Galyatető. Olyan sok kép jelent meg róla évtizedeken át, hogy az is ismerni véli, sőt a hangulatát is el tudja képzelni, aki sosem járt a Mátrában. Pedig ez a jellegzetes hangulat nem is olyan nagyon régi. A trianoni békeszerződést megelőzően a hegyekbe vágyók felvidéki és erdélyi üdülőhelyekre utaztak, az ország szerényebb magaslatai szinte ismeretlenek voltak, és látnivaló gyanánt errefelé jó, ha egy fából ácsolt kilátótornyot tudtak mutatni a helyiek.
Az első fecskék az egyletekbe tömörült hegymászók, természetjárók voltak, lelkes elszántságuk eredményeként épült menedékház kétteraszos étteremmel az 1920-as években Galyatetőn. Úttalan utakon, nem egyszer a hátukon hordták fel a munkások az anyagokat, de igazolták, hogy a Mátrában igenis lehet építeni. Megkezdődött a villák és síugrósáncok tervezése, valamint az útépítés.
Mire az 1936-os költségvetésbe bekerült, hogy „az állami alkalmazottaknak magaslati helyen történő üdültetése céljából […] üdülőház létesítése határoztatott el és erre a célra megfelelő terület vásároltatott” Galyatetőn, az egri érsekség egykori telkén, addigra a híres mátrai szerpentin utak már újonnan hengerelve, elsőrendű állapotban várták a járműveket. A Kékes déli lejtőjén akkor már állt az üdülőtelep nevét adó, pagodát formázó Mátraház, és működtek a kékestetői és a mátraházi gyógyintézetek is.
A galyai nagyszállót a nagyközönség is igénybe vehette, de az állami alkalmazottak 50 százalékos kedvezményt élveztek. Puskás Károly és Uray György tervezte, a kivitelezést Márovits Andor végezte 1937 és 1939 között. Valóságos kis város épült a hegytetőre, volt posta és orvosi labor, melegített vízű úszómedence és teniszpálya, síöltöző és röntgenszoba, bár és búboskemencés turista étterem. 105 hideg-meleg vízzel ellátott szoba, de a szállóval kapcsolatban gyakran emlegetett luxus fogalmát árnyalja, hogy saját fürdőszoba csak 29-nek jutott, a többiben mosdófülkét találtak a lakók.
A fő szempont az volt, hogy a vendégek jól érezzék magukat, sivár hotelszobák helyett meleg otthonba lépjenek. Tele újdonsággal: az előcsarnokban 5 méter átmérőjű napfény színű neonkör ragyogott, a teraszon „gombavilágító” sor. A szobákban fejhallgatók, az étteremben és a társalgóban hangosbeszélő volt, „a kezelő vagy rádióműsort közvetíthet, vagy gramofonlemezt adhat, vagy bebeszélhet.” Hűtötték a padlást, mert az első télen az olvadó hóból 3 méteres jégcsapok képződtek.
Amiről a fekete-fehér fotók nem beszélnek: a társalgó élénkzöld gumipadlójáról, a sötétbarna és a sárga fabútorok váltakozásáról, az élénk árnyalatú és a terrakotta huzatokról. Az uszodát világoskék mettlachival burkolták, az oszlopokat sötétkék Zsolnay-kerámiával. Kívül a szürke mátrai andezitből épült falfelületeken fehérre festették a kövek közötti hézagokat, és kobaltkékre mázolt korlátokkal igyekeztek oldani az egyhangúságot. Volt áramfejlesztő, víztározó, mosoda, tehenek és sertések, hatalmas tüzelőraktár és garázs – amiből az úrvezetők rossz időben fedett folyosón jutottak az épületbe.
Az 1939 nyarán tartott megnyitót úgy emlegette egy riporter, mint „a magyar Semering új üdülőházának ünnepségét”. Az előkelőségek gyűrűjében álló pénzügyminiszter, Reményi-Schneller Lajos mondatai egy későbbi megnyitó szavainak ismeretében lesznek majd igazán érdekesek: „A tisztviselőknek, akik a mai idők által megkövetelt hallatlanul nagy munkát végeznek, módot kell adni a megfelelő pihenésre, hogy aztán még fokozottabban dolgozhassanak a köz javára.” Még ugyanabban az évben templom is épült a közelben.
1943 júniusában fiatal úrileány keresett nyaraló társnőt Galyatetőre apróhirdetésben, ősszel a Film Színház Irodalom olvasói rovatában azt javasolták a galyai üdülésre induló J. P.-nének, hogy prémmel bélelt bundáját feltétlenül vigye magával, mert estefelé nagy hasznát fogja venni. Karácsonyra lőtér épült a sporttelepre, „elsősorban a vállalati leventék megfelelő foglalkoztatására”.
1944 nyaráról a szélsőségesen németbarát Új Magyarság tudósít. „A háború nem sokban változtatott a szálló életén […] hihetetlen olcsóság uralkodik […] A pesti vendégnek csak le kell adnia a húsjegyét és kap érte megfelelő mennyiségű húsételt. […] Tej akad bőven, vaj is a reggelihez. […] Churchill, a házőrző kutya […] a legutóbbi szirénázáskor úgy megijedt, hogy árkon-bokron át menekült. […] mikor a körzet légterébe ellenséges repülők hatolnak, felüvölt a szálló előtti kézi hajtású sziréna, akkor a vendégeknek az alagsorba kell vonulniuk.”
