Ksenia 27 éves koráig Oroszországban élt. A férje magyar, két gyermeke van, keramikusművész.
Natasa 26 éves koráig élt Oroszországban, ott tanult filmoperatőrként. A férje magyar filmrendező. Natasa 12 éve él és dolgozik Magyarországon. Felszólalt a Greenpeace legutóbbi, háborúellenes tüntetésén.
Mindketten ukrán menekülteket fogadtak a lakásukba.
„Nálam egy nagyon kedves idős házaspár lakott, harkoviak, egy 12 éves macskával jöttek és egy kutyával. A bombázások elől menekültek – mutatja a fényképeket a telefonján Natasa.
„Nálam egy ukrán lány lakik” – mondja Ksenia, akinek a műtermében beszélgetünk.
„Ez egy nagy lehetőség, és minden itt élő orosznak, aki megteheti, nagyon ajánlom” – mondja Natasa. Hozzáteszi,
csak ki kell menni a Keleti vagy a Nyugati pályaudvarra, és ha öt percet ott állsz, már rájössz, hogy mit kell tenned. Segíthetsz tolmácsolni, tájékozódni, fuvarozni, de akár foghatsz egy családot és elviheted őket haza. Ez egy nehéz érzelmi folyamat, de egy picit összehúzza a sebeket.
„Ha a töprengés és a tépelődés helyett cselekszel, az kiszabadít a depresszióból” – mondja erre Ksenia. – „Bár oroszok vagyunk, ez nem a mi háborúnk, ugyanakkor a mi felelősségünk.”
Mindkettejük családja, rokonsága Oroszországban él, napi szinten tartják velük a kapcsolatot. Különféle ötletekkel próbálják elűzni azt a nyomasztó lelkiállapotot, ami rájuk nehezedett, például mosolyt ábrázoló maszkokkal fotózzák magukat, és a képeket elküldik egymásnak. De a maszk mögötti érzések mások. Ksenia szerint Oroszország a depresszió állapotába került. Azt mondja,
„Az érzés, hogy nem szabad tiltakozni, nincs jogod semmihez, bénító. Nagyon sokan elhagyták az országot az utóbbi hetekben. Az első háborús naptól kezdve elindult az országból a kivándorlás. Egész szakmai ágak indultak útnak, mint például az IT-szektor” – teszi hozzá.
Amikor kitört a háború, Budapesten is tüntetés zajlott az orosz nagykövetség előtt, amelyen Natasa is részt vett egy nagy „Russians Against the War” (Oroszok a háború ellen) feliratú plakáttal. Ott jött rá, hogy az orosz civilek háborúellenes hangja nincs eléggé reprezentálva.
„A Нет войне (No War) egy mozgalom Oroszországban, azok az emberek képviselik, akik még ki mernek állni. Más, Magyarországon élő oroszokkal is tartjuk a kapcsolatot, és most azon gondolkozunk, hogy valamilyen szervezett formában fejezzük ki a tiltakozásunkat. Létrehoztunk egy Facebook-csoportot, ahol megosztjuk a nálunk elszállásolt emberek történeteit és szükségleteit. „Alapvetően ez nem az emberek háborúja, ez Putyin és a politikai elit háborúja” – teszi hozzá Ksenia.
És az orosz lakosság döntően nem támogatja?
„Tegnap láttam egy felmérést, miszerint Oroszországban az emberek több mint ötven százaléka helyesli az inváziót” – mondja erre Natasa. „De ez a támogatottság egy hosszú éveken keresztül felépített ellenségképen alapszik. Ők a propaganda által festett hamis képre mondanak igent. Az orosz televízióban ez nem a szomszéd ország népe ellen vívott háború; az a történet megy, hogy egy veszélyes nacionalista csoport elfoglalta a hatalmat Ukrajnában, barbár módon leigázta az ottani oroszokat, meg akarta támadni Oroszországot, és Putyin hősies felszabadító csapatai a békét igyekeznek helyreállítani, fel akarják szabadítani a szegény ukrán népet is.”
Az ukrán és az orosz nép között a hétköznapokban is létezik a két ország történelméből, illetve eltérő történelemértelmezéséből adódó feszültség?
