Július 7-én jelent meg a Daily Mail brit bulvárlapban a később a teljes világsajtón is végigsöprő hír, amely azóta is élénken foglalkoztatja a magyar közvéleményt. Novak Djokovics és Fucsovics Márton wimbledoni mérkőzése alatt, miközben a kamera a magyar versenyző párjára, Böszörményi Anettre szegeződött, a kommentátorként tevékenykedő Boris Becker a következő megjegyzést tette:
Azt mondják, a magyar nők a legszebbek. Nos, ezt nem tudom, de ő mindenképpen nagyon csinos.
Kommentátortársa, John Inverdale ezt egy idétlen szójátékkal viszonozta: „Jó, ha egy teniszezőnek Anett nevű barátnője van” (net = háló). A brit Women in Sport vezetője, Stephanie Hilborne mindezt nem hagyta szó nélkül: „Jótékonysági szervezetünk évtizedek óta dolgozik a sport kultúrájának megváltoztatásáért, így a nők eltárgyiasításának megszüntetéséért. Ha két férfi zavartalanul így beszél egy nőről, ráadásul élő adásban, az azt jelenti, hogy még sok a dolgunk. Mindenkinek meg kell értenie, hogyan hat az ilyesmi a nőkre. Nem inkább arra kellene inspirálni a lányok következő generációját, hogy sportoljanak, ahelyett, hogy a nők kinézetéről beszéljenek?” – vélekedett.
Az eset kirobbanásakor mégis úgy gondoltam, hogy nem biztos, hogy Becker megjegyzése a legideálisabb alkalom a társadalmat kétségkívül átható szexizmus nehezményezésére. Úgy véltem, a feminizmus szempontjából fontosabb ügyeknek árthat, ha a jóindulatú szexizmus e nem éppen örvendetes, de viszonylag enyhe példáját túlságosan felfújjuk. Pláne Magyarországon, ahol a nők (és a férfiak) nagyon nehezen engedik el – direkt mondom így – a „gyengébb nemnek” szóló hódolatot, udvariassági gesztusokat, melyekre egy nyugat- vagy észak-európai nő sokszor értetlenkedéssel reagál. Odáig már eljutottunk az elmúlt években, hogy a bántalmazásról, családon belüli erőszakról lehet értő és a hallottakat befogadó közönségnek beszélni – de az egyszeri feminista itthon egyelőre jobban teszi, ha az ajtóban előreengedést, az ülőhely átadását, a kabát felsegítését és a random bókokat nem nagyon piszkálja meg holmi elemző célzattal, mert könnyen megdobálhatják rohadt paradicsommal.
A reakciók lavinája azonban a véleményem felülvizsgálatára késztetett. Érdekes módon éppen egy baloldali lap, a szebb napokat is látott 168 óra szerzője, Boros Tamás kezdett el „orwelli világról”, sőt „feminista hordákról” beszélni, majd – nem éppen tiszteletteljes hangnemben – Becker megvédésére szólította fel Böszörményit. Aki kötelességtudóan engedelmeskedett is. Azóta, úgy tűnik, eltávolított angol nyelvű Instagram-posztjában nemcsak azt fejezte ki, hogy nem ért egyet Hilborne-nal (eddig teljesen rendben lett volna), hanem – az aktivista véleményét mellőzöttségnek tulajdonítva – úgy beleállt az ötvenhárom éves, korábban évtizedekig környezetvédelmi szakértőként működő tudósba, hogy a kormánymédia összes antifeminista szerzője megnyalta utána mind a tíz ujját.
Amióta már inkább a gender fogalma, és az azzal tévesen azonosított LMBTQ-közösség a mumus, kezdtem abba a hitbe ringatni magam, hogy legalább a feminácizáson már túlvagyunk – hiszen még a kormánymédia is előszeretettel hivatkozik feminista szerzőkre, közszereplőkre, illetve a feminizmuson belül zajló vitákra, amikor éppen úgy kívánja érdeke. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a szemük sem rebben a nők elleni diszkrimináció és erőszak mindennapos formái hallatán, de rögtön kivonják a kardjukat és felcsapnak nőjogi aktivistának, ha az átlag magyar nő életét kevéssé befolyásoló migránsok vagy transznemű sportolók kerülnek szóba.
