Azzal szükséges kezdeni, hogy közvélemény-kutatások az 1930-as évek óta módszereikben nem változtak annyit és olyan dinamikusan, mint a társadalmak, amelyekben vizsgálódnak. Ez a megállapítás kutatói szinten általában kezelhető, hiszen a cégek és az intézetek folyamatosan egyre rigorózusabb, a korábbi tapasztalatokat is magában foglaló módszertani finomításokkal élnek, melyek egy jelentős része nem transzparens, kívülálló számára kevéssé látható. Emögött nem indokolt valamiféle „barkácsolást” feltételezni a kutatók részéről, sokkal inkább azt, hogy piaci szereplőkről beszélünk, azaz vagy mindenki átláthatóvá teszi, vagy aki egyedüliként, kivételként jár el így, az akár a saját pozícióját is gyengítheti.
További lehetőség a folyamatosan előálló kihívásokra, hogy maguk a kutatók is adatfelvételi újítások (online, illetve hibrid módszerek) felé mozdulnak el. Szükséges is ez, hiszen a magyarországi közvélemény-kutatók is tapasztalják azt, amit az Egyesült Államokban vagy Új-Zélandon, és amit bármelyik, kutatási kapacitását tekintve is gazdag ország példája is bizonyít. Az USA-ban (is) visszatérő probléma, hogy egyre kevesebben kívánnak válaszolni ismeretlen számokról érkező hívásokra, ami alapvetően nehezíti meg a telefonos adatfelvételt, különösen akkor, ha ez a hajlandóság a pártos, illetve az egyes társadalmi csoportokban eltérő. Jelentős torzításokat okoz(hat) az, hogy bár szociodemográfiai értelemben a minta tükrözi a társadalmi megoszlásokat, politikailag azonban nem. Például az USA-ban a republikánusok mind kevésbé kívánnak részt venni a felmérésekben.
Képzeljük el mindezt Magyarországon! A példa kedvéért azt, hogy az ellenzékiek egy része nem kíván a kutatásokban részt venni, így nem lesz tagja az úgynevezett mintának. Ha ez így van, akkor ezzel tényleges arányuknál kevesebben lesznek egy online panelben, telefonos vagy személyes kérdezés mintájában, mint a nagyobb válaszadási hajlandósággal rendelkező kormánypártiak. Nem muszáj eleve kimaradni, a kérdőív abbahagyásával is jelezheti valaki ennek a szándékát. Ha ez elterjedt és általános jelenség, akkor jelentős mértékben torzulhat a minta. Ez pedig nem egészen ugyanaz a jelenség, mint amit az utánfutó hatás vagy hallgatási spirál alatt ért a szakma, bár a következményei hasonlók.
Az utánfutó hatás és a hallgatási spirál által előálló titkolózó magatartás is „elrejti” a (potenciális) ellenzéki szavazót a kutató elől, de még komolyabb kihívással szembesül az adatfelvétel, ha a(z ellenzék felé húzó) válaszadó kormánypártiként „definiálja” magát. Erre rögtön mondja egy magabiztos kutató, hogy az ő adatfelvételét követő elemzési szakasz ki tudja szűrni az inkonzisztens válaszadókat egyéb, lista- vagy pártpreferenciákon túli kérdések alapján. Viszont ez csak részben igaz. Az alacsonyabb iskolai végzettségű, a válaszokra kevésbé koncentráló vagy kevéssé tudatos válaszadók esetében működhet ez a „szűrés”, de egy magasabb iskolai végzettséggel bíró vagy a megtévesztésre egyéni szinten komoly emocionális vagy kognitív indokkal rendelkező válaszadó végig tudja vinni „másságát” a teljes lekérdezés során.
Nem állítjuk, hogy most is ez történik, csak felhívjuk a figyelmet egy elképzelhető, és egyébként létező jelenségre, amelyett kontrollálni leginkább rendszeres, és nagy(obb) mintás kutatásokkal lehet. Magyarán, ha nem csinálunk a közvélemény-kutatásból költségvetési kérdést.
