe nem tudtunk igazán bekapcsolódni, de minden más, ami az elmúlt pár évezredben fontos volt a gazdasági fejlődéshez, rendelkezésünkre állt. Ráadásul szárazföldi kereskedelem szempontjából rendkívül jó az elhelyezkedésünk. Ezt hívják holland betegségnek: amikor egy erőforrás hirtelen túl nagy súlyt képvisel a gazdasági mixben. A klasszikus holland betegség felértékeli a valutát, és leértékeli a versenyképességet. Mindennek a tudatában olyan példákat kell keresni, amelyek viszonylag közeliek, ki tudtak törni a közepes jövedelem csapdájából, esetleg velünk egy szinten voltak a XX. század elejéig. Mi volt az, amivel ők ki tudtak törni? És itt már csak sztereotípiákat lehet mondani, mint például a finn oktatás, illetve gyakorlatilag bármelyik észak-európai ország szociálpolitikai vagy egészségügyi rendszere, innovációs képessége, jól szabályozott piaci versenyen alapuló vállalkozási kultúrája, magasszintű jogállamisága, jogbiztonsága. Minden, ami humán-erőforrás.
Ez a magyar gazdaság egyik alapproblémája. A GDP ugyanis egy szorzat: valamennyi ember valamilyen szintű termelékenysége. Az emberek száma csökken. Mindegy, mit csinálunk. Fizethetünk aranyban is a magyar anyáknak, hogy szüljenek többet: egyrészt nem fognak, másrészt nem tudnak fizikailag annyit, hogy a népesség ne csökkenjen. Ezt el kell fogadnunk. Amit nem kell elfogadnunk, hogy a produktivitás ne változzon. Ez részint képzettségi, részint egészségügyi kérdés. A komplett egészségügyi és oktatási rendszerünk le van gatyásodva. Pedig ha az évi 90 ezer helyett nem születik is 110 ezer gyerek, az évi 130 ezres halálozást jelentősen csökkenteni lehetne. Tanulmányok sora szerint akár 100 ezer alá is levihető lenne.
Tehát miközben többszáz milliárd forintot költünk olyan szociális intézkedésekre, amelyekkel próbáljuk a születésszámot növelni – teljesen sikertelenül –, ennek a töredékéből gyökeres változást lehetett volna elérni az egészségügy átalakításán keresztül a halálozási rátában.
Ez nem történt meg, és ahogyan nézem, nem is fog. Megyünk tovább ezen az úton, egy csökkenő, öregedő, rossz egészségi állapotban lévő, gyenge képzettségű népességgel, alacsony szinten növekvő vagy stagnáló gazdasággal, amit semmi más nem tart életben, csakis az Európai Unió forrásai és piaca.
Ám ennek a képletnek a végén van még egy egyenlőségjel, és utána egy törtszám: a kétharmad.
A magyar politika két térfele kicsit olyan, mint Amerika és Európa. Az egyik oldalon van egy egyszemélyi döntési centrum. A másik oldalon hat döntési centrum. Ez nagyon nehéz így. Egyedül is nehéz jó döntéseket hozni, de ott legalább az ember megpróbálhatja végigvinni az elképzeléseit. Hat, teljesen eltérő érdeket összehangolni viszont szörnyen bonyolult. Nagyon eltérő hátterű, kultúrájú, ideológiájú, hitű, tervekkel rendelkező szervezeteket, nagyon különböző személyiségeket összehozni szociológiai katasztrófa. Szóval már az is csoda, hogy idáig eljutottak. Ezt érdemes értékelni. Az pedig nagyon fontos, hogy a politika erőforrás-alapú műfaj.
Az egyik oldalon egy minden modern technikával felszerelt, jó állapotú hadsereg áll, velük szemben pedig botokkal, parittyákkal felszerelt partizánok. Ez a magyar hatalmi, politikai térkép. Reménytelen, ugye? Az egyik oldalon százmilliárdokhoz való korlátlan hozzáférés, a másik oldalon olykor már a szórólaphoz is hiányzó pénz. Ez egy háború, a háború pedig, mint tudjuk, három dologgal működik: pénzzel.
A választási rendszer, a körzetek kijelölése, a propaganda, ezek azok a dolgok, amiket mindenki tud, ezekről talán kár is beszélni. Mindenki elmondott már mindent, amit egyébként tíz éve is tudtunk. Ám egy fontos dolgot még nem. A Fidesz szeretné kiszolgálni a magyar választókat bármi áron, ehhez gyárt ideológiát és alakítja a politikáját. És ezt világnézettől függetlenül nagyon szeretik az emberek, hogy valaki bármire képes, csak hogy megnyerje őket magának. A másik oldalon kreálnak ideológiát, politikát, jelszavakat és azt mondják, akinek ez tetszik, az jöhet velünk. Hát, erre most ennyi jelentkező van. Ha ez nem tud megváltozni, akkor esetleg több pénzzel, jobban szervezetten, megfelelően koordinálva sem tud majd az ellenzék sikert elérni.
