Az ellenzéki tiltakozások és tüntetések ellenére megszavazott rabszolgatörvény – amiről az utóbbi hetekben a korábbi felháborodás ellenére már jóval kevesebbet lehetett hallani – 400 órányi túlórázást tesz lehetővé, és sokak szerint a dolgozók teljes kizsigerelését okozhatja. Ám vannak emberek, akik törvényektől függetlenül is belsővé tették a jellemzően kapitalista, neoliberális értékrendszert: önként túlóráznak, pihenés helyett is dolgoznak, teljesítménycentrikusak, és nagy valószínűséggel munkamániások.
Az egyébként is túlterhelt magyar munkavállalóktól annak ellenére várnak el még több munkát, hogy néhány országban már a 40 órás munkahét létjogosultságát is megkérdőjelezték. Németországban a heti munkaidő általában 35 óra, és az egy alkalmazottra jutó 26,7 óra éves túlmunka 2017-ben magasnak számított. 2018-ban a fémiparban kiharcolták a 28 órás munkahetet: igaz, ez kevesebb fizetéssel jár, és maximum két éven keresztül tartható. Egy új-zélandi cégnél a bérek csökkentése nélkül vezettek be négy napos munkahetet tavaly februárban, és néhány hónappal később kiderült, hogy a kísérlet sikeres volt. A dolgozók könnyebben össze tudták egyeztetni a munkájukat a magánélettel, ráadásul hatékonyabban és kreatívabban dolgoztak, mint korábban.
A 8 órás munkanap munkásmozgalmi követelés volt a 19. században, és száz éve sikerült teljesíteni – tüntetések, harcok, sztrájkok hatására. Magyarországon 1951 és 1967 között még heti 48 órát kellett dolgozni, de ma már tudjuk, hogy bár aki keveset dolgozik, haszontalannak érezheti magát (főleg, ha nem is keres jól), a túl sok munka fizikailag és lelkileg is kimerítő, stresszes. A heti 55 órát dolgozók például kutatások szerint 33%-kal nagyobb eséllyel kapnak szívrohamot, mint azok, akik 35-40 órát dolgoznak.
Nem feltétlenül a sok munka készít ki, hanem a munkától való függőség
Rengeteg dolgozó élt eddig is úgy, hogy nem volt valódi választási lehetősége a munkaórák tekintetében, a törvény bevezetése után pedig valóban rosszabb lesz a helyzet. A részmunkaidő csak keveseknek elérhető és gyakran nem is biztosít megélhetést, a „kötetlen munkavégzés” pedig gyakran inkább állandó rendelkezésre állást jelent ahelyett, hogy a munkavállaló szabadságát növelné. Emellett viszont elég sokan és egyre többen vannak, akik valójában önként, önmagukat kizsákmányolva dolgoznak napi 10-12 órát, akár hétvégén is, a gyakori túlórázás pedig akár a munkamánia jele is lehet. Egyes – elsősorban szellemi – foglalkozások olyan jellegűek, hogy a munka és a szabadidő nehezen különíthető el, így művelői könnyen belecsúsznak a folyamatos munkavégzésbe.
A munkamánia vagy munkaalkoholizmus fogalmát 1971-ben alkotta meg Wayne Oates, aki maga is munkamániás volt, összesen 57 könyvet írt. A jelenség nem újkeletű: a pszichoanalitikus Ferenczi Sándor
A munkamánia nem egyenlő azzal, amikor valaki szívesen dolgozik sokat, és kiteljesedik a hivatásában: a munkamániás valójában nem élvezi a munkáját, inkább egyfajta belső kényszer hajtja. Soha nem elég jó neki, ahogy és amennyit teljesít; folyamatosan azt akarja bizonyítani, hogy ő a legjobb. Bár sok munkáltatónak jól jön, ha valaki szinte robotként teljesít és extrém módon terhelhető, hosszú távon a cégek érdekeit is sértheti ez a működésmód. A munkamániás előbb-utóbb elfárad és elkezd hibázni, csapatban pedig nem dolgozik jól, mert fontosabb neki az egyéni teljesítmény és az, hogy mindent ő kontrolláljon. Japán a sokat emlegetett szélsőséges példa: itt évente nagyjából ezer esetben fordul elő, hogy egyesek szó szerint halálra dolgozzák magukat.
A teljes összeomlásig ugyan kevesen jutnak el, de jellemző, hogy a munkamániásoknak (más függőkhöz hasonlóan) nincs betegségtudatuk. A stressz és a kifáradás miatt gyakran küzdenek álmatlansággal, gyomorfájással, fejfájással, nyugtalansággal, koncentrációs zavarokkal, pánikbetegséggel, és ezekkel a tünetekkel keresik fel az orvost, vagy esetenként a pszichológust. A munkamánia akár gyomorfekélyhez, komoly szív- és érrendszeri problémákhoz, megnövekedett alkohol- vagy drogfogyasztáshoz, kiégéshez is vezethet.