Tehát számos, magát a mintában következetesen kormánypártira maszkírozó választópolgár tömeges jelenléte esetében – akik tehát politikai pszichológiai értelemben nem teljesen ugyanazok, mint a rejtőzködő szavazók (akinek mérésről mérésre növekvő száma figyelmeztetőleg hathat) – a listapreferenciák még az adatfelvétel pillanatának valóságát sem tükrözhetik eléggé. Meg kell jegyezni, hogy ezen írás szerzői közül az IDEA Intézet és a Závecz Research képviselői saját adatai kapcsán nem tudnak azzal a megállapítással élni, hogy a rejtőzködők látványosan emelkedő számarányát tapasztalnák, bár az utóbbi 1-2 hétben enyhe emelkedés történt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az előbbi jelenségek ne létezhetnének. Ilyen kihívások okán szokás kombinálni az adatfelvételi módokat, viszont az egyes módszerek előnyeinek és hátrányainak feltárása nem képezi jelen elemzés tárgyát.
Az az állampolgári döntés, hogy valaki kimarad az adatfelvételből, fennállhat amiatt is, hogy van egy általános bizalmatlanság az intézményekkel kapcsolatban, és ennek következményeit az egyébként szenzitív kérdésekkel (a szavazási magatartás ugyanis az) operáló közvélemény-kutatók is kénytelenek elviselni. Ez a bizalmatlanság akár kérdőívelhagyásban, telefonbeszélgetések megszakításában, a valósághoz képest normatív vagy a válaszadó szerint politikailag elvárt (többségi) vélemény- vagy preferenciaközlésekben is megmutatkozhatnak.
Szorosnak tételezett választások esetén el nem ítélhető módon a nyilvánosságnak a legérdekesebb adat, hogy melyik lista mennyivel vezet. Viszont azzal, hogy csak erre fókuszálunk, a közvélemény-kutatási kihívások elől visszük el részben a hangsúlyt. Ha pedig erre a fókusz áthelyezésre kellő módon nem reagálunk, úgy maga a szakma állítja elő azt a helyzetet, hogy a felméréseire „jóslatként” tekintenek a politikafogyasztók. Ezt elkerülendő az adatközlés kommunikációja során legalább annyira fontos lenne feltüntetni a kérdéses vagy bizonytalan pontokat, a kutatói vakfoltokat, mint a „versenylovak” (két lista/tömb) aktuális állását. Ugyanis a célba érést (azaz a győztest) ezek a vakfoltok, illetve a csak jelentős anyagi ráfordítással vizsgálható jelenségek dönthetik el, legalábbis módosíthatnak a beérkezők sorrendjén. Az egyesült államokbeli szakmai viták már eleve megkérdőjelezik a választás előtti kutatások publikálásának értelmét, ennél talán célravezetőbb lenne, ha rávilágítanánk az új vagy eleve nehezen kezelhető kihívásokra.
Vegyük alapul azt az ismert állítást, hogy „a választást a bizonytalan szavazók döntik el”. E helyütt tekintsünk el attól, hogy kétpártrendszerű választások és kampányok esetén hogyan alakul az elkötelezett, illetve bizonytalan szavazók szerepe és dinamikája a kampány során, vizsgáljuk most csak a potenciális szavazókat.
Először is abból kell kiindulnunk, hogy olyan mint „a” bizonytalan szavazó, nincs. Szükséges azt is megjegyezni, hogy a bizonytalan lehet alulszocializált vagy egy tökéletesen informált, a politikát kevéssé vagy éppen nagyon aktívan követő szavazó is. A bizonytalanságára tanácstalanságként és döntésképtelenségként tekintő éppúgy, mint azt pozitív identitásként megélő. Míg 2006-ban a kétblokkpártrendszer idején a bizonytalanság könnyen egy negatív identitásként tételeződött, addig 2010 után a kínálati piacon történtek változások. A hagyományos baloldalon (MSZP) és Fideszen kívüli pártok jöttek létre, együttműködések ideológiai és szövetségi heterogenitása fordult elő, és 9-11 év kellett mire az összefogás centripetális folyamatokat eredményezett. A folyamatosan és saját koherenciájukat tekintve megalapozottan egyik párt mellett sem érvelőknek először pártjaik, majd felületeik, végül közösségeik lettek, ezzel pedig pozitív identitáshordozóvá tehették a bizonytalanságot. Ellenben ezen szavazók körében is többségben vannak a kormányváltást akarók, és ezért okkal feltételezhetjük akár azt is, hogy a kormányváltás iránti érzelmi elköteleződés mégis aktívvá teheti őket.
