Belföld rendszerváltás30

Alagúton át a napsütötte nyugatra – már csak a kijáratot kell megtalálni

Megrázkódtatást, a viszonylagos anyagi biztonság és a belakott kádári világ otthonosságának elvesztését hozta milliók számára a rendszerváltás Magyarországon. Pontosabban: a rendszerváltás egyik oka éppen az volt, hogy a kifulladó államszocializmus képtelen volt tovább fenntartani a saját magát legitimáló biztonságait. Az átmenet a csendben kínlódó többség számára nem a demokrácia diadalát jelentette, hanem olyan új feltételek kialakulását, amelyekhez esélye sem volt alkalmazkodni. A rendszerváltó demokrácia elbukásának egyik oka a társadalmi válságok egymásra halmozódása volt, érdemes tehát kísérletet tenni annak megértésére, mi történt a magyar társadalommal harminc évvel ezelőtt.

Még csak 1995-öt írtunk, amikor Berend T. Iván történész – aki akkor már Kaliforniában élt és tanított – felvetette, hogy az átmenet útja talán nem oda vezet, ahova Közép-Európa készült. Úgy vélte, nem írható le magától értetődően a rendszerváltó folyamat akként, hogy a „könnyek völgyén” átkelve a túloldalon „a nyugati szabadság és prosperitás napsütötte vidékére” érünk. Berend T. egy másik metaforán tépelődött, amit egy Dürrenmatt-novellából vett. Ebben az alagútba érő vonat soha ki sem jut onnan, a főhős legnagyobb rémületére ugyanis nem létezik kijárat.

Ez a borús írás a kilencvenes évek közepén, a Bokros-csomag idején született. Ezt követően ugyan évtizedes növekedésbe fordult a magyar gazdaság – a nemzeti össztermék az ezredfordulón érte el a tíz évvel korábbi szintet –, de a megszorítás idején tetőzött a szegénység. Ezt a szomorú rekordot majd csak a 2010-es évek elején haladta meg az ország.

Különféle adatok ismertek az ekkor lejátszódó folyamatokra vonatkozóan, de a mértékek és a tendenciák azért minden kutatás szerint nagyon hasonlóak. 1990 és 1992 között, amikor a gazdaság ötödével zsugorodott, több mint egymillió munkahely szűnt meg, hosszabb távot vizsgálva, 1989–1996 között másfél millió. Az ezt követő növekedés idején a korábban megszűnt munkapiaci státusok nagyjából negyedét pótolta vissza az eltérő szerkezetben megerősödő gazdaság.

A szegények aránya az 1980-as évek közepének 5 százalék körüli szintjéről 14 százalékra emelkedett az 1990-es évek közepére. Nőttek az egyenlőtlenségek is, hiszen a változások nagyon eltérően érintették a különböző társadalmi csoportokat. Ferge Zsuzsa a rendszerváltás utáni negyedszázad szociálpolitikájáról szóló könyvében azt írja, 1987 és 2014 között

az olló úgy nyílt, hogy az alsó jövedelmi tizedben (20-szoros áremelkedés mellett) az egy főre jutó jövedelmek 12-szeresre, a felső tized jövedelmei 22-szeresre emelkedtek.

Kolosi Tamás és Róbert Péter szociológusok egy 1992-es tanulmányukban azt állapították meg, hogy az alsó négy decilishez tartozók (tehát a jövedelmi rangsor alsó negyven százalékának) nomináljövedelme nem érte el az 1988-as szintet.

Mindehhez jött még az is, hogy teljes, és persze régóta veszteséges iparágak tűntek el a semmiben, magukkal rántva nem csak az üzemekben dolgozó tíz- és százezreket, de egész régiókat is, ahol nem akadt közel s távol más munkalehetőség. Magyarország hét régiója közül ma is négy szerepel az EU leggyengébb teljesítményű húsz térsége között.

