A Nobel-díjas közgazdász, Joseph E. Stiglitz tavaly magyar fordításban A globalizáció és visszásságai címmel megjelent könyvének főbb gondolatait foglalta össze budapesti előadásában, a Nemzetközi Bankárképző központban, nem kevés tanulságot szolgáltatva a magyar gazdaság számára is. A 
professzor nem is annyira a globalizáció folyamatát, hanem a szerkezetét kritizálta.
A nemzetközi intézmények – és legfőképpen a Stiglitz által támadott Nemzetközi Valutaalap (IMF) – a globalizáció bűvszava mögé bújva igen egyszerű és a fejlődő országokban már elvetett közgazdasági elméletek alapján legtöbbször hibásan várják el a fejlődő országoktól, hogy építsék le vámjaikat, liberalizálják tőkepiacaikat, és mindenekelőtt privatizációval tegyék hozzáférhetővé a külföldi tőke számára az ország gazdaságát. A nemzetközi szervezeteknek nemcsak közgazdasági szűklátókörűségük róható fel – nem veszik figyelembe, hogy a piacok nem tökéletesek, ugyanúgy, ahogy nem racionálisan döntenek a gazdaság szereplői teljes informáltság alapján –, de mostani felépítésükkel a demokrácia eszméjén is csorbát ejtenek. A szervezetek vezetői politikai, hatalmi játszmák során kerülnek kiválasztásra, a világ népességének csak elenyészően kis részét képviselik, miközben a fejlett világ iparosainak gazdasági lobbija rendkívüli hatást képes kifejteni rájuk.
Az IMF elavult
A globalizáció egyik hozadéka, hogy a világ országai sokkal mélyebben integráltak, mint korábban: sokkal inkább függenek ezért külső tényezőktől. A nagyobb egymásrautaltságban azonban növekvő szükség van az együttes cselekvésre, és megnőtt az igény a kereskedelem, a pénzügyek és a segélyezést irányító, szabályozó biztosító nemzetközi szervezetekre. A mostani intézményekkel a legnagyobb baj az, hogy nem demokratikusak, döntési folyamataik és végeredményük gyakran nem hozzáférhető a nyilvánosság számára, éppen ezért nehezen ellenőrizhetőek. A szervezetek a fejlett ipari országok külön érdekeit képviselik, miközben figyelmen kívül hagyják szegény, fejlődő országok szempontjait. Bár Stiglitz korábban ezen intézményeknek a megreformálásáért küzdött csupán, ma már kétségbe vonja bizonyos szervezetek létének szükségszerűségét. Az IMF hitelessége például akkora csorbát szenvedett már, hogy a megszűntetése árán lehetne csak a változtatásban gondolkodni. Ennek fő indoka, hogy a valutaalap rendkívül ellenálló bármilyen változással szemben, ami demokratikusabbá tehetné a működését. Másrészt az IMF 50 évvel ezelőtt alakult, amikor a fejlődő országok többsége még gyarmatként létezett és az árfolyamrendszer rögzítve volt. A világ ezidő alatt rengeteget változott, szükség van olyan új intézményre, amelyik hívebben tükrözi a jelenlegi világgazdasági viszonyokat.
Ezek nem új gondolatok, de Stiglitz a Világbank alelnökeként, Clinton, amerikai elnök tanácsadójaként szerzett tapasztalatai segítségével plasztikusan tudta megjeleníteni a problémát előadása során. Felemlegette például egyik legkellemetlenebb világbanki tapasztalatát. Hivatalba lépése után körülbelül egy hónappal járt Etiópiában, a világ egyik legszegényebb országában. Az ország költségvetése kiegyensúlyozott volt, gyakorlatilag nem ismerték az inflációt, és öt éven keresztül gyors ütemben növekedett Etiópia gazdasága. Még a hadi kiadásaikat is leszorították 6 százalékról 2-re, annak ellenére, hogy az akkori vezetés katonai segítséggel került hatalomra. Szinte hihetetlen, de az országban nem volt korrupció.
Ekkor függesztette fel segélyező programját az IMF. Stiglitz rákérdezett a nemzetközi szervezetnél a döntés okára. Azt a választ kapta, hogy a költségvetés a Valutaalap szerint nem volt kiegyensúlyozott. Amikor a Nobel-díjas közgazdász a tények alapján mégis azt állította, hogy Etiópia költségvetése egyensúlyban áll, az értékelést az IMF úgy indokolta, hogy az államháztartási mérlegbe a külföldi segélyt nem szabad beleszámítani.
A közgazdász hitetlenkedve kérdezett vissza: vajon miért kérne egy kormány külföldi segélyt, ha azt nem akarná iskolák vagy korházak építésére elkölteni? A nemzetközi segélyek mindössze arra valók, hogy az ország, miután elzárja porosodni a kincstárba, később kamatokkal együtt fizesse vissza a tétlenül heverő pénzt? A Valutaalap mégis úgy gondolja, hogy mivel a segélyek rendszertelen bevételforrást jelentenek, nem tartozhatnak bele egy stabil költségvetésbe. Az etióp kormányzat pedig hiába állította, hogy ha kap pénzt, akkor épít iskolákat, s amikor elapad a támogatási forrás, abbahagyja az építést. Elméleti szempontokat sem mellőzve Stiglitz ezután munkatársaival kimutatta, hogy a támogatások még az ország adóbevételeinél is stabilabb forrást jelentenek.
Hasonló cipőben jár Argentína, amelyiknek a gazdasága az IMF beavatkozása előtt közel 20 éven keresztül folyamatosan növekedett. A világszervezet nyomására azonban a dél-amerikai ország a társadalombiztosítás privatizációjába fogott. A reform természetesen megnövelte a költségvetési deficitet, a korábban egyensúlyban levő államháztartás 3 százaléknál magasabb hiányt ért el. A Valutaalap ekkor közölte, hogy hiába tett Argentína komoly lépéseket a támogatás megszerzése érdekében, hogy valóban meg is kapja, azért stabil költségvetést kell felmutatnia.