Meg kell jegyezni, hogy érzelmi motivációkra és így (ön)mobilizáció erejére hagyományos kérdőíves kutatásokkal nehezen, illetve ismételten csak jelentős ráfordítással lehet kontrollálni. Ezért szükségesek időről időre olyan nagymintás társadalomtudományi alapkutatások, amelyek túllépnek a napi közvélemény-kutatások szükséges és elvárt magyarázatain. Nem az a céljuk, hogy a közvélemény pillanatnyi politikai arculatát leírják, hanem új módszerekkel, nagy mintákon megpróbálják feltérképezni, leírni és legfőképp megérteni a választókat. A bizonytalanokat, a preferenciájukat titkolókat és persze a politikailag passzívokat is, felismerve azokat az új identitásokat, amelyek egyszerűen más módszerekkel nem ismerhetőek fel.
Sosem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy Magyarországon az évek során a kérdezettek megtanultak a közvélemény-kutatásokra válaszolni. Teszik ezt azzal a „logikával”, ahogyan az állampolgárok többsége nem tudja a választási rendszert kutatói kompetenciával ismertetni, nem biztos, hogy pontosan tudják, miként lesz a szavazatból mandátum, majd parlamenti többség, mégis ezt a (nem)tudást a gyakorlatban jól alkalmazzák. Hasonlóan ehhez
A kutatásokat és az abból levont következtetéseket bonyolítja a politikai helyzet a szokásost is meghaladó komplexitása. A háborút megelőzően is számos, akár gyors változásokra vagy éppen visszarendeződésre okot adó ügy és esemény volt, és a politika és média napirendjére is olyan dinamikával jöttek fel témák (infláció, forintárfolyam, korrupciós ügyek, stb.), amelyek hatásáról (mintha azt eleve könnyű lenne mérni), percepciójáról a választói döntésekben egy hó elejei, majd hó végi kutatás kevéssé tud „beszámolni”. Legalábbis a nem kormánypárti kutatói szereplőknél nincsen kapacitás heti vagy akár heti többszöri kutatásokra. Mindezt az ügyzajt változó dinamikával, de a háborús tematika felül- vagy át is ír(hat)ja. Legalábbis a választók egy részénél, de hogy mekkora és melyik közegben, és milyen irányba, az megannyi bizonytalanságra ad ismét okot.
Lehet, hogy egy-egy korábbi ügynek önmagában is van jelentősége, lehet, hogy „csak” kumulált hatással kell számolni – mindezt kutatni erőforrás kérdése. Ezekről is kell szólni akkor, amikor valaki úgy tekint a mérésekre – ahogyan egyébként sem lehet –, hogy azok „mutatják” április 3-a eredményét. A közvélemény-kutatásoknak egyébként sem funkciójuk a jövőbe tekintés, hiszen a közvélemény pillanatnyi – ahogy jeleztük, nagyon is változó – véleményét tükrözik.
Tehát a korábbi kutatói tapasztalatok, amelyekre egy előrejelzés épülhetne, elveszítették jelentőségüket ebben a mostani kampányban, legfeljebb történeti érdekességként hivatkozhatnánk rájuk, támpontként nem használhatók. Ahogyan az intuíció sem működik, hiszen annak élesítéséhez – mint arra a stratégiai döntések tévedései kapcsán Olivier Sibony rámutat – a korábbihoz nagyon hasonló környezet kell, mely egyúttal állandó és kiszámítható. A mostani nem ilyen.
Az sem mindegy, hogy a kutatásokat hogyan interpretáljuk. A kutatók csak állítják, hogy mentesek lennének a kognitív torzításoktól, ehhez képest szakmai közösségek éppúgy, mint az állampolgárok hol megerősítési (mikor azt látják adatokban és eredményekből, amire maguk is számítanak), hol kívánatossági torzítást (mikor azt látjuk, ami látni kívánunk) folytatnak. Mondhatnánk, hogy egy kampányban nincs idő és tér a kognitív rugalmasságra, viszont enélkül könnyen tévkövetkeztetéséket vonhatunk le. Ez különösen a bizonytalanok „olvasásakor” komoly kihívás, amikor például valaki értékeik, továbbá meglévő kormányváltó szándékuk miatt a könnyen mobilizálhatót látja bennük. Lehetséges és szükséges persze elgondolni, érvelni is lehet emellett, de tudnánk sorolni demobilizációs tényezőket is.
Legalább ilyen fontos, hogy a publikált kutatások az országos listák támogatottságát mutatják, ez a választás pedig – akárcsak a korábbiak – egyéni választókerületekben dől majd el, melyek erőviszonyairól helyi kisebb mintán felvett adatokból csak kellő kognitív rugalmatlansággal és vágyvezérelten lehet megcáfolhatatlan igazságokat kiolvasni. Nyilván van olyan választókerület, ahol erre inkább van lehetőség, kockázatmentes, mindenesetre az egyéni választókerületek gerrymandering jellege miatt különösen javasolt az óvatosság.
