Közélet

Beer Miklós: egy pártot sem érdekel, mi lesz a halál után

A püspök új könyvében a tőle megszokott nyíltsággal beszél a tízparancsolatról, az egyház, illetve a katolikusok hibáiról is

November közepén jelenik meg a Beer Miklóssal készült interjúsorozat negyedik kötete Most már látom címmel. A kiadó engedélyével közlünk részleteket a kötetből.

Nyár elején betöltötte 75. évét, így az egyházi előírások szerint fel kellett ajánlania lemondását Rómának, de a Vatikán még nem nevezett ki új püspököt helyére. Beer Miklós most a tőle megszokott nyíltsággal beszél arról, hogy amikor tizenöt éve Vácra érkezett, nem voltak nagy ívű elképzelései.

Inkább csak jó püspök szerettem volna lenni.

Ehhez képest hosszan sorolja eredményeit (katolikus főiskola Vácra költöztetése, kórházlelkészi szolgálat, cigánymisszió, heti termelői piac, vidékfejlesztési iroda, tizenöt templom felépítése). Azt sem titkolja, hogy püspökként magát is hozta kínos helyzetbe. Egy templom szentelésekor véletlenül ez csúszott ki a száján:

testvérek, szép ez a templom, de ez egy nagy nulla!

Mindenkinek elkerekedett a szeme, el kellett magyaráznia, hogy arra gondolt, ne a külsőségekre mutogatva, hanem a lelkükben legyenek keresztények.

Óriási a különbség

Mi, keresztények nagyon könnyen be tudjuk csapni magunkat, éppen a vallásunkra, a kultúránkra hivatkozva. Mert jól szituált katolikusként miről is szól az életfelfogásunk? Vasárnap reggel szépen felöltözünk, elmegyünk a templomba. Délben aztán odahaza fehér terítőnél megebédelünk, talán megnézünk egy filmet. Aztán elsétálunk egy cukrászdába, és mert megengedhetjük magunknak, este akár még színházba is eljutunk. Művelt, intelligens, kulturált keresztény embereknek gondoljuk magunkat. Csak éppen az marad ki, ami a legfontosabb lenne. Ami miatt tényleg kereszténnyé válhatnánk. Mert hol volt a napunkban önzetlenség, jézusi lelkület, lemondás? Egyáltalán, mit gondolunk a hitelességünkről?

Nem győzi hangsúlyozni minden, magát kereszténynek tartó embernek: a keresztény lét valódi értelme, hogy Jézust jelenítsék meg a világban. Ne szavakkal, törvényekkel védjék a kereszténységet, hanem Jézust hordozzák magunkban. Ő így értelmezi az utolsó vacsorai rendelkezést:

maradjatok meg a szeretetemben, és én is bennetek maradok.

Élete nagy élménye, amely kihat világlátására, amikor találkozott Szent II. János Pál pápával 2000. október 9-én Rómában. Amikor a szemébe nézett, átvillant rajta a felismerés, hogy tekintete Jézus Krisztus tekintete. Azóta próbálja egyre jobban érteni Jézus szavait:

amit egynek tettetek a legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek. Éheztem és ennem adtatok.

Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI

Ne ölj!

Az ötödik parancs mai ellentmondásos világunkban sok tekintetben komoly figyelmeztetés: a kiszolgáltatott magzati élet vagy a magatehetetlen, idős, beteg ember éppúgy oltalomra, védelemre, támogatásra szorul, mint bárki más a földön.

A püspök szerint az Úristen szemében mindenki élete egyformán értékes, idősé, fiatalé, európaié, afrikaié. Az ellenkezőjét gondolni szörnyű tévedés, a „ne ölj!” nemcsak azt jelenti, hogy nem szabad kioltani a másik életét, hanem azt is, hogy veszélyeztetni, nehezíteni sem szabad, és fájdalmat okozni sem. Sorolja a példákat, a vezetés közbeni telefonálástól a függőségeken át a passzív dohányzásig. Azt mondja, az ötödik parancs kimeríthetetlenül sok összefüggésben értelmezhető.

Szól arról is, hogy nem csupán tettekkel, hanem szavakkal is lehet ölni. De szól a nevelésről, a másokkal való törődésről, a jézusi mértékről is.

Ne lopj!