„Ez egy bonyolult kérdés. Az apám Odesszában született, sok rokona él most is Ukrajnában. Az orosz emberekben általában nincsen gyűlölet az ukránokkal szemben. Nyilván nem egyszerű egyensúlyt találni egy olyan országban, amely lakosságának a fele orosz identitással bír, oroszul beszél, a másik fele pedig csak ukránul. Megértik egymás beszédét, de aki orosz anyanyelvű, nem akar ukránul beszélni, és viszont. Sok feszültséget szül ez a helyzet, érthető, hogy az oroszoknak nem tetszik, hogy korlátozzák az orosz nyelv használatát. De mindez semmilyen okot nem ad arra, hogy Oroszország erőszakkal beavatkozzon egy másik ország életébe” – mondja Natasa.
Arról is beszélgetünk, hogy az orosz katonák vajon mit értenek az egészből. Ksenia elmondja, hogy Oroszországban kötelező az egyéves sorkatonai szolgálat minden, 18. évét betöltött férfi számára. Ugyanakkor Putyin azt ígérte, nem fog fiatal sorkatonákat bevetni Ukrajnában, csak hivatásos katonákat.
„De látjuk a híradásokban, hogy sorkatonákat is a háborúba vezényeltek. Nagy bánat ezt látni. Az anyák nem tudják, hogy hányan haltak meg, kik haltak meg, és ha elesik a gyerekük, nem kapják meg a holttestüket. Amikor megtámadták Ukrajnát, első reakcióm az volt, hogy nem, ez nem lehet igaz. Úgy érződött, hogy az egész modern orosz civilizációnk, ami felépült az elmúlt harminc évben, most romba dől. A viszonylagos jólétet, a gazdaságot, a kultúrát, mindent katonabakancsok taposnak szét. Én a Szovjetunióban voltam gyerek, halvány emlékeim vannak arról az időszakról, mikor eljött a peresztrojka, és beköszöntöttek az új Oroszország első évei a Szovjetunió romjain. Azok nyomorult évek voltak. Teljes volt a káosz, a tanáraim nem kaptak fizetést, nagy sorokban álltunk a boltok előtt kenyérért, buszokra vártunk órákig. Ez most olyan érzés, mintha újra egy hasonló káoszba zuhannánk” – mondja Natasa.
Ők olyan oroszok, akik szovjet-orosz birodalom eszméjében nőttek fel. Az alattuk levő generációkkal nem is nagyon kommunikálnak, inkább csak diktálni szeretnek, de nem értik a fiatalabb generációk világát és gondolkodásmódját.
Az Európai Uniót az a gondolat hozta létre a második világháború után, hogy a háborút mindenképp el kell kerülni, de az orosz politikai vezetés számára a háborúzás szinte természetes – Csecsenföld, Dél-Oszétia, Grúzia, Észak-Kaukázus, Szíria, Kelet-Ukrajna és most ez a szörnyűség…
„Nem tudom, hogy mi jár Putyin és az elit fejében, csak azt tudom, hogy mit látok én, aki ott született és ott élt sokáig. Egy kisvárosból származom, ahol a játszótér mellett áll egy tank, és a gyerekek folyamatosan felmásznak rá, meg hintáznak a csövén. Fontos, hogy emlékezzünk arra, a második világháborúban megvédtük az országunkat, és erre jogosan lehetünk büszkék, de nagyon vékony az a határ, amikor ez a büszkeség átcsap harci kedvbe” – feleli Ksenia.
Natasa szerint a propagandagépezet kihasználja a második világháborús narratívát. Vannak 15–20 éves fiatalok, akik úgy nőnek föl, hogy tudják: van egy fővezér, aki rendelkezhet az életük felett. Moszkvában, Szentpéterváron és a nagyobb városokban nem népszerű ez a szemlélet, de az orosz vidéken igen.
Viszont néhány hét alatt megváltozott az élet, és nem csak az életszínvonal zuhanására gondolok, hanem a közösségi média megszüntetésére, ami nyilván ott is a fiatalok kapcsolattartásának és szórakozásának legfőbb eszköze. Ez nem szülhet olyan mértékű elégedetlenséget, ami miatt Putyin elveszíti eddigi támogatóit?