A munkamánia jele lehet, ha valaki úgy érzi, soha nem végez a feladataival; az állandó teljesítménykényszert az elismerés iránti vágy motiválja, dühíti a semmittevés, több dolgot csinál egyszerre, mindig rohan, és elnyomja az érzelmeit. Élete más területeit jellemzően elhanyagolja, nem törődik eleget a párjával, családjával; és mivel szabadidejében is a teendői foglalkoztatják, nem képes kikapcsolódni. A fentiek tudatában nem jogos teljes mértékben az az aggodalom, hogy a kötelező túlórák növelése fogja szétszakítani a családokat, csökkenteni az apák jelenlétét a gyerekek életében: a munkamániások ugyanis megengedőbb munkakörnyezetben is inkább dolgozni fognak ahelyett, hogy a szeretteikkel töltenének több időt. Bár a 21. században a férfiak már nagyobb mértékben kiveszik a részüket a házimunkából és a gyereknevelésből, általánosságban igaz, hogy még mindig nem szerves részei a családnak ilyen szempontból. Egyes kutatások szerint ráadásul a munkamánia megléte nem is minden esetben jár együtt a munkaórák növekedésével.
A gyökerei gyerekkorban kialakulnak
Rengeteget tudunk már arról, milyen családi és egyéb hatások miatt válhat valaki munkamániássá; az okoknak csak egy részét magyarázza a társadalom hozzáállása. Természetesen egy olyan környezetben, ahol a versengés fontosságát hangsúlyozzák, és díjazzák azt, aki a kapcsolatai rovására teljesít jól a hivatásában, szinte egyenes út vezet ehhez a függőséghez. Ugyanakkor a munkamániásokra általában már gyerekkorukban jellemző a teljesítmény-orientáltság, a maximalizmus és a perfekcionizmus (tökéletességre való törekvés).
Ez a működésmód általában olyan családokban alakul ki, ahol a szülők maximalisták – akár maguk is munkamániások –, elérhetetlen célokat tűznek ki a gyerekek elé, és nem dicsérik őket. Nem a személyük fontos, nem számít, hogyan érzik magukat, csak az, hogy minél jobban teljesítsenek: jó jegyet kapjanak az iskolában, megnyerjék a versenyeket. A pihenés egy ilyen családi környezetben nem megengedett; az emberi kapcsolatokra pedig a szülők szerint elveszik az időt a „hasznos” tevékenységektől. A gyerek ráadásul hiába teljesít jól, a szülők még többet várnak tőle, így soha nem lehet elégedett és nem ismerik el – a szeretet gyakorlatilag teljesítményhez kötött.
A munkamániásokra általában jellemző, hogy az úgynevezett könyörtelen mércék séma nagy mértékben irányítja a viselkedésüket. (A séma különböző negatív gondolatok, érzelmek összessége, és gyerekkortól kezdve meghatározhatja a viselkedést, amíg nem változtatunk rajta.) Szinte mindegy, mit csinálnak, mindig úgy érzik, hogy nincs elég idejük: emiatt állandóan stresszesek, tökéletesen akarnak teljesíteni, és dühösek, ha nem tudnak megfelelni saját irreális mércéjüknek. Fizikailag vagy érzelmileg alig vannak jelen a kapcsolataikban, mert mindig a tennivalók foglalkoztatják őket. Nyilvánvaló, hogy akinek általánosságban ilyen fontos szerepet játszik az életében a teljesítmény, az könnyen belecsúszik a munkától való függőségbe is. Mivel gyerekkorukban gyakran kritizálták őket, azt tanulták meg, hogy úgysem fog sikerülni, bármibe is kezdenek: ezt a helyzetet próbálják valahogy elkerülni. A személyiségzavarok közül a nárcizmusra jellemző nagyon, hogy együtt jár a munkamániával, hiszen a nárcisztikusok önmagukat – így saját, munkában betöltött szerepüket is – extrém mértékben fontosnak, pótolhatatlannak tartják.
A rabszolgatörvénytől függetlenül rengeteg munkahelyen íratlan szabály, hogy a kötelezően előírtnál többet kell dolgozni. Előre jutni, beilleszkedni, vagy akár bent maradni gyakran csak túlórákkal lehetséges; és a közösség könnyen kitaszítja azt, aki nem elég pörgős. Ugyanakkor kérdés, hogy megéri-e tönkretenni az egészségünket, elhanyagolni a családunkat abban reménykedve, hogy elérjük egyszer az áhított célt, megkapjuk az elismerést. Azon a rendszeren, ami az egymáshoz kapcsolódás, az emberi kiteljesedés helyett a munkába temetkezést várja el, nem biztos, hogy tudunk változtatni, de magunkon igen. Aki felismeri magán a munkamánia jeleit, mindenképpen jól jár, ha szakemberhez fordul, és megtanulja, hogyan állíthatja a teljesítmény helyett a kapcsolatait középpontba.
Kiemelt kép: Jaap Arriens/NurPhoto via Getty Images