Fotó: CHUCKYEAGER TUMBLR / FORTEPAN

Pontosan úgy történt, ahogyan később Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász írta: „az állami vállalat felszámolása tátongó űrt hagyhat maga után”, ha nem veszik figyelembe a munkaerő leépítésének társadalmi költségét. Stiglitz a világbanki programok tanulságai alapján azt szűrte le, hogy a privatizációt egy átfogóbb program részeként kell végrehajtani, amely magában foglalja az új munkahelyek teremtését egy időben a privatizációval és a legtöbb esetben elkerülhetetlen munkahely-bezárásokkal.

Magyarországon azonban nem ez történt. Ehelyett a munkahely-bezárásokkal párhuzamosan tömegével értékelődtek le szakmák és szaktudások, amit a szakképzés – valamennyi kormányprogram fogadkozása ellenére – képtelen volt követni. Az alacsony iskolai végzettség és a piacképes tudás nem pusztán rossz helyzetet, hanem csapdát jelentett, ahonnan nem lehetett kikapaszkodni az erre felkészült intézmények segítsége nélkül.

Nem alkalmazható minden gyógyszer

Kezdetben a munkanélküliséggel kapcsolatos ellátás mai szemmel bőkezűnek számított, és 1991-ben még két éven át járt. Az igazi nagy elvezető csatornát azonban azzal kínálta az állam, hogy lehetővé tette a kiáramlást az idő előtti nyugdíjazás felé. Az elhelyezkedés lehetetlenségét tehát a munkaerőpiacról való kicsekkolás látszott úgy-ahogy megoldani. Ez aztán nagy terhet rótt a társadalombiztosításra és a „bent maradók” adóztatására. Egyúttal alapot adott arra, hogy a kényszerből kimenekülők egyidejűleg legyenek a kollektív szavazatvásárlások célcsoportjai és a gazdasági nehézségek bűnbakjai.

Annál, hogy illúzió volt-e azt hinni, lefolyhat az átmenet tartós társadalmi veszteségek nélkül, csak az a nehezebb kérdés, hogy ez kinek az illúziója volt?

A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának érzékelhető nehézségei közepette hurráoptimizmusról korántsem lehetett szó. Mong Attila írja a Kádár hitele című könyve végén, hogy 1989 decemberében negyven éve nem látott áremeléseket tartalmazó költségvetést terjesztett a parlament elé Németh Miklós miniszterelnök, azzal a fenyegetéssel, hogy visszautasítás esetén lemond. Egy hónappal korábban a magyar kormány beismerte: a külföldi adósságállomány

az addig bevallott 17–18 milliárdhoz képest 20 milliárd dollárra rúg.

Ez a körülmény alapvetően meghatározta az átmenet során választott gazdaságpolitikai utat, benne a privatizációs stratégiát és az árfolyam-politikát.

Hazaárulásnak számított, ha valaki valós adatot közölt az államadósság nagyságáról
A Nemzetközi Valutaalap 30 éve megbüntette Magyarországot, mert hamis adatokat szolgáltatott az adósságállományáról. A valóságos adatokat leközlő újságot viszont az Állambiztonsági Szolgálat vette kezelésbe. A Világgazdaság egykori munkatársai meséltek lidérces kalandjukról az elhárítással.

Miután minden magyar kormány azt látta helyesnek, hogy pontosan törlessze az adósságot, ne kérjen még adósságkönnyítést se, mint azt a közép-európai országok közül Lengyelország tette – egy kétségkívül más szerkezetű adóssággal –, a hitelképesség megőrzése és az ezt igazoló nemzetközi szervezetekkel fenntartott jó viszony zsinórmértékké vált. Így aztán meghatározónak számított például az a vélemény, amit a Nemzetközi Valutaalap vezérigazgatója, Michel Camdessus fejtett ki 1990 májusában:

a piacgazdaságot nem lehet fokozatosan felépíteni,

továbbá persze, hogy a változásnak ára van, azonban nincs más lehetőség, mint a rendkívül gyors cselekvés, vagyis a minél gyorsabb piacosítás. Tegyük hozzá, Camdessus az átmenetinek vélt munkanélküliség enyhítésének fontosságáról is beszélt.