Pár száz éve még kegyetlen eszközökkel toroltunk meg minden törvénysértést, ma pedig már a nagy korrupciós disznóságokat is elnézzük, a bűnt nem is nevezzük bűnnek. Éppen ezért jó, ha mindig a szemünk előtt tartjuk, vagy éppen felelevenítjük az olyan örökérvényű tanításokat, mint az Úristen parancsai.

A püspök figyelmeztet rá, az igazságtalanság alapjaiban rengeti meg a társadalmat.

Nem kerülhetjük meg: óriási kísértés és felelősség közel lenni a húsos fazékhoz. Mindig aktuális Tiborc panasza a Bánk bánban. A jó merániak a legszebb lovon ficánkolódnak… A korrupció ellen mindig fel kell emelni a szavunkat.

Az egyszerűen nem elfogadható, hogy a lopás hozzátartozik a politikához, mert nem tartozik hozzá.

A lopás, a korrupció a tízparancsolattal megy szembe.

Nincs másik oldal

Az érzékelésünkön keresztül látjuk, halljuk a világot, a környezetünket. De amit külön és egyesével látunk és értünk, az mindig csak egy rész. Az egész egy pici részlete.

A püspök szerint a párbeszéd, a tolerancia lényege, hogy ezt belátjuk és nem hisszük, hogy csak nekünk lehet igazunk. Néha fel kellene venni a szemüveget, amellyel a másik ember látja a világot.

Egyszerűen túl kellene lépni az emberi gondolkodást gúzsba kötő, sokszor már elvakult politikai megosztottságon.

Rendkívül idejét múlt gondolkodásra vall szerinte azt mondani: a másik oldal, mert nincs másik oldal, csak másik ember.

A gyűlöletkeltés mindig túlmutat az „eredeti ellenségen”. A hisztéria ugyanis a saját életünkben üthet vissza, és szinte minden emberi kapcsolatunkat megfertőzheti.

Attól tart, idővel már nemcsak egy másik népre, vallásra nézünk gyűlölettel, hanem így fogunk viselkedni a munkahelyünkön, a szomszédainkkal vagy bárkivel szemben, aki – szerintünk – akadályozza az életünket.

Fotó: Komka Péter / MTI

Mi lesz a halál után?

Az ideológiák teljesen öncélú harcának, a jobb- és baloldal állandó küzdelmének az értelmetlensége akkor válik teljesen nyilvánvalóvá, amikor belátjuk, egyetlen dologgal nem foglalkozik egyetlen pártprogram sem: mi lesz a halál után. Minden politikai erő arra törekszik, hogy a saját elgondolása szerint rendezze a társadalom életét. Emelje a nyugdíjakat, építse az úthálózatot, fejlessze az orvosi ellátást.

Bátran rá kellene kérdezni: és ezzel mégis mennyi időre oldanak meg bármit is?

Ha eltekintünk a halál tényétől, szörnyű naivitásban élünk.

A püspök szerint a halálról nem őszintén beszélni struccpolitika, amihez az ember felelőtlensége is párosul.

A haláltól félünk, de közben száguldozunk, és előzünk a záróvonalon.

Szomorúnak tartja, hogy miközben az emberek órákig beszélnek a labdarúgó világbajnokságról, a létfontosságú dolgokról alig, arról például,

hogy ami a földi életünk után következik, annak soha nem lesz vége. Soha. Felfoghatatlanul komoly dolog ez.

Érthetőnek tartja, hogy az emberek tervezgetik életüket, anyagi biztonságra törekszenek, sikeresen szeretnének élni.

De meddig? Nyolcvan év elég? Esetleg kilencven vagy száz? És utána? Azt hiszem, legbelül sok nem vallásos is sejti, hogy valami hatalmas titokról van szó.

Kiközösített homoszexuálisok

Semmi nem történik velünk véletlenül – szoktam említeni, idesorolva az egészen váratlan találkozásokat is.

Még nem tudja, mi az Úristen szándéka ezzel, de az utóbbi időben egyre több homoszexuális keresi meg, vélhetően azért, hogy minden eddiginél jobban hangsúlyozza,

mi, emberek valamennyien, válogatás nélkül az ő gyermekei vagyunk.

Egyszer egy teljes baráti társaságuk ment el hozzá, és csak sokára árulták el, hogy azért, mert saját plébániájukon kiközösítették őket, a pap nem áll szóba velük, noha őszintén hisznek Istenben, szerettek volna templomba járni. Ő először zavarba jött, végül jót beszélgettek.

Őszintén elmondtam nekik, hogy a felvonulásukat, a Pride-ot nem nézem jó szemmel. Hivalkodásnak tartom.