Az épület komolyabban végül nem sérült meg, de kifosztották, betört ablakain át látni lehetett a méteres havat a folyosókon. A hivatalos magyarázat szerint a visszavonuló, vandál németek okozták a kárt, de a valóságban a környező falvakban még évtizedekkel később is zavarba jöttek a nagymamák, ha a kis unokájuk arról érdeklődött, honnan is származik a falusi enteriőrbe nemigen illő foteljük vagy a kecses sezlon.
A ház 1948 januárjában nyílt újra – „eredeti formájában, de új célok érdekében”. Az ünnepségen Tildy Zoltán köztársasági elnök mellett ott állt Kéthly Anna, a nemzetgyűlés alelnöke, Dobi István, Dinnyés Lajos, Szakasits Árpád, Nyárádi Miklós. A kilenc évvel korábbi megnyitón elhangzottakat ismerjük, nézzük az 1948-as szóhasználatot: „A földi mennyország nyílik meg a dolgozók előtt Galyatetőn, ahová a szegényparasztok is eljuthatnak végre. […] a gyógyhelyeket ne a munkátlanok élvezzék többé, de csakis azok, akik termelő és alkotó munkától fáradtak el vagy ily munkához akarnak új erőt gyűjteni.”
Palotai Boris tárcát írt 1950-ben a hangulatról, egy jól eltalált mondata szerint „helyes szénelosztásról, gépkihasználásról, gyorsvágásról, sokgépes rendszerről folyik itt a szó, ahol azelőtt tizennégy karátos briliánsokról, úri murikról, bérházjövedelemről, tőzsdeárfolyamról tárgyaltak.”
Lukács Gabriella Mátraszentimrén született és nőtt fel, több képaláírást is neki köszönhetünk. „Időnként megfordultunk Galyatetőn, az 5 kilométeres távot gyalog, néha lovas kocsin, lovas szánon tettük meg, bár napi egy-két buszjárat is összekötötte a közigazgatásilag egynek számító két települést. Gyerekként a negyvenes-ötvenes évek fordulóján nem sok dolgom lehetett ott, amíg a szüleim elintéztek valamit, addig a nagyszálló postahivatalában nézelődtem, itt sokkal szebb képeslapokat árusítottak. A parkjában pedig állt egy hinta. Döbbenetes méretű építmény volt (gondolom, abból rakták össze, amit a háború után épp találtak) egyetlen üléssel. Illedelmesen meg kellett várnunk, amíg az üdülővendégek kihintázták magukat, mi, akik belógtunk a parkba, csak utánuk jöhettünk.”
A szálló előtti teret Kodály Zoltán sétánynak hívják. A zenetudós húsz éven át járt ide, két kedvenc szobája, a 107-es és a 108-as bármikor rendelkezésére állt. Ma kis emléksarok idézi azokat az időket, itt pedig Lukács Gabriella: „Nyaranta többet jártunk át Galyára, és Kodály mindig ott volt a parkban és az utcán, feleségével, a kerekes székes Emma asszonnyal sétáltak. Később, komoly gimnazistaként már leginkább a szálló fodrászatát szerettük látogatni, nem is igen volt máshol fodrász a környéken. Az uszoda bejárata épp a fodrászat mellett nyílt, nem egyszer azt mondtuk a portán, hogy fodrászhoz megyünk, de inkább úsztunk egyet. Úgy emlékszem, sosem volt tömeg a medencében, ha véletlenül néha többen voltak, akkor már kerülgetni kellett egymást a vízben. Egyszer, egy ilyen kerülgetős napon pár centire az orrunk előtt bukkant föl váratlanul egy fej, sikítoztunk is ijedtünkben. Kodály Zoltán volt, áll alatt megkötős úszósapkában, mint amilyen a pólósoknak van.”
Ott volt 1956 karácsonyán is, amikor „hosszú évek óta […] először fordult elő, hogy a szálló teljesen kiürült. […] Csupán Kodály Zoltán és felesége kereste fel a nagyszállót és ott töltötték az ünnepeket.” Üdülőket szállító autóbuszok csak ’57 januárjában tűntek fel ismét a szerpentinen, amikor – mint mondták – már nem kellett tartani a hegyekben bujkáló ellenforradalmároktól. A Népszava utolsó oldalas kis hírben írt az új rendről: itt „az elmúlt években csak a kiváló dolgozók és funkcionáriusok üdülhettek. Ez a kiváltság most megszűnt. A jövőben – ha ezt kérik – minden dolgozó beutalást kaphat a pompásan berendezett, kényelmes szállóba.” Hogy ez így is lett, azt csak remélni merjük. És szívesen látjuk olvasóink Galyatetőről őrzött felvételeit is.
A cikkünkhöz felhasznált korabeli napilapok írásait az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével szemléztük.
Írta: Lukács Zsolt | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan sorozat további cikkeit a hetifortepan.capacenter.hu címen találja. A blog a Fortepan és a Capa Központ szakmai együttműködésében valósul meg.
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail-címre!