Az akkor még kijelölt miniszterelnök, Antall József a korabeli tudósítás szerint ugyanazon a rendezvényen azt hangsúlyozta, „Magyarországon nem alkalmazható minden gyógyszer, itt már nincsenek tartalékok”. Annál drámaibb, hogy a magyar gazdaság katasztrofális zsugorodása csak ekkor vette kezdetét.

Antall József. Fotó: Szigetváry Zsolt / Fortepan

A háztáji, a gmk és a fusi nem volt kellő felkészülés

Az Egy demokrácia halála című könyvében Scheiring Gábor azokat a harminc évvel ezelőtt meghatározó véleményeket idézi kritikával, amelyek szerint „a piacok azonnal kialakulnak és működni kezdenek, ahogy a kommunista bürokraták elhagyják a terepet”, s hogy „hatalmas tere van az életszínvonal emelkedésének pár éven belül, különösképp, ahogy az erőforrások kimozdulnak a katonai-ipari komplexumból más szektorok felé”. Ezt a lehetőséget látszottak alátámasztani az olyan korabeli analízisek is, mint amilyen például Hegedüs Andrásé – a Rákosi-korszak keményvonalas miniszterelnöke, majd a Kádár-kor rendszerkritikus szociológusa –, aki 1989-ben úgy becsülte, hogy a GDP 15 százalékára is rúghat a különféle fegyveres erők finanszírozása. Itt tehát valamiféle mozgástér látszott mutatkozni.

E mellett sokan vélték úgy, hogy a Kádár-kor második gazdasága afféle keltetője volt a kapitalista vállalkozásnak, sőt egyenesen az új polgárosodás inkubátora. Szalai Júlia egy 2007-es könyvében – melynek beszédes címe: Nincs két ország…?  – úgy fogalmazott: a második gazdaság polgári vonásainak „felstilizálásán nyugodtak a rendszerváltásnak a nyolcvanas évek második felében kikristályosodó társadalmi víziói”, valamint az 1990-es évek hamvába hulló kormányzati törekvései egy széles hazai vállalkozói réteg létrehozására.

Csakhogy hamar kiderült, hogy a háztáji, a gmk és a fusi nem jelenthetett igazi felkészülést a teljes piacnyitásra a termelésben, a kereskedelemben és a szolgáltatásban.

Különösen azért nem, mert a rendszerváltó válság egybeesett a globalizáció térnyerésével, amelynek a lényegéhez tartozik, hogy a multinacionális nagyvállalati befektetési döntések profittermelési szempontként veszik figyelembe az egyes országok előnyeit és hátrányait, gazdaságuk jó és rossz adottságait, valamint az ezekre gyakorolható befolyás lehetőségeit. A hazai döntéshozók egy része is abban volt érdekelt, hogy csatlakozhasson a multinacionális cégek elitjéhez, és ennek megfelelően járuljon hozzá a magyar gazdaság minél gyorsabb megnyitásához. Az is igaz persze, hogy ez valóban a korszak uralkodó szelleme volt – a nyugati kapitalizmus és demokrácia történelmi győzelmének idején járunk –, ami elhomályosított minden kritikát.

Az államszocializmus évtizedei után az állam háttérbe szorításának programjához tartozott a szociális ellátórendszer gazdaságra nehezedő terhének csökkentése is. Ez az, amit Kornai János közgazdász koraszülött jóléti államnak nevezett abban az értelemben, hogy „az ország közepes fejlettsége, fiskális gondjai, rendkívül magas adózási színvonala mellett nem képes megengedni magának ekkora állami redisztributív terhet”. Igaz, Kornai rögtön hozzátette, tudja, hogy mások szerint éppen mert „olyan súlyosak az átmenet okozta nehézségek, a posztszocialista országok nem engedhetik meg maguknak a nagy jóléti transzferek mellőzését”.