Amikor azt felelték, ők csak fel akarják hívni magukra a figyelmet, hogy ők is léteznek, azt válaszolta, szerinte ez nem jó módszer, nem a kívánt hatást éri el. A püspök építő jellegű beszélgetésként idézi fel a találkozást.

Milyen alapon merném kijelenteni, hogy bűnben élnek? Inkább csak nehéz volt a szívem. De nagyon. És továbbra is az Úristen szándékát kutattam.

Magányos papok

Egyszerűen nem minden papnak való az az életforma, amelyet az egyház megkövetel: az erőltetett nőtlenség. Sokan közülünk tönkremennek, elmagányosodnak, kimerülnek, elfáradnak.

Ő nem nősült volna meg soha, jól érezte magát a bőrében házasság nélkül is, megtapasztalta, mekkora ajándéka az Úristennek, hogy reggeltől estig az emberek között lehet. De tudja, nem mindenki alkalmas erre az életre.

Számomra minden másnál fontosabb az a szempont, hogy hiteles keresztény emberek legyenek az egyházban. Ki merem jelenteni, civil szolgálattevőink közül sokakat jó szívvel azonnal pappá szentelnék.

Zsinat mondhatná ki, hogy ne a nőtlen életforma legyen a pappá válás szinte egyetlen feltétele, de még nem tartanak itt, pedig az  egyház olyasvalaminek tulajdonít óriási jelentőséget, ami a lényeget tekintve huszadrangú.

Mert a lényeg az Úristennel való személyes találkozás. Egy kicsit szabadabban kellene lélegeznünk.

Fotó: Bugány János / MTI

Hit és tudomány

Az emberiség mindenáron új életformát akar találni a világegyetemben, űrszondákat küld a semmibe. Ahelyett, hogy Isten felé fordulnánk, és az ő szándékát fürkésznénk.

Számára az a tény, hogy a Naprendszer méreteihez képest milyen jelentéktelen nagyságú a Föld, azon belül pedig az ember, azt jelzi, milyen felfoghatatlanul nagy az Úristen hatalma, aki megalkotta. Ez az óriási erejű Isten megtestesült, megszólította a parányi embert, aki megölte. Számára ez az igazán nagy rejtély.

A keresztény ember sem  tudománytalan, hiszen az érdeklődés, a nyitottság az alapfeltétele a világ felfedezésének.

Csak közben tartsuk szem előtt, hogy a valódi csoda emberi kapcsolatainkban rejlik.

Ma elvileg minden korábbinál több az információ, szélesebb a tudás, a száz évvel ezelőtti emberhez képest okosabbak vagyunk, és  ebből a tudásból fakadóan mégsem vigyázunk a földre, vízre,  levegőre, jobban pusztítjuk, mint valaha.

Kilépni az önszórakoztató vallásosságból

Az élet sokkal több annál, mint amit a hétköznapokban gondolunk róla. Több annál, hogy eljárunk pénzt keresni, vagy várjuk a nyugdíjat, amelyből aztán biztosítjuk a megélhetésünket és a szórakozásunkat.

Az élet igazi értelme az emberségünkben való gazdagodás. Amikor  az embert próbáló fájdalmakat látjuk, akkor fel kell tenni a kérdést: az Úristen szánalmat és közömbösséget vagy odafordulást vár tőlünk. Szerinte kétezer év alatt volt mód eldönteni, jó-e a jézusi irány.

Persze, erre azonnal rá lehet vágni: hányszor vallottak kudarcot a keresztények, a papok, az egyház!

Szerinte ilyenkor kell visszakérdezni, biztos, hogy Jézussal van baj, nem az emberekkel? Tagadhatatlan, a keresztények most is sokszor csalódást, de azért, mert letérnek a helyes útról, szem elől tévesztik az eszményt, Jézust.

Izgalmas kérdés kétezer év után mérlegre tenni a katolikus egyházat. Nagyon leegyszerűsítve: a kultúra, az oktatás felkarolása, a szegényekkel való törődés áll az egyik oldalon, a képmutatás, a vallásháborúk a másikon. De egyáltalán, lehet-e homogénnek nevezni a vallásos magatartást? Aligha.

Beer Miklós szerint nem csüggedni kell, amiért visszaszorult az utóbbi időben az egyház tekintélye. Ez sokkal inkább ok az őszinte önvizsgálatra, arra, hogy lépjenek ki az önszórakoztató vallásosságból.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.