Abban sem lehetünk biztosak, hogy az aktuális országos listás kutatási adatok mechanikusan rávetíthetők-e az egyes választókerületek korábbi választási eredményeire, s ennek alapján kiszámolhatók a mandátumok. Aligha, hiszen a 2018-as többszereplős ellenzéki jelöltlista helyett most csak egy összellenzéki jelölt indul, miközben a Jobbikból kivált a Mi Hazánk, prominens, nyerő politikusokat cserélt le a Fidesz, sok új, előválasztáson megismert jelöltje van az ellenzéknek – ennyi változásról csak választókerületi mérések sokasága tudna valóságközeli képet adni. S ha már az egyéni választókerületeket említettük, még az amerikai kutatók is arról számolnak be, hogy a lokális mérések immáron számos esetben a preferenciákat illetően kevéssé megbízhatók, viszont továbbra is alkalmasak ügyek, témák kapcsán a közvélemény feltérképezésére. Ilyen esetekben a torzítások ugyanis jobban kezelhetők súlyozással, mintha eleve a jelöltpreferenciát vizsgálnánk, ugyanakkor további súlyozási technikák csak a hibahatárt növelhetik.
A hazai bizonytalanságokat erősíti, hogy ilyen ellenzéki indulási konstrukció korábban még nem volt, így jóval nehezebb azt kontrollálni a korábbi tapasztalatok segítségével. Ez az indulási helyzet akár mobilizáló módon is hathat a részvételükben még nem biztos, potenciális ellenzéki szavazókra, a „most vagy soha” érzést erősítve. Hogy ezek az érzések egyéni szinten hogyan épülnek meg választókban az utolsó pillanatokban, arról a korábbiak függvényében az országos, de még lokális kutatásokból is nehezen olvashatók ki egyértelműségek. Különösen úgy, hogy ezen választói szegmensek nem jelentéktelen része az utolsó napokban dönt, míg az utolsó publikált felmérések a március 28-i héten jelennek meg, így ezekről a szándékokról és azok irányáról értelemszerűen nem tudnak „beszámolni”.
A választásszociológia ugyanis ismeri az „átfordulás az utolsó pillanatban” hatását, amely a lezárult közvélemény-kutatásokat követően bekövetkező választói mozgásokra utal. A nagy erőforrásokkal rendelkező cégek persze fognak az utolsó napokban is mérni, de ezek eredményeit nem fogja látni a közvélemény. E sorok írói tehát nem zárják ki a februári mérésekben még sima kormánypártinak tűnő választókerületek átfordulását április 3-ára, de az ellenkezőjét sem. Nem minden mérhető, ami érezhető, és nem minden érezhetőt igazol vissza a mérés. Ez annak függvényében változhat, ahogyan a választók tétet vagy éppen tétnélküliséget tulajdonítanak a választásnak, illetve saját döntésüknek (a kettő pedig nem ugyanaz).
Végül a választásszociológiai szakirodalom nemcsak az elhallgatási spirál vagy a győzteshez húzás elméletét ismeri, de az úgynevezett „vesztes ügy – igaz ügy” hatásmechanizmusát is. Ennek értelmében
Ennek a rétegnek a részvételével a közvélemény-kutatók nem tudnak számolni, mert e csoport tagjai nem szoktak elmenni választani, nincs preferenciájuk, a politika nem érdekli őket. De, ha a nyerésre álló nagy párt győzelme kapcsán veszélyt „szimatolnak”, akkor az utolsó pillanatban – elsősorban érzelmi alapon – mégiscsak elmennek, és a várakozásokkal ellentétes választási eredményt hozhatnak létre.
Eredménytől függetlenül döntő lesz, hogy április 3-át követően a fenti dilemmákból és az utána is fennálló kihívásokból milyen következtetést von le a szakma, hiszen az a közvélemény-kutatások hazai sorsát hosszú távra is eldöntheti.
Böcskei Balázs politológus, az IDEA Intézet kutatási igazgatója, főpolgármester-helyettesi közpolitikai tanácsadó
Szabó Andrea, választásszociológus, Társadalomtudományi Kutatóközpont
Závecz Tibor szociológus, közvéleménykutató, a ZRI Závecz Research ügyvezetője