A koraszülött jóléti állam tézisét Kornai a rendszerváltás idején „indulatos röpiratban” fejtette ki, amit Ferge Zsuzsa szintén nyilvánosan kritizált. A jóléti állam kiterjedése önmagában keveset mond a minőségéről, hiszen eltérő jóléti modellek léteznek Európában, kisebb és nagyobb állami szerepvállalással egyaránt működnek elfogadottságot élvező gyakorlatok. A gond inkább azzal volt az „átmenetországokban”, így Magyarországon is, hogy

a rossz egészségi és halálozási mutatók, a növekvő munkanélküliség miatti szociális szükségletek, az óriási oktatási, képzési igény közepette nem a jóléti szolgáltatások minőségi reformja állt a viták középpontjában. Inkább az ígéretesebb intézményeket kimazsolázó piacosítás és az összeomlás elkerüléséhez még éppen elegendő finanszírozás szintjének kalkulálása volt a cél.

A mégis megvalósuló kisebb-nagyobb szociális reformok többnyire sodródó, kapkodó jellegűek voltak, s a különböző reformokat eltérő célok vezették, így az „ottfelejtett” struktúrák a nélkül léteznek egymás mellett, hogy egy átgondolt szerkezetbe rendeződnének.

És még ez sem a teljes kép. Szalai Júlia arról is ír, hogy minden piacosító érv és ideológia bevetése mellett az igazán ádáz versengés az állami források birtoklásáért folyt. Könyvében bemutatja, hogy az állami pénzbeli ellátások a lakosság nettó jövedelmének átlagosan körülbelül negyedét tették ki 1980-ban, 1990-ben és 2000-ben is.

A vita valójában azon folyt tehát, és folyik ma is, hogy mely csoportok és milyen jogcímen férjenek hozzá az állam forrásaihoz. E versenyfutásban pedig a kevesebb pénzzel, gyengébb kapcsolatrendszerrel és érdekérvényesítő képességgel rendelkezők azok, akik rosszabbul járnak. Csak éppen ők azok, akiknek a segélyeit nyíltan szociális kiadásként számolják el, miközben adókedvezmény vagy hiteltámogatás címén sokkal nagyobb tömegű jövedelem áramlik ki a felső-középosztályhoz, amely ezt a teljesítményéért járó jogos jutalomként tartja számon, miközben a szegényeknek a támogatásra való érdemességüket is bizonyítaniuk kell.

Aki lent volt, ott is marad

A rendszerváltás legfontosabb társadalmi élményeként Pataki Ferenc szociálpszichológus a biztonságvesztést azonosította még az ezredforduló táján. Ezt és a fentieket is figyelembe véve – az 1989-es rendszerváltástól a 2010-esre ugorva – azt is láthatjuk, mit tanult a mai hatalom a harminc évvel ezelőtti társadalmi fejleményekből.

Az Orbán-rendszer fontosnak tartotta visszahozni a teljes foglalkoztatottság jelszavát, még akkor is, ha ez részben közmunkát, részben külföldre vándorlást jelent a gyakorlatban. Ugyancsak a mostanában leépülőfélben lévő közmunka szolgált a lerobbant és sorsukra hagyott térségek megélhetésének javítására. Nem az a kérdés, álságos volt-e, hanem az, mennyire kellett elkeseredettnek lenni, hogy ez már pozitív változásként legyen megélhető sokak számára? Tanulság volt az is Orbánék számára, hogy a globális gazdaságból lehasítani és kontrollálni kell egy akkora darabot, ami a hatalmi klientúra működtetését lehetővé teszi, miközben az itt befektető, a számításukat megtaláló multicégek nem bánják az illiberális rendszer létezését.

A hatalmi logikába illeszkedik az is, hogy befagyasztják a mobilitás csatornáit, elsősorban az oktatásban, s ahol korábban spontán torlasz épült a felfelé vezető úton, ott az akadályt intézményes szabállyá teszik. Aki lent volt, ott marad. Pontosan emiatt azonban a magyar társadalomnak minden esélye megvan arra, hogy további három évtizeden át újratermelje az összes olyan hátrányát, amit a rendszerváltás idejéből cipelt magával, és amitől azóta sem tudott szabadulni.

Kiemelt kép: Erdei Katalin / Fortepan

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.