További Stiglitz írások
Életrajz>>
Előadás a washingtoni konszenzusról>>
Left Business Observer az IMF reformjáról>>
A globalizáció veszteseinek történetét Stiglitz nemrégiben a Guardian hasábjain foglalta össze meglehetősen szuggesztív formában. „Képzeld el, hogy afrikai gazda vagy, aki egy vagy két hektár földön próbálja megteremteni a megélhetését. Bár valószínűleg nem hallottál a globalizációról, mégis nagy mértékben befolyásolja az életedet: gyapotot adsz el, amelyből egy Mauirituson élő munkás inget készít egy olasz divattervező tervei alapján, és végül egy gazdag párizsi fogja hordani. Talán egy kicsit jobban élsz, mint nagyapád, aki a saját ételéért gazdálkodott. Ugyanakkor afrikai gazdaként te leszel a globalizáció és az évtizedek során kialakult igazságtalan világgazdasági rendszer áldozata.
Magas kamat az élet megrontója
A veszélyes gazdasági elegy – globalizáció, privatizáció, liberalizáció, dereguláció – olyan közgazdasági eszméken alapul, amelyik feltételezi, hogy a piacok tökéletesen működnek és minden gazdasági szereplő tökéletesen informált. Az IMF az adott ország sajátosságainak figyelembe vétele nélkül várja el a támogatást kapó országoktól, hogy egyöntetűen alkalmazzák ezt a gazdasági hüvelykujj-szabályt. Stiglitz ellenvetése, hogy az elmélet alapgondolatai nem teljesülnek, pláne a hiányos és fejletlenebb piacokkal működő elmaradottabb országokban. Az elvárt gazdaságpolitika sokszor nagyobb kárt tehet az ország gazdaságának, mint a kapott támogatás. A közgazdász egyik példája az ázsiai válság, melynek elmélyülésében vastagon benne volt a Valutaalap keze. Az IMF sem ekkor, sem máskor nem veszi figyelembe, hogy a tőkepiacok megnyitása instabilitást okoz, hiszen a korlátok feloldásával szabadon áramolhat ki és be a forró tőke. Ezek a gazdaságok hiába nyúlnak az IMF sugallatára a kamatok emeléséhez – a doktrina szerint vonzóvá téve az országot a külföldi tőke számára, – ezzel az eszközzel nem képesek, főként nem válságközeli állapotban, a tartósan az ország határain belül maradó tőkét meginvitálni. Ehelyett a beruházások visszaesésére, súlyosbodó munkanélküliségre, és növekvő szegénységre számíthatnak. A fejlődő országok problémáit tovább tetézi, hogy a világgazdaságban egyensúlytalanság alakult ki a kockázatviselésben, a fejlettek sokszor rájuk terhelik a kockázatot. A FED, amikor az Egyesült Államok gazdasága a növekvő infláció és bizonytalanság miatt szigort igényelt, kamatot emel, amivel a neki tartozó országok adósságát jelentős mértékben gyarapítja, egyszerre a világ több pontján növelve az instabilitást. A nemzetközi szervezetek ennek következtében gyakran kezelhetetlennek minősítik a fejlődő ország adósságát elvágva a támogatások útját.
Eszedbe jutott az is, hogy a jövedelmedet egy tehén megvásárlása után tejeladásból egészítenéd ki. Ám azzal találod magad szemben, hogy ennek a terméknek ugyanúgy alacsony az ára, hiszen az általad eladott friss tej az európai és az amerikai tejpor versenytársa. Két olyan kontinenssel kerülsz konfliktusba, ahol a tehenek 2 dolláros támogatást kapnak naponta, többet, mint amennyit a szomszédod valaha is keresett ennyi idő alatt.
A nővéred hajdanán a család jövedelmét kiegészítette a városi gyárban végzett munkával, de tíz évvel ezelőtt a kormányt arra kényszerítették, hogy szüntesse meg az igencsak mérsékelt vámokat, s ezután a gyár kénytelen volt bezárni. A kereskedelmi tárgyalások „Uruguay-i fordulóján” ugyanis jogtalannak minősítették azokra a termékekre kivetett vámokat és támogatásokat, amelyeknek Európában és Amerikában versenytársai akadtak.
Az unokaöcséd HIV-fertőzött, és tisztában vagy azzal, hogy léteznek a gyógyulásához szükséges gyógyszerek, illetve tudod, hogy a kormány hajlandó lenne olyan áron kínálni ezeket a gyógyszereket, amiért te is megveheted. Az amerikai gyógyszergyártók ezzel szemben követelik, hogy fizesd meg az elképzelhetetlennek tűnő 10 ezer dolláros amerikai árat. 20 évnyi munkád teljes jövedelmét kellene egyévi gyógyszerre előteremtened. Kétségkívül nem konyítasz a modern közgazdaságtanhoz, de nem érted, hogy miért ennyire drágák azok a kicsi pirulák, különösen akkor, ha egy dél-afrikai cég hajlandó lenne az ár töredékéért számodra előállítani. Az amerikaiak mégis nemet mondanak erre a lehetőségre. Valami, amit szellemi tulajdonjognak hívnak, lehetővé teszi számukra, hogy bárki mást eltiltsanak ezeknek a gyógyszereknek a gyártásától – a te unokaöcséd élethez való joga árán. Bár megérted, hogy ők profitra vágynak, de nem lehet a kívánságuknak sehol sem határt szabni?”