„Ez a közeli idők kérdése lehet. A Facebooknak és a Google-nak vannak orosz alternatívái, amik tovább működnek, de ezeket könnyebben kontrollálja a hatalom. Most a legnagyobb csapás a civil szektort érinti” – mondja Ksenia, aki szerint nagyon sok civil szervezet működése ellehetetlenült a szociális média leállítása miatt; ezek olyan segítő szervezetek, amikhez az emberek szívesen fordultak, a kisállattartók érdekképviseletétől a különféle jogsegélyszolgálatokig. Ráadásul arra még tényleg nem volt példa, hogy csak a propaganda szólamait szabad felmondani, és az önálló gondolkodás bűncselekménynek számít.
„Minden független lapot, tévét, rádiót bezártak. Azt a szót sem szabad kimondani, hogy háború, a propaganda szerint ez fake news, amit az ukránok és a Nyugat terjeszt. Ukrajnában nincs háború, hanem különleges katonai műveletek vannak” – teszi hozzá Ksenia.
„De a cenzúra nem most kezdődött, hanem legalább nyolc éve. Bár egyre súlyosabb, eddig együtt lehetett vele élni. Volt egy nagy capslock-os felirat minden független cikk előtt, hogy figyelem, ez külföldi ügynököktől származó hamis információ, de ezt mindenki tovább görgette, és el tudta olvasni a híreket” – mondja Natasa.
Az Oroszországban élő barátaik, rokonaik veszélyben vannak?
„Amíg Putyint valaki meg nem állítja, mindenki veszélyben van, aki kimondja, hogy meztelen a király. Ennek ellenére az orosz civil társadalom tiltakozik; egyetemisták, tanárok, szakmai szövetségek, újságírók, aktivisták, művészek követelik a békét. Olyan nagy már a felháborodás és a tiltakozás, hogy hiába tartóztattak már le több mint tízezer tüntetőt, az egész világon lehet hallani azoknak az oroszoknak a hangját, akik nem akarják ezt a háborút.
És szerintem lesz egy második tiltakozási hullám azokból, akiknek ugyan volt ezer rubel a zsebükben, de mára csak kettő maradt. És ezzel a két rubellel kell beállniuk kenyérért a sorba, miközben nem lehetnek biztosak benne, hogy mire sorra kerülnek, lesz-e még kenyér.
Ezek az emberek úgy fogják érezni, hogy be vannak csapva” – feleli Natasa.
Ha Putyin mögül elfogyna minden társadalmi támogatás, elgondolkozna a háború befejezésén? Másképpen fogalmazva: az orosz nép képes megállítani ezt a háborút?
„Attól félek, hogy egy forradalom Oroszországban véres és szörnyűséges volna. Ennek a népnek nem voltak csendes forradalmai. Sokáig tűr, de aztán kirobban belőle a düh. És látható, hogy Putyin egy különösen agresszív rezsimet tart fenn, ami semmitől nem riad vissza” – véli Natasa.
Miben reménykednek?
Hosszút hallgatunk.
„Valami végleg megváltozott, a világ többé nem ugyanolyan, ezt mindenki érzi. Lesz béke, csak az már nem olyan lesz, mint azelőtt. Az orosz katonák megöltek sok-sok embert Ukrajnában, ezt nem lehet visszacsinálni. A vérontás mindent megváltoztat. Nekünk, oroszoknak ebben mostantól van egy nagy felelősségünk” – mondja Natasa. Hozzáteszi,
eddig lehetett azt mondani, hogy mi nem Putyinnal vagyunk, elmentünk onnan, itt élünk, csináljuk a dolgainkat, és borzasztó Oroszországban az önkényuralom kiépítése, de távol tudtuk magunkat tartani ennek a felelősségétől, megtehettük, hogy nem foglalkozunk vele. Ez tovább nem megy. Oroszország jó példa arra, hogy mire vezethet az állami agymosás.
Lehet mondani, hogy »én okos vagyok, a propaganda rám nem tapad, kikapcsolom a tévét és a kedvenc ellenzéki YouTube-vloggert hallgatom«. De ez nem működik örökké. Mert közben azok, akik gyártják és fogyasztják a gyűlölettartalmakat, egy ponton sajnos tovább lépnek, előveszik a fegyvert és kikapcsolják a YouTube-ot. És akkor már számodra sem lesz tovább ez a kellemes kis információs burok, amiben elvoltál. Harcolni kell minden egyes cikkért, minden egyes szabad szóért, kimondott véleményért, akkor is, ha épp nem értesz vele egyet.”
