Egy szülő életében a legsúlyosabb tragédia, ami történhet, a gyereke elvesztése. A gyász sokkal súlyosabb, mélyebb és elhúzódóbb lehet, mint bármilyen más halálesetnél. Sok szempontból ennél is nehezebb érzelmileg kezelni egy gyerek eltűnését: ilyenkor a veszteség feldolgozása a szokásos módokon nem lehetséges.
A 21 éve, 11 éves korában eltűnt Till Tamást szülei még ma is hazavárják. Karácsonyra, születésnapra ajándékot vesznek neki és csak akkor fogadnák el fiuk halálát, ha írásos bizonyítékot kapnának róla. Az ismerősök szerint Tamás nyilvánvalóan nincs már életben. Sokan nem értik, hogy a család miért nem lép tovább. Kívülről mindig könnyebb okosnak lenni, de mit érezhetnek a szülők, miért nem fogadják el a veszteséget?
A gyerek halála az egyik legnagyobb veszteség
A gyászról ma már tudjuk, hogy nemcsak haláleseteket követően, hanem egy szakítás vagy bármilyen veszteség után is átélhetjük. Egy „normál” gyászfolyamat sem könnyű, de sok esetben (például ha váratlanul hal meg valaki vagy egy gyereket veszítünk el) komplikált gyászról beszélünk. A veszteség általában nem tudatosul azonnal, az első sokkhatás után a gyászoló gyakran tagadja a történteket és ez fokozottan jellemző akkor, amikor nem egyszerű gyászról van szó.
Egy gyerek halála még a kívülállók számára is sokkal igazságtalanabbnak tűnik, mint egy idős emberé. Az élet rendje, hogy megbetegszünk, megöregszünk; az viszont, hogy valaki fiatalon vagy gyerekként haljon meg, egyáltalán nem szokványos és elfogadható. Az érintettek fájdalma elképzelhetetlenül nagy ilyenkor. Jellemző, hogy hibásnak tartják magukat: úgy érzik, hogy nem tudtak eléggé vigyázni a gyerekükre, nem teljesítették a szülői szerep követelményeit. Bárkit is veszítünk el, a gyász része a bűntudat, de ezekben az esetekben az érzés sokkal erősebb.
A lezáratlanság miatt nehéz továbblépni
Ha egy szerettünk eltűnik, akkor szinte lehetetlen úgy gondolni rá, mint aki meghalt. Ez az oka annak, hogy hagyományos értelemben nem is lehet meggyászolni. Egy veszteség átéléséhez, majd később az elfogadásához szükség van a lezárásra, a véglegességre. Ebben az esetben lehet, hogy ez soha nem történik meg.
Gondoljunk csak arra, hogy még egy kapcsolatot sem könnyű befejezettnek tekinteni, ha a másik ghostingol, vagyis figyelmeztetés nélkül eltűnik és soha többet nem keres minket. Minél régebb óta ismerjük őt és minél jobban bevonódtunk, annál nehezebb lesz feldolgozni az elvesztését, és annál inkább érezzük tehetetlennek magunkat. Mivel semmilyen információt nem kapunk a másikról, nem fogjuk tudni, hogy aggódjunk-e érte, mert valami baj történt vagy egyszerűen haragudjunk rá azért, amiért ilyen passzív-agresszív módon szakította meg a kapcsolatot.
Sokan tűntek és tűnnek el ma is háborúban, természeti katasztrófában, valamilyen tragédia következtében. Vannak, akik menekülés közben veszítik el a családtagjaikat vagy egy kirándulás során szenvednek balesetet. Amikor valaki eltűnik, a hozzátartozók és a barátok is ambivalens érzelmeket élnek át: a sokkhatás, a szomorúság és a félelem mellett a reménykedés is jelen van ilyenkor. Ha nem kerül elő a holttest vagy más bizonyíték, elég nehéz elhinni, hogy a szerettünk meghalt.
Egy vizsgálatban Srí Lankán élő embereket kérdeztek meg, akiknek egy cunamiban tűntek el hozzátartozóik. Az ő életükben a reménykedés és a keresés feladása közötti ingadozás váltakozott. A remény segített nekik abban, hogy tovább éljenek, a bűntudat viszont kizárta azt, hogy normális életük legyen és fejlődjenek, változtassanak. Depressziót éltek át, érzelmi vákumot, betöltetlen űrt éreztek magukban és testi tüneteket is tapasztaltak.
Együtt élni a bizonytalansággal
Egy gyerek vagy más hozzátartozó eltűnését követően nem is feltétlenül beszélhetünk hagyományos értelemben vett gyászról, és az érintettektől nem várható el, hogy úgy lépjenek tovább, ahogy azt egy haláleset, egy lezárt kapcsolat vagy egy múltbeli veszteség után tennék.
Egy, a témában jártas szakember szerint a terápiában azt kell megtanítani nekik, hogy együtt tudjanak élni a bizonytalansággal és a lezáratlansággal. Ez a folyamat különbözik attól, ami a gyászterápiában zajlik. A hozzátartozók nagyon dühösek és rengeteg okuk is van erre. Meg kell tanulniuk úgy gondolkodni, hogy többféle lehetőséget is a fejükben tartanak. Lehetséges, hogy a gyerekük él valahol, egyszer haza fog jönni és lehet, hogy meghalt; de bármi is történik, folytatni kell az életet. Nem az a cél, hogy „túllegyenek” a veszteségen, hanem hogy elfogadják a bizonytalanságot és ne hibáztassák magukat. Sokat segít, ha a kívülállók is belátják, megértik ezt és nem sürgetik a lezárást, hiszen a remény ilyenkor teljesen indokolt lehet.