A kommentelők és a propagandamédia szerzői ugyanis napokig dagonyáztak a feministákról alkotott rosszindulatú sztereotípiákban – és ezekhez képest Becker megnyilvánulása végképp ártalmatlannak számít. Minden létező felületre odaöklendezték a nőjogi aktivisták visszataszító külsejéről, magányos csalódottságáról és szexuális kielégítetlenségéről szőtt vágyálmaikat. Ugyanis érdekükben áll, hogy a feministák ilyenek legyenek: amíg meg tudják győzni magukat és környezetüket, hogy a nemek egyenlőségéért küzdők személyével (kinézetével, lelkiállapotával, magánéletével) van a probléma, addig nem kell azzal szembenézniük, hogy esetleg a társadalom működik rosszul.
Egy ronda nő ne akarjon már megvédeni egy csinos nőt a férfiak bókjaitól
– háborodott fel például Nagy Gergő a Player.hu nevű portálon – melynek több mint húsz munkatársa közt összesen két nőt sikerült találnom. A vita hangneme messze túlmutat az egyszerű véleménykülönbségen, és érvek helyett a másik fél minősítgetése kerül előtérbe. Pilhál Tamás Pesti Srácokon megjelent írása oda vezetett, hogy a felbátorított olvasók minősíthetetlenül trágár kommenteket és üzeneteket küldtek a WMN.hu általa lefeminácizott szerzőjének, a szerinte „hisztiző”, „vergődő”, „rikácsoló”, nőtársait „lázító” Csepelyi Adrienn-nek.
Ennek az irányzatnak a hőse pedig az idegen férfiak kéretlen bókjaiban is készségesen-boldogan sütkérező, nőtársaival (pedig az egyet nem értés ezt nem feltétlenül zárná ki) nulla szolidaritást vállaló, a feminizmust magától undorral, két ujjal eltartó, mindezért okosnak, vagánynak, belevalónak dicsért nő – a Pride-ot utáló és lenéző, magát „egyszerű buzinak” tituláló „rendes homoszexuális” női megfelelője.
Hogy jön ez ide? Úgy, hogy minden lelkes feminácizás mellett LMBTQ-ellenes felhangokat is kapott az ügy: a homofóbtörvény vitájának kellős közepén muszáj volt, bármilyen erőltetetten is, de mindenképpen iderángatni a témát. Például a Magyar Nemzet szerzője, Novák Miklós a Beckert ért (tömegesnek egyébként egyáltalán nem mondható) kritikát az „álszent szivárványos világnak” tulajdonítja. Leszögezi, miként kell egy „egészséges férfinak” Böszörményi Anett látványára reagálnia – természetesen jól tudjuk, kik a „nem egészséges férfiak”. A Mozgástér blog politológus szerzője a kötelező nemváltás gondolatával játszadozik, miközben „Bókolni veszélyes!” felkiáltással riogatja férfitársait. Vajon miért olyan ijesztő annak a kilátása, hogy a férfiak a jövőben nem véleményezhetik kedvükre a nők külsejét ott és akkor, ahol és amikor éppen eszükbe jut? Talán egy kicsit mégiscsak igaza van Hilborne-nak? Igazán köszönöm Galló Bélának, hogy ezen elgondolkodtatott.
Jómagam – egy-két díszpéldányt leszámítva – nem ismerek olyan nőt, aki ne örülne a bókoknak, a dicséretnek
– állítja helyre a világ rendjét Pilhál Tamás a Pesti Srácokon. Varga Mihály pénzügyminiszter közösségi oldalát elnézve aligha vitatkozom vele. „Egyetértek Boris Beckerrel. A magyar hölgyek a legcsinosabbak a világon” – a többi posztjával sovány ötszáz és kétezer közti lájkot begyűjtő politikus e szavakkal mintegy hatezer felhasználó tetszését vívta ki, és a kommentelő nők egymással versenyezve pirultak el és köszönték meg a bókot. Mit nekünk női kvóta, esélyegyenlőség, meg Isztambuli Egyezmény, amíg ilyen gáláns lovagok vezetik az országot, akik előreengednek minket a liftben, nőnapon virágot hoznak a konyhába, és mindig készek bizonygatni, hogy „mi” vagyunk a legszebbek a világon!
Persze csak addig, amíg nem szegülünk szembe velük: az ellenzéki politikusnőkről vagy éppen most a feministákról szóló cikkek nem igazán látszanak alátámasztani ezt a hízelgő mondást. Tehát: nem frusztráltságuk okán reagálnak a feministák minimum gyanakvással random, idegen férfiak – pláne politikusok – bókjaira elalélás helyett, hanem azért, mert tudják:
Nem hiába a mondás: hölgyeké az elsőbbség, nőké a jog.
